A budaörsi repülőtér hangárjában egy érdekes festésű AS 350B helikopter lapul. Az Ecureuil festése nagyrészt valós mintát követ; az eredetileg bordó színű, brit lajstromú forgószárnyast egy filmforgatás kedvéért festették át a texasi El Paso rendőrségi helikopterének.
* * *
Fotó: Szórád Tamás
Augusztus első napjaiban két helyszínen is akadt látnivaló. Még július végén Kecskemétre települt a Királyi Légierő (RAF) két Eurofighter Typhoon vadászgépe, hogy a Flying Sword elnevezésű közös kiképzési repülés során egy héten át közel-légiharcot gyakoroljon a magyar Gripenekkel. A Dunántúlon az amerikai hadsereg 7. lovassági ezrede 1. századának az Atlantic Resolve művelet keretében Európába települt harckocsijai és harcjárművei gyakoroltak közösen a tatai 25. Klapka György Lövészdandár katonáival.
MH 59. SZENTGYÖRGYI DEZSŐ REPÜLŐBÁZIS
A két Typhoon FGR4-es a RAF Lossiemouth 1(F) századához tartozik. RAF Coningsby mellett ez a skóciai bázis a másik olyan reptér, ahol 24 órás készültséget adnak a Eurofighterek.
A brit-magyar vegyes géppár előtt a díszfestésű 40-es gurul ki.
A vegyes géppárból először a Gripen gurul ki a 12-es pályavégre. A gépek előkészítése a központi zónában történt.
A Gripen nyomában érkezik a Eurofighter is.
A RAF vadászgépe egy gyakorló ASRAAM rakétát is hordoz.
A szélvédő mellett a passzív célfelderítő berendezés szenzora emelkedik ki törzsből.
A segédhajtómű fúvócsövéből származó szennyeződés látszik a szárny-törzs átmenetnél.
A brit pilóta mögött két hajtómű dolgozik. Ott ahol a Gripen még két keréken gurult, a Typhoon már a levegőben van és meredek emelkedésbe kezd.
Ilyenbe.
Az Egyesült Királyság budapesti nagykövete, Iain Lindsay egy brit katonával beszélget, de akkor sem jön zavarba, ha magyarul kell megszólalnia.
A RAF műszakijai a díszletként szolgáló gép vontatására készülnek. Erre a Typhoon-ra szükség lesz a délutáni feladatnál.
A vontatáshoz egy műszaki ül a pilótafülkébe.
Megérkezett a 40-es.
Alig fél óra múlva visszatér a vegyes géppár is.
*
MH KÖZPONTI GYAKORLÓ- ÉS LŐTÉR (0 PONT)
Egy 65 tonnás monstrum, az M1A2 Abrams áll a 0 ponton.
A gázturbinás Abrams félig hátulról, félig oldalról.
Egy kis beszélgetés az ágyúcső alatt.
Az Abrams mellett eltörpül az M113-as páncélozott szállítójármű, pontosabban annak aknavetős változata.
Az aknavetős jármű, akárcsak a kontingens többi része, hajón érkezett Európába, Antwerpen kikötőjébe. Onnan vasúton és közúton - tréleren - települtek Lengyelországba, majd tovább Németországba, Romániába, Bulgáriába és hazánkba.
A járműben egy kivehető, izraeli fejlesztésű 120 mm-es aknavető van.
A kisméretű aknavetős jármű hátulról.
Az aknavetős személyzet egyik tagja. A jobb karján lévő zászlón a jobb felső sarokban vannak a csillagok, mert az előírás szerint a csillagok mindig elöl vannak és a zászló hátrafelé "lobog".
M2A3 Bradley felderítő harcjármű. Fegyverzete egy 25 mm-es gépágyú, egy azzal párhuzamosított 7,62 mm-es géppuska és a TOW páncéltörő rakéta, amelynek kettős indítója a torony kép szerinti jobb oldalán látható. Bal oldalon a jármű parancsnokának infravörös és elektro-optikai megfigyelő berendezése van.
A Bradley belseje.
Franken-Humvee. A jármű platós változatát vegyes festésű elemekből rakták össze: egyszínű zöldből, terepszínűből és homokszínűből.
Abrams-ek és Bradley-k a lőtéren.
Mögöttük a vezetési pontot állították fel az M113-as sebesültszállító változatával, és az M88-as műszaki mentővel.
Tüzelőállásba gurul az M1-es harckocsi.
A magasba emelt csövet közel vízszintes állásba engedik.
Egymás után több lövés dördül el. A 120 mm-es harckocsi ágyú dörrenését hatalmas lángcsóva előzi meg.
A lovassági múltra emlékeztet a sarkantyú...
...és a Stetson-kalap.
Magyar tiszt dögcédulája a bakancs fűzője alatt.
Az egész harckocsit álcahálóval lehet beborítani.
Porfelhőt vonszolva érkezik egy Bradley a lőtérről.
Amint a jármű megáll, már nyílik is a hátsó ajtó.
Bradley-csendélet.
Hip és Abrams.
* * *
Fotó: Szórád Tamás
Augusztus 2-án, a Flying Sword elnevezésű, brit-magyar közös kiképzési repüléssel kapcsolatos kecskeméti sajtóprogram és a délutáni elfoglaltságom közötti holtidőben egy gyors, alig másfél órás látogatást tettem a kargó dombon. Az ott töltött idő jelentős részében a 13R pályára érkezett a forgalom.
Száz éve született Zájed bin Szultán Al Nahján, az Egyesült Arab Emirátusok megalapítója, ezért lett 2018 Zájed éve. Ezt hirdeti az Emirates B777-esének festése.
A Qatar Airways A330-asát eddig csak teherszállító változatban sikerül lencsevégre kapni, most az utasokkal érkező gépről is készülhetett fotó.
A 330-as bal főfutója egy gondolattal előbb ért földet, de már a jobb oldali alól is indul a füstpamacs.
Párás, fülledt időben érkezik a Wizz századik Airbusa.
Freddie Mercury pillantása a Norwegian B737-eséről.
A festésminta a régi, az orrkúp új.
Az Air Algerie tizenhat éves, rövid törzsű Boeing 737-600-asa.
Az évfordulós 95-ös jövőre lekerül a cseh ATR-ekről.
Kissé jobbra lógva érkezik a KLM-gép.
A Smartwings B737-800-asát a Travel Service üzemelteti. Az OK-TVJ az egyik görög szigetre indul a 13-asról időközben 31-esre változott irányban.
* * *
Fotó: Szórád Tamás
Az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis Rubik Szállítóhelikopter Zászlóaljának kijelölt állománya májusban sikerrel teljesítette a Portugáliában megrendezett, Hot Blade 2018 elnevezésű gyakorlaton rábízott feladatokat. Szereplésük történelminek mondható, hiszen eddig nem volt példa arra, hogy magyar katonai helikopterek hazai bázisuktól közel háromezer kilométerre hajtsanak végre feladatokat.
A Rubik Szállítóhelikopter Zászlóalj az elmúlt években számos nemzetközi gyakorlaton vett részt. A Hot Blade előzményét azonban korábbra kell visszavezetni. 2012 tavaszán volt az első olyan szimulátoros felkészülés, amelyet az Európai Védelmi Ügynökség (EDA) szervezett az Egyesült Királyságban, a Royal Air Force Linton-on-Ouse légibázisán. Ez egy háromhetes felkészülés volt egy olyan kétfülkés szimulátorral, ahol nem csak a helikoptervezetőknek, hanem hátul, az ajtólövésznek is meg volt a munkahelye. Brit oktatók segítségével itt tanulták meg a szolnokiak, hogy hogyan kell egy feladatot venni, arra felkészülni és kötelékben végrehajtani, együttműködve nem csak a helikopteren belül, de egy másik helikopterrel is. A szimuláción belül további szimulációt is átélhettek, mert az oktatók szóban más helikoptereket is szimuláltak a köteléken belül. Ez nagyon jó felkészülési lehetőség volt; az EDA-val való együttműködés kezdete ide vezethető vissza. 2012-től folyamatosan utaztak ki a magyar csoportok és volt, aki többször is részt vehetett ezen a tanfolyamon.
A Linton-on-Ouse-ban megszerzett tudás jelentette az olyan gyakorlatra való felkészülést, mint a Hot Blade. A portugál gyakorlatra kijelölt személyzetek mindegyike részt vett már a szimulátoros tanfolyamon és volt egy személyzet, amelyik éppen idén járt az Egyesült Királyságban. Ők nem csak friss tudással indulhattak Portugáliába, de a korábban megszerzett tudást felfrissítendő, felkészítették a többi hajózót is. A felkészülést az EDA anyaga is segítette, amely pontosan meghatározza, hogy a feladatokat A-tól Z-ig, vagyis a vételtől a kiértékelésig hogyan kell végrehajtani.
A Hot Blade 2018-ra kijelölt kontingens harminc főből állt: négy teljes gépszemélyzetből, egy oktatóból, a műszakiakból, valamint az ejtőernyősök, a logisztika, és a kommunikációs részleg egy-egy emberéből. Szintén a csoporttal utazott a repülőműveleti főnökség főnöke, aki már a gyakorlat tervező konferenciáin is részt vett, és aki a felkészülés során, majd a helyszínen is segítette a munkát. A Hot Blade 2018-ra száz óra repült időt biztosított a honvédség felső vezetése.
*
Helikopterek számára a közel háromezer kilométer nagyon nagy távolság, az ilyen útvonalra való felkészülés egy hosszú folyamat. Azoknak a vízi mentőeszközöknek a hiánya, amelyek lehetővé tették volna a tenger feletti tartós repülést, megakadályozta, hogy a szolnokiak a legrövidebb útvonalon repüljenek ki Portugáliába. Ezért döntöttek úgy, hogy a partvonal felett repülnek majd, ami azért is jó, mert lapos területet feltételez, elkerülve a hegyeket, megkönnyítve a navigációt. Ennek ismeretében a térkép és a terepdomborzat alapján megtervezték az útvonalat. Az útvonal hosszát látva egyértelmű lett, hogy az átrepülés egy nap alatt nem teljesíthető.
A kitelepülő útvonal egy része a tengerpart felett vezetett.
A feladatra kijelölt helikopterek egyike két külső függesztésű póttartállyal felszerelt Mi-17N volt, a másik Mi-17-es pedig egy, a tehertérben elhelyezett belső póttartállyal repült. Az útvonal első szakasza Pápára vezetett, ahol feltöltötték a helikoptereket. A számítások alapján Olaszországban két technikai leszállásra volt szükség tankolás céljából. A külföldi tankolások megszervezése viszonylag hosszabb koordinációt igényelt. Az érintett országokra vonatkozó kiadványokból (AIP) kiválasztották a szükséges reptereket és az illetékesnek e-mailben elküldték a tankolási igényt, megjelölve, hogy mikor és mennyit szeretnének tölteni. A másik fél válaszában megírta, hogy mikor fogadóképesek, mikor tudják biztosítani az üzemanyag kiszolgálást. Ez nem mindig egyértelmű, mert ami nálunk elképzelhetetlen, az például Olaszországban nem: hétvégén bezárnak a katonai repterek.
A pápai felszállás után a magyar gépek Szlovéniát átrepülve érkeztek Olaszországba és leszálltak Avianóban, az amerikai légierő által használt légibázison. A tankolás zökkenőmentesen lezajlott. (Hazafelé szintén Avianóban töltöttek volna, de egy háromnapos amerikai ünnep miatt nem volt üzemanyag kiszolgálás, így más megoldást kellett keresni és végül Ljubljanában tankoltak.) Aviano után a következő töltőhely, Cameri felé vette az irányt a magyar géppár. A tankolást végző hajózóruhás olasz ember itt egy vadászpilóta volt, akit annyira érdekelt a Mi-17-es, hogy kiment és segített a helikopterek kiszolgálásában.
A töltést követően a Mi-17-esek lerepültek a tengerpartra és annak vonalát követve folytatták útjukat Monaco és a francia Riviéra felé. Utazómagasságnak háromszáz métert választottak, ami egy ideális magasságnak mondható a navigáció szempontjából és meghibásodás esetén is, ha kényszerleszállásra kerülne sor. Az útvonalat eleve úgy tervezték a szolnokiak, hogy a nemzetközi repülőterek közelkörzetét (CTR) lehetőleg kikerüljék. Ahol az időjárás miatt nem sikerült kerülni, ott rádión egyeztettek az irányítással. Bizonyos légterekben ez fokozott figyelemmel járt, mert a domborzat miatt sok helyen megszakadt a rádiókapcsolat, ráadásul Franciaországban a rádiózáshoz sokan használják a francia nyelvet az angol helyett. Ez megnehezíti, hogy a pilóták a rádiózást hallgatva fejben is összerakják a forgalmi helyzetképet, elhelyezve abban a saját gépüket. Az első nap a franciaországi Istres-ben ért véget. Itt szintén előre leszervezték a töltést, majd a gépek takarása után a magyarokat kivitték a kapuhoz, ahol a helikopter bázis utaztatási részlege által foglalt szálláshely kocsija várta őket.
Visszaérkezés után a katonák elviszik a feladathoz használt gyorskötelet.
Másnap reggel az időjárási adatok ellenőrzése után leadták a repülési tervet. Itt némi csúszás következett, mert az időjárás miatt két órát várni kellett az indulással. Következő töltőhelyük már Spanyolországban, egy Barcelonától délre eső polgári repülőtér lett volna, ahol résidőt, slotot kaptak az érkezésre. Ebből a slotból a kétórás késés miatt kicsúsztak, ezért a Barcelonától északra lévő Gironába repültek tölteni. A következő repülőtér, Albacete már katonai volt. Az ottani tankolást követően az útvonal utolsó szakasza és az úti cél következett, a portugál Beja. Spanyolország felett jól jött, hogy a Mi-17N vezérgépnek időjárás radarja volt, mert itt már zivatarokat kellett kerülgetni.
A kétnapos, 2954 kilométeres út végén a magyar Mi-17-esek rendben leszálltak Beja repülőterén, ahol nagy örömmel fogadták őket azok a kollégák, akik egy An-26-os fedélzetén már korábban megérkeztek. Hasonlóan hosszú útvonalat csak a szlovének repültek, de például a németek egy An-124 Ruszlán fedélzetén vitték ki NH-90-es gépeiket.
*
A Hot Blade időnként Cold Blade lehetett volna, a maga párás, ködös reggeleivel. A résztvevőknek sikerült kifogniuk egy hűvösebb időszakot, pedig a portugálok éppen azért rendezték májusban a gyakorlatot, mert ekkor még elviselhetően meleg a hőmérséklet.
Ilyen sincs túl gyakran: magyar katonai helikopter, tengeri háttér előtt.
Mint a nemzetközi gyakorlatok általában, a Hot Blade 2018 is egy szoktató repüléssel kezdődött. A szoktató repülés célja, hogy a helyismerettel nem rendelkező külföldi személyzetek megismerjék a gyakorlat körzetét, bejelöljék azokat az akadályokat, amelyek esetleg a térképen nincsenek feltüntetve. Egyfajta biztonsági felkészülés tehát, amit a portugálok egy kicsit továbbgondoltak – megbízták a magyar személyzetet, hogy vigyenek ki kisebb csoportokat különböző helyekre.
A gyakorlat első néhány napja kiképzési repüléssel telt. Ezek még nem összetett műveletek voltak, de mindegyikhez kellett némi együttműködés a portugál szárazföldi csapatokkal. Volt gyorsköteles kirakás, vízi deszant, és csörlés a vízből a fedélzetre. Ezt nagyra értékelték a portugálok, mert hatalmas előrelépés volt a kiképzésükben. Ezen kívül lehetőség volt egy előretolt töltőhelyre átrepülni, majd onnan továbbrepülve magashegyi leszállásokat gyakorolni. Ekkor valamennyi magyar gépszemélyzet beült az egyik Mi-17-esbe és mindenki begyakorolta a magashegyi leszállásokat. Ez egyfajta felújító repülés volt, mert a csapat nagy része korábban már gyakorolta ezt Szlovéniában. Volt még nagy magasságú ejtőernyős dobás háromezer méterről, majd az első hét végén elkezdődött a felkészülés az összetett légi műveletekre vagy más néven a COMAO feladatokra.
Portugál katona alpintechnikai módszerrel ereszkedik a Mi-17-esből.
Amellett, hogy délelőtt még hagytak időt a kiképzési repülésekre, a délután a másnapi COMAO-ra történő felkészüléssel telt, amit a következő nap délutánján repültek le. A Rubik Szállítóhelikopter Zászlóalj tavasz óta ismét rendelkezik éjjellátós (NVG) Mi-17-essel, ezért ők még éjszakai NVG-repüléssel is megtoldották a napi feladatokat.
A COMAO feladatokra a tervezők felvázoltak egy helyzetet, például civil túszok mentését, lelőtt gép pilótájának kiemelését vagy szárazföldi csapatok épületfoglalását. A végrehajtást hosszas, közös felkészülés előzte meg, amelyben minden személyzet megkapta a maga feladatát. Volt, aki a kommunikációval, más valaki az útvonallal foglalkozott és megint más a célkörzettel. A felkészülés utáni közös eligazításon mindenki elmondta, hogy mi a feladata és azt hogyan fogja végrehajtani.
A portugál ejtőernyősök magyar kollégájuk vezetésével készülnek az ugráshoz.
Átlagosan tíz helikopter volt érintett egy-egy ilyen összetett légi műveletben, ha nem is mindig egy helyszínen és mind a tíz gépszemélyzet ismerte a másik feladatait is. A feladatok egymásra épültek, az egyik kötelék várakozott, amíg a másik kötelék végrehajtotta a feladatát, például kitette a szárazföldieket, köztük az előretolt repülésirányítót (JTAC). A JTAC behívta a portugál F-16-ost, amely elvégezte a közvetlen légi támogatást, azután a szárazföldiek is elvégezték a feladatukat, végül jöttek a helikopterek és kiemelték őket. Előfordult, hogy a magyar személyzetek megkapták a feladatot, az után jöttek a szárazföldiek, hogy lenne még egy s más, módosítani kellene a feladaton. Mivel a szállítóhelikopteresek a szárazföldiek érdekében vannak, a magyarok egyeztettek a vezetéssel, akik rábólintottak a módosításra. (A gyakorlatot záró összefoglalóban kiemelték a szolnokiak rugalmasságát, hogy mennyi mindent megtettek a szárazföldiek érdekében. A két hét alatt kb. négyszáz főt, ejtőernyőst, különleges műveleti katonát, lövészt mozgattak meg a magyar Mi-17-esek.)
A környezet, az összetettség és az idegen nyelvű kommunikáció miatt mindegyik feladat nehéz volt. Ráadásul az egyik feladaton egy magyar gépparancsnok volt a bevetést vezető parancsnok, a mission commander helyettese. Úgy kellett felkészülnie, hogy ha a feladat végrehajtása közben a gyakorlat vezetése „kiveszi” a mission commandert, akkor neki át kell vennie a helyét. Erre végül nem került sor, de ez is egy plusz stressz a felkészülés és a végrehajtás alatt egyaránt.
Szárazföldiek nedves környezetben.
Sajnos a Mi-17-es fedélzeti kommunikációs rendszere elavult, a hangminőség rossz, és van, amit csak a két helikoptervezető hall, pedig jó lenne, ha fedélzeti technikus és a hátsó ember is hallaná, hogy mi zajlik odakint. (A finn gépeken ilyen gond nem volt, és az afgán Mi-17V-5-ösökön sem. Az elmúlt években azokon tapasztalták meg a magyar hajózók, hogy mennyit számít a jó belső kommunikációs rendszer.)
A műszaki csapatot úgy állították össze Szolnokon, hogy a délelőtti, délutáni és éjszakai repülésre egyaránt jusson ember. A nagyjavításról tavaly visszaérkezett gépeken tapasztalt eltéréseket, nem megfelelő paramétereket az elmúlt hónapokban beállították, a gépek összecsiszolódtak és a műszakiakat dicséri, hogy a helikopterekkel különösebb gond nem volt. A portugál hangárparancsnok is meglepődött, amikor a magyar kontingens műszaki főnöke nem kért külön résidőt (maintenance slot), merthogy az nem kellett. Nem minden résztvevő úszta meg meghibásodás vagy gépsérülés nélkül. Az egyik Chinook például a magas fűbe szállt le és egy nagyobb szikla beszakította a hasát, de ragadt földön német NH-90-es is, mert a hidraulikus forgószárny-fék hibája miatt a számítógép letiltott.
A gyakorlat végeztével a hazautazás ugyanúgy történt, mint a kitelepülés. A kiutazáskor a csapat fele egy An-26-ossal repült ki, hazafelé pedig azok utaztak az Ancsán, akik kivitték a helikoptereket. Mindkét Mi-17-esen egy oktató gépparancsnok is volt hátul, aki bármelyik helikoptervezetőt leválthatta, ha szükséges volt. A Mi-17-es típuson nyolc órát lehet repülni egy nap, de fáradtság miatt is kérhette bárki a helycserét.
A gyakorlatnak jövőre Csehországban lesz folytatása (Dark Blade), ahol remélhetőleg ott lesz a Rubik Szállítóhelikopter Zászlóalj is. A szállítóhelikopterek feladatköre adott, azon változtatni nem nagyon kell, csak a már ismert eljárásokat gyakorolni, lehetőleg idegen nyelvű, nemzetközi környezetben.
* * *
Fotó: MH 86. Szolnok Helikopter Bázis, ridder.zero, Força Aérea Portuguesa
A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2018. júliusi számában jelent meg.
Ha tehetem, utazás közben is készítek néhány képet, bár nem mindig és nem minden áron. Néhány hete Budapesten és Eindhovenben adódott alkalom a fotózásra – és persze a levegőben.
Budapesten éjszakázó Lufthansa Airbus, üvegen át fényképezve.
Egy kis szusszanó az eindhoveni járat rendőri felügyelet mellett elvégzett rakodása után.
A HA-LXV-t útnak indító ember az orrfutó kormányzást a hátratolás idejére deaktiváló tüskékkel a kezében figyeli a gurulásra kész gépet. A háttérben egy másik Wizz Air járat gurul a 31R pálya végéhez.
A mások irányból szintén egy Wizz gép gurul, egy A320-as. A kép felső részén 321-esünk APU-jának szívónyílása és egy túlfolyó látszik.
Induló és érkező Airbusok.
Ez pedig már a ködös, szürke Eindhoven. A HA-LXZ a földi áramforrásra csatlakozva áll.
Az eindhoveni reptér egy héttel később barátságosabb, napfényes arcát mutatja, többek között egy Transavia B737-essel.
A rakodók a csomagokra várnak, az elsők már érkeznek is az Airbus rakteréből.
A kolozsvári járat hátratolása az orrfutó megemelésével történik. A képbe a konkurencia Boeing 737-esének szárnya lóg be.
Transavia Boeing, az előzőtől eltérő festéssel, kiszolgálójárművekkel körbevéve.
Az eindhoveni repülőtér katonai szektorában áll a holland légierő egyetlen Gulfstream IV-es VIP-szállítója.
A kabinablak széle sajnos már torzít, ezért lett ilyen a Hercules orra. A légcsavaros legenda mögött a pápai nehéz légi szállítók C-17-ese állt, de nem sikerülhet minden kép. Sajnos a szoros üléselrendezés miatt - a szomszéd utasra való tekintettel - elég nehéz forgolódnia az ülésben annak, akinek a válla szélesebb, mint a vízisiklóé…
Nyitra után, szépséges felhők között, süllyedőben a magyar határ felé.
A süllyedést a nyitott középső spoilerek segítik, Budapestet délről kerüljük.
Fékszárny kint, elmarad az M0-ás, leszállás a 31R pályára.
Valamennyi spoiler nyitva, de a reverzre már nincs szükség, a fékezés intenzív szakasza véget ért.
Egy újabb járat teljesítve. Az utasok kiszállása után a gép fiatal kapitánya mellényt húz az egyenruhára és nekilát a gép körbejárásának. Idősebb kollégája a jobb ülésben maradva adminisztrál.
* * *
Fotó: Szórád Tamás
Normandia tengerparti településein szinte minden sarok, útelágazás, körforgalom az 1944. június 6-án végrehajtott partraszállásra, és az azt követő napok harcaira emlékezet. Az ismertebb helyszíneken lévő múzeumok mellett kisebb-nagyobb emlékművek és magángyűjtemények gondoskodnak arról, hogy a D-nap emléke sose merüljön feledésbe. Még a legkisebb településen is találunk legalább egy-két emléktáblát. Jómagam júniusban szembesültem azzal, hogy a helyszíneket néhány nap alatt bejárni még akkor is lehetetlen, ha látogatásunk csupán egy kisebb térségre korlátozódik. Vendéglátóimnak köszönhetően ellátogathattam az Omaha és Utah partokra, Sainte-Mére-Église-be, Pointe du Hoc-ra, Arromanches-ba, két katonai temetőbe és két múzeumba. Ezekről a későbbiekben külön-külön bejegyzésben lesz szó, de most még maradjunk a két amerikai partszakasz, a Utah és az Omaha között elhelyezkedő csendes tengerparti településen, Grandcamp-Maisy-ben.
A településre érkezve egy körforgalomba futunk, ahol az 1944-ben itt harcolt rangerekre emlékeztet egy szerény emlékmű. A háttérben gomolygó köd csak a tengerparti sávra korlátozódik.
A falra festett szalagon hat ranger zászlóalj számát tüntették fel.
A júniusi évforduló miatt az átlagosnál több a zászló a településen, de a francia trikolór és az amerikai csillagos-sávos zászló egyébként is sok helyen látható. Például egy lakás ablakában.
Sherman harckocsi kétnyelvű adattáblája egy magángyűjteményben.
Francia nehézbombázók emlékműve. A második világháborúban mindössze két francia bombázószázad repült négymotoros nehézbombázókkal. Az 1/25 Guyenne és a 2/23 Tunisie század 1943-ban került a RAF Bomber Command alárendeltségébe és kezdte meg az átképzést a Handley Page Halifax nehézbombázóra. Az újjáalakult századok a Royal Air Force jelzésével, és a régi névvel (No. 346 Guyenne és No. 347 Tunisie) repültek és harcoltak tovább. Először a Guyenne érte el a hadrafoghatóságot, és az 1944. június 6-i partraszállást megelőzően már német állásokat támadhatott Normadiában. Utolsó bevetésüket 1945 áprilisában repülték. Franciaországba 1945 októberében tértek haza. Legalábbis azok, akik túlélték a háborút, mert a két század 2300 fős állományának a fele nem volt ilyen szerencsés.
Louis Lourdaux őrmester fényképe az emlékmű lábánál. A pilóta 1945. március 15-én vesztette életét, amikor az általa vezetett Halifax-et lelőtte egy német éjszakai vadász.
A reggeli fényben jól kirajzolódik a Halifax bombázó sziluettje.
Grandcamp-Maisy keleti szélén, egy kínai szobrász világbékét jelképező (rettenetesen túlzó) alkotása előtt egy kisebb emlékmű áll, Frank Peregory törzsőrmester emlékműve.
Frank Peregory törzsőrmester a virginiai nemzeti gárda 116. lövészezredének katonája volt. 1944. június 6-án lépett francia földre az Omaha-parton. A heves német ellenállás miatt két napba telt, mire elérték Grandcamp-et, ahol szintén heves tűz fogadta őket. Peregory vélhetően megelégelte a patthelyzetet és azt, hogy körülötte sorra esnek el a bajtársai. Egymaga rohamozott meg egy német állást – bajonettel és kézigránátokkal. Nyolc német katonát megölt, és harmincötöt megadásra kényszerített. Hat nappal később egy tűzharcban életét vesztette. A közeli amerikai temetőben temették el, bátorságáért posztumusz Becsületrendet kapott.
Az emlékmű talapzata a háborúban egy német géppuskaállás volt.
Leonard G. Lomell emlékműve.
Lomell hadnagy a 2. ranger zászlóalj D századának parancsnokaként szállt partra Pointe du Hoc-nál. Többször is megsebesült, de az ardenneki offenzíváig tovább harcolt. Túlélte a háborút és jogi pályára lépett. 2011-ben, 91 éves korában hunyt el.
Egy brit pilóta, Nicholas Richard Peel sírja, aki évekkel a partraszállás előtt vesztette életét. A Royal Air Force 140. századának feladata az észak-francia vidék felderítése volt, amelyet először a Spitfire fotófelderítő változatával majd később a kétmotoros Bristol Blenheim típussal kiegészülve végeztek. 1941. november 21-én egy kismagasságú felderítésre indult a 22 éves Peel hadnagy, hogy a gép ferdeszögű kamerájával Port-en-Bessin és Grandcamp között készítsen felvételeket. A hadnagy sírja Grandcamp-Maisy köztemetőjében van, ahol halászok mellett nyugszik.
* * *
Fotó: Szórád Tamás
Az Egyesült Királyságban megemlékezésekkel, köztéri kiállításokkal és légibemutatókkal ünneplik az idén száz éves Királyi Légierőt, az 1918. április 1-én megalakult Royal Air Force-t. A centenárium alkalmából megújult a légierő 1972 óta létező londoni múzeuma is. A kiállítást májusban látogattam meg, amikor az épületek közötti parkban itt-ott még látszottak a megújulással járó munkák nyomai. Azóta minden a helyére került és most már teljes egészében látogatható múzeum kiállítási anyaga.
Londonban járva a RAF múzeumába akkor is érdemes kilátogatni, ha csak néhány órát tudunk rászánni, de a csarnokok kényelmes bejárásával akár egy napot is el lehet tölteni. A következő fotókat kedvcsinálónak szánom, és csak apró töredékét mutatják be a rendkívül gazdag gyűjteménynek.
*
Az első világháborús gyűjtemény a 2. számú hangárban kapott helyet.
A múzeum az egykori hendoni repülőtér területén áll, amely a múlt század tízes éveiben indult fejlődésnek; a repülés és repülőkiképzés mellett, repülőgépeket gyártottak és repülőnapokat is rendeztek itt. Az első világháborús kiállításhoz ugyanazon az ajtón léphetünk be, mint amely előtt az automobil áll. A kép csak egy azok közül, amelyek a falra függesztve mutatják be a múzeum helyén egykor zajló életet.
Az Avro 504k kiképzőgépből nyolcezer darab készült, többek között Hendonban is gyártották. A háború után a civil repülőiskolák használták, de a légibemutatók gyakori szereplője is volt.
A prés alatt légcsavar készül.
A korabeli repülőgépgyártáshoz használt fa és vászon anyagok tapintható bemutatása.
A Királyi Repülő Hadtest – a Királyi Légierő elődje – ilyen toborzó plakátokkal igyekezett enyhíteni a szakmunkás hiányon.
Az első világháború kitörése után a britek onnan szereztek repülőgépet, ahonnan tudtak. A Caudron G3 egyike volt azoknak a francia típusoknak, amelyek brit szolgálatban is repültek.
A Vickers FB5-ösök orrában a géppuskát kezelő lövész ült, a pilóta mögötte kapott helyet. A motort a pilóta mögött helyezték el.
Kitűnő manőverező és emelkedő képesség jellemezte a Sopwith Triplane-t, amely 1916 tavaszán jelent meg.
Sokak szerint korának legjobb együléses brit vadászgépe volt a Royal Aircraft Factory SE5a típusa. A nyugati fronton ausztrál és amerikai pilóták is repültek ezzel a típussal, de Európán kívül használták a Közel-Keleten is.
Fokker D.VII-es, az első világháború talán legjobb vadászgépe. Jelentőségére jellemző, hogy a háborút lezáró fegyverszüneti egyezményben a győztes hatalmaknak átadandó fegyverek között az egyetlen volt, amit típus szerint megneveztek ("In erster Linie alle Apparate D.VII").
A Sopwith Camel ugyanolyan hírnévre tett szert az első világháborúban, mint a Spitfire a másodikban. A gép, amely nevét (Teve) a két géppuska melletti púpokról kapta, gyakorlott pilóta kezében kitűnő fegyver volt, de a reptechnikai hibát gyorsan megtorolta.
A Triplane-től és a Cameltől eltérően ez a Sopwith gép, a Dolphin soros motorral készült. Akkoriban szokatlan módon, a pilóta jobb kilátása érdekében a felső szárny hátrébb volt, mint az alsó. A pilóták körében népszerű típus sikerét a 200 lóerős Hispano-Suiza motor hibái árnyékolták be.
A király 1918. november 11-én kelt levele. V. György (Rex et Imperator) köszönetet mond a Royal Air Force valamennyi tagjának. A Királyi Repülő Hadtest és a Királyi Tengerészeti Repülő Szolgálat kötelékében az első világháború kezdetén 2073-an szolgáltak. A háború végére a Királyi Légierőnél és kisegítő szolgálatánál ez a szám 313 161-ra nőtt. A brit katonai repülésben szolgálók közül 9349-en nem érték meg a háború végét.
*
A 6-os számú hangár kiállítása a „Bizonytalanság kora” elnevezést kapta.
A Eurofighter 2-es számú, DA2 (Development Aircraft 2) jelű tesztpéldánya a 6-os hangár "légterében".
Tornado GR.1
Részletek a Tornado GR.1-esen. A felségjel előtt a legendás 617-es század, a "Gátrobbantók" jelvénye és a 27 mm-es gépágyú csőtorkolata látható. A törzs alá helyezték az LRMTS nevű, lézer távolságmérővel egybeépített berendezést, amellyel a lézerrel megjelölt célokat igyekeztek megtalálni.
Jaguar GR.1-es, a RAF hidegháborús veteránja, az európai hadszíntérre optimalizált kamuflázzsal.
A falklandi háborúban elsüllyesztett Atlantic Conveyor konténerszállítóval három brit Chinook helikopter is a tengerbe veszett. Az eredeti dokumentumok is a hajón maradtak, ezért a műszakiak ebben az ideiglenes naplóban vezették a negyedik, megmentett Chinookon elvégzett karbantartást és javítást.
Légi utántöltési vázlat szintén a falklandi háború idejéből.
A Royal Air Force Öböl-háborúban szolgált tizenkét Buccaneer S.2-esének egyike, rózsaszín árnyalatú sivatagi festéssel. A gépeket 1991. február elejétől telepítették skóciai bázisukról Bahreinbe, hogy lézeres célzókészülékükkel kisegítsék a Tornadókat.
Lenge ruhás hölgy a Buccaneer oldalán. Nem mellékesen a gépre tizenegy bevetési jelvény is felkerült; feketével a lézeres célmegjelölő, vörös színnel a bombázó bevetés.
Az igazolás értelmében Őfelsége kormányától 15 000 fontot kapott (volna) az, aki a Desert Storm műveletben lelőtt RAF-gép személyzetét visszasegíti Szaúd-Arábiába vagy semleges területre.
Észak-Irak térképe, amelyet 2002. november 10-én Moszul és Erbil térségében végrehajtott felderítő bevetés során használt a hajózószemélyzet. Mellette egy S10-es gázmaszk van kiállítva.
Mike Fox őrmester 1991. február 20-án, a Tornado GR.1-esek által használt szaúdi Tabukban kelt levele, amelyben megköszöni az otthoniak támogatását. Mögötte egy éjszakai támadásban lelőtt Tornado hajózójának hadifogoly öltözéke sárgállik.
Sokat látott Harrier GR.9-es. Éles bevetést Jugoszlávia, Irak és Afganisztán felett teljesített.
A géppuskákkal és gránátvetővel felszerelhető, alulról páncélvédett Land Rover 110-est a RAF a légibázisok védelmére használta Afganisztánban.
*
A 3-as, 4-es és 5-ös hangárok egybenyitott komplexumában az 1918 és 1980 közötti időszak repülőgépeit valamint helikoptereket állítottak ki.
A Hawker Tempest II a RAF egyik utolsó dugattyús motoros vadászgépe volt.
Ez már nem egy klasszik Spitfire, hanem az utolsó, F24 jelű változat. Kevés készült belőle, mert akkor már a sugárhajtású repülőgépek felé fordult a figyelem.
P-47D Thunderbolt. A RAF csak a japánok ellen használta, majd a háború vége felé fokozatosan Hawker Tempestekkel váltotta le ezt a szinte elnyűhetetlen típust. A kiállított példány érdekessége, hogy 1945-ben készült, később Jugoszláviában repült, végül egy csere keretében került a múzeumba.
Nagy-Britanniában a ötvenes évekig használták a North American Harvard II-es kiképzőgépet.
A húszas-harmincas évek fordulóján a Bristol Bulldog a RAF standard vadászgépe volt. Ezt a gépet egy 1964-es bemutató során lezuhant Bulldog roncsából varázsolták ilyen gyönyörű, kiállítható állapotúra.
A Gloster Gladiator maradványt egy norvég tó mélyéről emelték ki, ahova 1940-ben süllyedt, miután a német bombázók támadása után üzemképtelenné vált gépek alatt a jég elolvadt. (A gépek fel- és leszállópályájaként a tó jege szolgált.)
Túlélők, felfújható mentőtutajon. A dioráma mögött egy Tornado F.3.as áll.
Valószínűleg kevesen hallottak a Supermarine Stranrear-ről. Nagy-Britanniában már a háború elején kivonták az alig néhány éves típust, de Kanadában tovább használták; a keleti és nyugati partvidék felett járőröztek velük.
A JG 51 Bf-109E gépét 1940. november 27-én egy kanadai Spitfire pilóta támadta meg Kent felett. A német pilóta sikeresen hasra szállt a megrongált Messzerrel és fogságba esett.
P-51D Mustang a 4. vadászosztály 336. századának színeiben. Eredetileg a kanadai légierő használta, majd évtizedekig magántulajdonban volt.
A Heinkel 162-es egy BMW hajtóművet cipelt a hátán. A Hendonban őrzött példány a két 20 mm-es gépágyúval felszerelt A2-es változat.
A Willys Jeep mögött egy B-17G Flying Fortress áll. Ez a Repülő Erőd sosem volt harcban, az európai háború már véget ért, amikor legyártották.
Az amerikai 8. légi hadsereg tagjainak emlékműve egy TB-25 Mitchell és 12,7 mm-es lőszeres ládák mellett.
Falra szerelt kiállítás repülőgép-sárkány elemekből.
A Norvégiában horgonyzó német Tirpitz csatahajót 1942. április 27-én sikertelenül támadó brit bombázók egyike ez a Halifax volt. A gépet a Tirpitz légvédelme lelőtte, pilótájának a befagyott Hoklingen tavon sikerült kényszerleszállnia a sérült bombázóval. A személyzet elhagyta a gépet, amely alatt a jég lassan beszakadt és a Halifax elmerült. 1973-ban emelték ki, ma kavicságyon pihen Hendonban.
A Ford Motor Company által gyártott B-24L Liberatort az indiai légierő ajándékozta a múzeumnak. Orrában a 12,7 mm-es Browning ikergéppuska tornya, alatta a célzókészülék látható.
RAF pilóta, cigivel a kezében. A ruhákat és a hajózófelszerelés darabjait élethű bábukon mutatják be.
Van abban valami hátborzongató, amikor az ember a két hangár átjárójában szembe találja magát a Royal Air Force legismertebb négymotoros bombázójával, az Avro Lancasterrel.
Herman Göring ígérete és az annak ellentmondó bevetési jelvények az éjszakai bombázást végrehajtó Lancaster oldalán.
Kevés gépnek áll olyan jól a cápafogas festés, mint a P-40-esnek. Az amerikaiak Warhawknak, a britek Tomahawknak nevezték a típust. Hendonban a legutolsó változat, egy Kitty Hawk áll.
Ugrás az időben és egy Phantom FGR.2-es pilótafülkéjébe tekinthetünk be.
A Lightning volt a RAF első igazi, nagy teljesítményű, szuperszonikus vadászgépe. A szokatlan megoldásokkal rendelkező kéthajtóműves típust a nyolcvanas évek végén a Phantom váltotta.
Egymás feletti hajtóművek, szárny feletti póttartályok. Mintha valaki szándékosan összekeverte volna a tervrajzokat a British Aircraft Corporation-nél.
A Jet Provost kiképzőgép külső szárnyszekciójának belépőélén látható szürke festés durva felülete arra hivatott, hogy kis sebességen turbulenssé tegye a szárny körüli áramlást, így figyelmeztetve a pilótát az átesés veszélyére.
A hatalmas deltaszárnnyal készült Avro Vulcan alatt 454 kg-os hagyományos bombák sorakoznak. Olyanok, amelyekkel Port Stanley repterét is bombázták.
Az Avro nem csak repülőgépet, hanem rakétát is gyártott. Az atomtöltetet hordozó Blue Steel a V-bombázók fegyvere volt, 1963-tól 1970-ig volt rendszerben. Földi hordozója a Mandator teherautó volt.
A Vulcan szárnya alatt pihen egy Daimler Ferret felderítő páncélautó az ötvenes-hatvanas évekből.
A RAF tűzszerészeinek Ford Zephyr autója egy felderítő Canberra szárnya előtt.
Két érdekesség, egy Austin K9WD mentőautó és egy Alvis Mk.6 Salamander tűzoltókocsi.
Egy lapos Mi-1-esre emlékeztet a Bristol Sycamore helikopter. Az ötszemélyes dugattyús motoros típust a Royal Air Force 1953-tól közel húsz évig használta.
A Királyi Légierő első kéthajtóműves, tandem forgószárny-elrendezésű helikoptere, a Belvedere. Nem a szépségével hódított, az biztos.
A Belvedere-t a RAF 66. százada használta, többek között Borneón is. Becenevét is az ottani bennszülöttektől kapta, akiket a gép törzse a hosszú, keskeny, egyterű kunyhóikra emlékeztette.
A RAF kutató-mentő szolgálatának Westland Whirlwind helikoptere. Az eredetileg dugattyús motoros típust gázturbinásra alakították át.
Bő húsz év után 3543 repült órával fejezte be légi pályafutását az EH-101-es tesztpéldánya. A helikopter oldalán matrica hirdeti, hogy a géppel a C-17-fedélzetén történő légiszállítás lehetőségét is kipróbálták.
1998-ig a légierő végezte a királyi család rövidtávú légi szállítását ezzel a gázturbinás, VIP-kabinos Westland Wessex HCC4 helikopterrel.
*
Az 1-es hangár és a szabadtéri kiállítás
Egy fehér óriás, a Short Sunderland. A vízi repülőgép szárazföldi mozgatását felhelyezhető kerekekkel és a hátsó bak helyére helyezhető - a gép alatt látható - kézikocsival lehetett megoldani.
Mélységi bombák a Sunderland szárnya alatt.
A Sunderland a második világháború után a francia haditengerészethez került. 1961-ben utoljára emelték ki a vízből, a hetvenes évek elején került a múzeumba. Először a szabadtéri kiállítás része volt, de '78 óta fedett helyen áll.
A RAF ötvenes években rendszeresített hajói a pilóták vízi túlélési, helikopteres mentési gyakorlatain segítettek. Feladatuk volt még a gyakorló torpedók és szonárbóják kiemelése, valamint vontatás, szállítás és a vízi repülőgépek kikötőhelyének mozgatása is.
Az elmúlt hetekben helyére került a tavaszi tereprendezés miatt félreállított Spitfire-replika. A gép a 601. század jelzését viseli.
Ugyancsak a tavaszi átalakítások miatt került ideiglenesen a bejárat mellé az 504. század és az angliai csata előtt tisztelgő Hurricane Mk.1-es. Akárcsak az előbbi Spitfire, ez is egy jól sikerült replika.
*
A múzeumot a metró fekete színnel jelölt (Northern) vonalán az északra tartó, Edgware felé közlekedő szerelvénnyel, a belvárosból nagyjából 30 perc alatt lehet megközelíteni. A Colindale megállónál leszállva, majd a táblákat követve kb. 10 perces sétával érhető el a múzeum. A belépés ingyenes, a fotózás magáncélra megengedett. Ezzel kapcsolatban csak annyi a múzeum kérése, hogy ne használjunk állványt illetve vakut (értsd: ne készítsünk kereskedelmi felhasználásra szánt felvételeket). A nyitva tartás és valamennyi hasznos információ megtalálható a www.rafmuseum.org.uk oldalon.
* * *
Fotó: Szórád Tamás
Első júliusi ferihegyi spottingolásomat tűző napsütésben kezdtem a spotter dombon és cseperésző esőben fejeztem be a kargó dombon. Képek a 31-es pályák kora délutáni forgalmáról, 2018. július 5-én.
A régi, alacsonyabb spotter domb más rálátást ad a pályára. Ezért tűnik úgy, mintha a Qatar Dohából érkező A321-ese a fűre szállna.
A HA-LWL új sugárfordítókat kapott, amelyek egyelőre még nincsenek a Wizz színére festve.
Amikor az ember azt érzi a spotter dombon, hogy háttal ül a moziban, ideje szedelőzködni és átköltözni egy másik dombra. Útban a kargó domb felé egy pillanatnyi megállás és egy fotó a Lufthansa A319-eséről. Ebből a szögből éppen átlátni a fékszárnyak és az orrsegédszárnyak résein.
A következő képek már a kargó dombról készültek. Elsőként a LOT Dash 8-asát kaptam lencsevégre.
Az Air Canada Rouge Boeing 767-ese száll fel kilencórás útjára Toronto felé.
767-esek - az egyik a tengerentúlra indul, a másik maradványa a fák között hasal. Amikor még Malév 767-esek repültek Amerikába, az egyik New York-ba induló gép a felszállást követően először útba ejtette a mátyásföldi repülőnapot, és csak utána kezdte meg az emelkedést az utazómagasságra.
A philadelphiai járatra még jut egy kis napfény, azután a bezáródó felhőzetnek köszönhetően egy időre szinte alkonyati szürkeség borul a reptérre.
Keresztben a pályán. A Wizz A321-ese a leszállást követően a futópályán fordul meg és gurul vissza a terminálhoz.
Mint egy gyűrött, szakadt, régi fotográfia, olyanná kopott a dán Jacob Christian Hansen Ellehammer képmása a Norwegian-gép vezérsíkján.
A kargó domb magasságában már behúzott futókkal, magasan jár az algériai 737-es, így színes festésmintájából kevés látszik.
A Helvetic Airways Fokker 100-asa ezen a napon Zürich, Budapest, Varsó és Manchester között ingázott.
A rövid 737-esek napja. A KLM egy 700-as változatot küldött Budapestre.
A kompenzáló betonon egy „régi” festésű Wizz A320-ast forgatnak.
Lassítás után az A321-es a C (Charlie) gurulót célozza meg.
A Wizz századik Airbusa most egy milánói járatot teljesített.
Minszkből jött, Belgrádba indul tovább a fehérorosz Belavia Boeing 737-500-asa.
* * *
Fotó: Szórád Tamás
A minap csillagmotor dübörgésére figyelhettek fel a Velencei-tó környékén járók, majd rövidesen felbukkant a hang gazdája is. Az alkonyati órákban egy An-2-es fordulózott a dombok felett. A mezőgazdasági repülés talán legismertebb, legmegbízhatóbb kukacbombázója ezúttal „légi célpontok” ellen dolgozott – szúnyogirtást végzett.
Valaha mindennapos látvány volt Magyarországon a földek felett dolgozó mezőgazdasági An-2-es.
Az Ancsa orrában ezer lóerős, kilenchengeres AS-62-es csillagmotor dübörög.
A HA-MAY oldalát az alkonyati napfény súrolja.
A vegyszer a szárny alá függesztett szórócső hat szórófején keresztül áramlik a szabadba, remélhetőleg a szúnyogok legnagyobb bánatára. A futóművek között a szivattyút forgató szélkerék pörög.
* * *
Fotó: Szórád Tamás
A Magyar Honvédség fegyvernemi napjai között július 2. a repülőműszakiaké.
Tisztelet mindazoknak, akik repülőgépek vagy helikopterek üzemeltetésével és javításával szolgálták és szolgálják a magyar katonai repülést.
* * *
Fotó: Szórád Tamás