1989. november 6-án az amerikai haditengerészet A-6 Intruder géppárja gyakorló bombázásra szállt fel a Whidbey Island tengerészeti légibázisról. Röviddel az indulás után az egyik gépen műszaki meghibásodás lépett fel. A kétfős személyzet ezután újabb problémákkal szembesült, és végül katapultálásra kényszerült.

Ha az amerikai haditengerészet Whidbey Island légibázisa után kutatunk a térképen, az ország északnyugati szegletében, a Washington állambeli Seattle közelében kell keresgélnünk. A légibázis nagyjából 150 kilométerre van a Csendes-óceántól, annak az öblökből, szorosokból és szigetekből álló víziút-rendszernek a partján, amelyet nemcsak a szabadidős hajósok, hanem a kanadai Vancouver kikötőjébe tartó vagy onnan a nyílt óceán felé igyekvő kereskedelmi hajók is használnak. Whidbey Island három évtizeden át a Csendes-óceáni flotta A-6-os századainak otthona volt, de az Intruderek mellett itt települt a haditengerészet összes EA-6B Prowler elektronikai hadviselési gépe és napjainkban innen repülnek a Prowlereket váltó EA-18G Growlerek is. Ha a századok éppen nem egy repülőgép-hordozóval járták a tengereket, vagy az ország más pontjain repültek, a bázis szűkebb és tágabb környéke is bőven kínált lehetőséget a gyakorlásra.

Az ötvenes években egy együléses, egy hajtóműves, szuperszonikus vadászgép jelent meg az amerikai haditengerészetnél, az F8U-1 Crusader. A műszaki fejlődés akkoriban olyan gyors ütemű volt, hogy egy-egy új típust rövidesen egy még újabb váltott fel. A Crusader volt az első, amely hosszú ideig szolgálatban maradt, de ebben szerepe volt annak is, hogy felderítő változata is létezett.

Az Egyesült Államokban a légierőhöz hasonlóan a haditengerészet is a negyvenes-ötvenes évek fordulóján lépett be a sugárhajtású korszakba és az ekkor kibontakozó hidegháború miatt igyekezett létrehozni a saját felderítő képességét. Taktikai felderítőgépei egy már meglévő sugárhajtású vadászgép áttervezéséből születtek, ami azzal járt, hogy a repülőgépek orr-részét a kamerák elhelyezése miatt átalakították, megtoldották. Ezek a célirányos átalakítások jócskán megváltoztatták az adott típus „személyleírását” és nem pozitív értelemben. Aztán jött egy új gép, amelynél ilyen drasztikus átalakításra nem volt szükség, mert a törzse alsó részében jutott hely a kameráknak is. Egy kevés módosítás kellett csak, de a gép elegáns vonalvezetését sikerült megőrizni, és ezzel elhagyni a korábbi felderítők ormótlan és a repülési jellemzőkre is kiható formavilágát. Ez az új típus az RF-8 Crusader volt.

Tavaly novemberben ismét levegőbe emelkedett a hazai mentőrepülés egykori L-410-es repülőgépe. Nem saját erejéből tette ezt, egy daru emelte a magasba, hogy azután az Aeropark kiállított gépei között tegye le. A típus üzemeltetése a légimentésben, a magyar polgári repülés történetének egyik érdekes, kevéssé ismert fejezete, amelyre sok és változatos repülési feladat jutott.

A Magyarországon 1957-ben létrehozott mentőrepülésben hosszú évtizedekig merevszárnyú gépek is üzemeltek. Az L-410-est megelőzően olyan típusok repültek az Országos Mentőszolgálatnál (OMSZ), mint a Jak-12-es, az Aero-45-ös, az L-200 Morava vagy a szocialista érában beszerzett nyugati kakukktojás, a svájci Pilatus PC-6-os. A nyolcvanas évek második felére három Mi-2-es helikopter mellett két PC-6-os képezte a gépparkot.

Éppen kilenc évvel ezelőtt került ki az Air Base blogra a zánkai haditechnikai parkról írt bejegyzésem. Azóta rendszeresen kapok megkereséseket magánszemélyektől és iskoláktól a park nyitva tartásával kapcsolatban, sőt felajánlások is érkeztek már hozzám kiállítható járművel vagy a park egyes elemeinek felújításával kapcsolatban. Itt szeretném tájékoztatni blogom olvasóit és látogatóit, hogy a park nem az enyém, a 2016-os bejegyzést magánszemélyként tett látogatásom után írtam. (Ezúton is köszönöm az olvasóknak a több tízezres letöltésszámot!) Természetesen továbbra is szívesen válaszolok megkeresésükre, de magam is csak ezen a linken tudok tájékozódni – ahol e bejegyzés írásakor csak a 2024. január 1. és 2025. április 30. között érvényes időpontokat találtam.

***

Fotó: Szórád Tamás

A Magyar Honvédség részére beszerzett Airbus helikopterek közül a H145M fedélzetén hagyományos értelemben vett fedélzeti technikusra nincs szükség. A helikoptert alapvetően két pilóta repüli, de vannak esetek, amikor a szenzorok, fegyverek vagy a csörlő kezelése a fedélzeti rendszerkezelő feladata. Róluk és feladatrendszerükről korábban már írtam, most lássuk, hogy mi a helyzet a H225M fedélzetén.

Napjaink fedélzeti technikusai olyan repülőműszaki képzettséggel és munkatapasztalattal rendelkező szakemberek, akik a H225M megjelenése előtt a rendszerből 2021-ben kivont Mi-8-as és a jelenleg is szolgálatban álló Mi-17-es helikoptereken dolgoztak. Átvették az előkészített helikoptert a repülőműszakiaktól, a repülések előtt, között és után ellenőrizték a gépet, az egyes fedélzeti rendszereket kezelve segítették a pilóták munkáját, illetve elvégezték az egyéb feladatokat, legyen szó személyszállításról, ejtőernyős ugratásról, csörlésről, külső súlyos repülésről, tűzoltásról vagy ajtólövészként a fedélzeti géppuska kezeléséről. Ezt az orosz típusokon megszokott, sokrétű feladatrendszert kellett az új közepes szállítóhelikopter sajátosságainak megfelelően átdolgozni. A jól bevált koncepción nem változtattak - a két helikoptervezető mögött a H225M-ek fedélzetén is egy harmadik ember, a fedélzeti technikus dolgozik.

1996 tavaszán, heteken át forgott Budapesten az Evita, az a nagyszabású musical, amely az egykori argentin elnök, Juan Perón feleségének, Eva Perónnak az életét dolgozta fel. A forgatáson használt homokszínű, argentin felségjelű katonai járművek és különböző veterán gépkocsik elhelyezésére a budaörsi repülőtér nagy hangárja nyújtott megoldást. A repülőgépeket a hangár keleti felébe fűzték össze vagy a szabadban nyűgözték, a nyugati részt a járművek vehették birtokba. Fontos megjegyezni, hogy az Evitához használt típusok közül nem mindegyik állt rendszerben az argentin hadseregben. A fotókat – egy kivételével – Kovács Gyula készítette, és bocsátotta rendelkezésemre.

*

Willys Jeep

A második világháború ikonikus terepjárója hivatalosan negyedtonnás teherautóként szerepelt a US Army járműjegyzékében. Nem kevés készült belőle, gyártási darabszáma súrolta a 650 ezret. Argentínához annyi köze mindenképpen volt, hogy a háború után polgári hasznosításra kínált Willysek egyik célcsoportja a pampákon dolgozó marhapásztorok voltak. A korabeli reklámkatalógus kiemelte, hogy a Jeep sebessége és terepjáró képessége ideálissá teszi a járművet a terület bejárására és az állatok terelésére.

Az amerikai haditengerészet utolsó hagyományos meghajtású repülőgép-hordozóját, az egykori USS John F. Kennedyt – becenevén Big Johnt - 2007-ben vonták ki a hadrendből. A jövőjét illetően ugyanaz volt az elképzelés, mint a USS Kitty Hawk esetében. Múzeumhajó és emlékhely lett volna mindkettő, de az átalakítás és a majdani fenntartás horribilis költségeire egyik hajó esetében sem volt fedezet. Így aztán 2025. január 25-én, három évvel a Kitty Hawk után, a Kennedyt is kötélvégre vették a vontatók és elindult a texasi Brownsville-ben működő hajóbontó felé.

Az 1960-as évek első felében egymást érték Amerikában a repülőgép-hordozó átadások. Csak 1961-ben három hajó állt hadrendbe: áprilisban a USS Kitty Hawk, októberben a USS Constellation, végül novemberben az első atommeghajtású hordozó, a USS Enterprise. Bő három évvel később, 1965 januárjában egy újabb hajó, a USS America hadrendbe állítását ünnepelhették az Egyesült Államokban. Az Enterprise jelentette nukleáris kitérő után a Kitty Hawk-osztályba tartozó Americával visszatértek a hagyományos meghajtáshoz és ebből az osztályból egy negyedik hordozót is terveztek. A Kitty Hawk és testvérhajói üzemeltetése során szerzett tapasztalatok révén, a negyedik hordozó tervein annyi módosítást végeztek, hogy végül önálló osztályba sorolták. Nevét az Egyesült Államok 35. elnökéről, John F. Kennedyről kapta és ezzel a Midway-osztályú USS Franklin D. Roosevelt után a második olyan hajó lett, amelyet egy néhai elnökről neveztek el. A USS John F. Kennedy tehát külön osztályt alkotott, de „osztálytársai” nem voltak és 1968. szeptemberi hadrendbe állításával lezárult a hagyományos meghajtású repülőgép-hordozók építése Amerikában. A következő hajó, a USS Nimitz 1975-ben állt szolgálatba, de az már egy új, atommeghajtású osztályt képviselt, és külön fejezetet nyitott az amerikai haditengerészet és tengerészeti repülés történetében.

Január elsejétől új parancsnok irányítja a szolnoki MH Kiss József 86. Helikopterdandárt. Elődjéhez, az MH Összhaderőnemi Műveleti Parancsnokság parancsnokhelyettesének kinevezett dr. Bali Tamás dandártábornokhoz hasonlóan Kovács Krisztián ezredes is szállítóhelikopteres múlttal érkezett a parancsnoki beosztásba.

Nem először nyílik lehetőségünk egy hosszabb interjúra Kovács Krisztián ezredessel, hiszen az elmúlt években többször is beszélgettünk a szállítóhelikopteres közösség szerepéről - többek között - a 2010-es vörösiszap-katasztrófa, a 2013-as árvíz vagy a 2019-ben véget ért afganisztáni misszió kapcsán. Dandárparancsnoki kinevezése után immár nem a zászlóaljnál, hanem parancsnoki irodájában találkoztunk, ahol szakmai életútjának egy-egy fontosabb mozzanatait elevenítette fel.

Ez a bejegyzés az előző folytatásának is tekinthető, de nem az SH-3 Sea Kingről, mint típusról, és nem is a pilótákról lesz szó, hanem azokról, akik hátul, a tehertérben dolgoztak. A Sea King sokoldalúságát tekintve a kabinszemélyzetek igazi mindenesek voltak. Mindennapjaikba egy személyes történet segítségével kaphatunk betekintést.

Jeff Manthos repülőcsaládba született. Édesapja a második világháborúban P-51 Mustangon, Koreában F-86 Sabre-en repült, ő maga a hetvenes években négy évig szolgált kabinszemélyzetként a csendes-óceáni flotta HS-4 Black Knights helikopterszázadánál.  Élményeiről kérdeztem és arról, hogy akkoriban hogyan éltek a helikopterek legénységi állományú hajózói a repülőgép-hordozók zárt közösségében.

A Sikorsky ikonikus forgószárnyasa, az SH-3 Sea King az Egyesült Államokon kívül további tizennégy ország felségjelével repült és négyben gyártották is. Meddő próbálkozás lenne tehát rövid, de mégis átfogó ismertetőt írni, ezért most kizárólag a négy alapváltozatról lesz szó, amelyek az amerikai haditengerészet, a US Navy tengeralattjáró-elhárító és harci támogató századainál üzemeltek.

A második világháborút követő években a forgószárnyas technika immár visszavonhatatlanul helyet követelt a katonai repülésben. A helikopterek kifejlesztésében élenjáró ukrán emigráns, Igor Sikorsky 1923-ban alapított cége a harmincas években repülőcsónakok gyártásával szerzett hírnevet. Gépeit a kor neves légitársasága, a Pan American Airways is üzemeltette transzóceáni útvonalain. Sikorsky figyelme ugyanebben az évtizedben fordult a helikopterek felé és lelkesen vetette bele magát a merevszárnyú repülőgépekétől merőben eltérő műszaki megoldások kidolgozásába. Első, már helikopternek mondható repülő szerkezete 1940 májusában szállt fel, Sikorskyval a kormányoknál. Ha valaki, akkor ő igazán tudta, hogy mibe ül…