2010. május elején Afganisztánban megkezdte repülési feladatainak végrehajtását a Magyar Honvédség Légi Kiképzéstámogató Csoportja. A kontingens új fejezetet ír a magyar katonai repülés történetében: ez az első olyan magyar misszió, amely harci helikopterekkel folytat kiképzést külföldön.

Feladatát tekintve a Légi Kiképzéstámogató Csoport (AMT - Air Mentor Team) komplex tevékenységet folytat. Egyrészről részt vesz az afgán légierő hajózó állományának kiképzésében – beleértve az elméleti és a gyakorlati repülőkiképzést is - másrészről részt vesz a repülő-műszaki állomány képzésében, segítve annak mindennapi tevékenységét. A feladat összetett, kihívásokkal teli, ráadásul a kiképzés műveleti területen kerül végrehajtásra. A munkaidő nagy részét a kiképzés, a repülések megtervezése és a technika karbantartása tölti ki és csak kisebb részben a repülési feladatok.

Az AMT szakmai alárendeltségét tekintve a NATO afganisztáni kiképző missziójának (NATO Training Mission–Afghanistan, NTM–A) része, melynek egyik célja a június közepéig még légi hadtestnek nevezett afgán légierőnek olyan műveleti képességekkel való felvértezése, amely elősegíti az afgán kormányzat céljainak és szándékainak megvalósítását. Az AMT mindennapi tevékenységét az amerikai 438. Expedíciós Légi Tanácsadó Csoporton belül egy amerikai tanácsadóval és a magyar AMT-hez hasonló összetételű cseh tanácsadó csoporttal közösen végzi.

Az AMT olyan szakemberekből áll, akik hazai beosztási helyükön, az MH 86. Szolnok Helikopter Bázison az Afganisztánihoz hasonló beosztásban tevékenykednek, hiszen az afgán technika ugyanaz a Mi–24V harci helikopter, amelyet otthon is üzemeltetnek és repülnek. Az állomány váltása négyhavonta történik majd, a teljes megbízatás egyelőre egy évre szól. Minden váltásban lesz olyan személy, aki már rendelkezik missziós tapasztalattal. A tízfős magyar AMT kontingensben négy hajózó és hat műszaki katona szolgál. A kiutazó állomány hónapokig tartó felkészítését a Magyar Honvédség számos alakulata és szervezete támogatta, annak érdekében, hogy az AMT a feladat és a környezet diktálta kihívásoknak meg tudjon felelni. A felkészítés gerincét az elméleti és fizikai felkészülés, a missziós felkészítés, az egyéni harcászati kiképzés, a gépjárművezető kiképzés és a hadszíntéri kiképzés adta. Ha meg kellene nevezni a két legfontosabbat, az AMT első kontingensének parancsnoka a repüléstechnikai gyakorlati felkészülést és az úgynevezett harctéri életmentő katona kiképzést emeli ki.

A repüléstechnikai felkészülésbe beillesztették azokat az elméleti és gyakorlati tudnivalókat, amelyek a nagy tengerszint feletti magasságon, forró, híg levegőben repülő helikoptervezető számára fontosak. Csak emlékeztetőül: a bázisul szolgáló kabuli repülőtér tengerszint feletti magassága 1800 méter. A magashegyi kiképzés (Szlovénia) mellett saját és orosz tapasztalatok alapján átdolgozták a Mi-24V harci helikopter üzemeltetési és harckiképzési utasításának néhány pontját. Ennek új - és a külső szemlélő számára is minden bizonnyal igen látványos - eleme lett az orrfutón történő gyorsítás felszálláskor. Ezt módszertani repülés keretében beillesztették a kiképzési tematikába, és a már Kabulban szolgáló pilóták is gyakran alkalmazzák, illetve oktatják is.

Az Afganisztánba készülő állomány másik nagyon fontos felkészülése a harctéri egészségügyi eljárások elsajátításához kapcsolódott. Amíg egy konvojban, valamelyik járműben mindig van orvos, vagy egészségügyi személyzet, addig egy esetlegesen kényszerleszálló helikopter személyzete csak magára számíthat, legalábbis a mentés megérkezéséig.

A felkészülést követően a csoport tagjai a Magyar Honvédség An-26-os szállító repülőgépén Kecskemétről Koppenhágába repültek. A légitársaságok gyakran szerződnek katonák szállítására, így az AMT tagjai dán légihíddal utaztak ki az afgán fővárosba Kabulba, 2010. április 15-én. Elhelyezésükre légkondicionált lakókonténerekben került sor, egy-egy szobán ketten osztoznak.

Az AMT tagjainak napi feladata a repülések köré csoportosul, vagyis azt a munkát végzik, amit otthon, a helikopterbázison, igaz más környezetben. Ennek megfelelően, más nemzetek - természetesen ideértendő az afgán fél is - tapasztalatait felhasználva, úgy alakítják a munkákat, hogy a misszió célkitűzései biztonságosan valósuljanak meg.

Az afgán légierő harci helikopter pilótái és repülő-műszakijai azok, akiknek a képzését elősegítik a magyarok. Jó szakemberekről van szó, akik nyitottak a számukra újat jelentő NATO eljárások elsajátítására. Egy részük még annak idején a Szovjetunióban kapott Mi-24-es kiképzést, helikoptervezetőként és helikoptervezető-lövészként is repülték a típust, így nekik is vannak olyan tapasztalataik, amelyekből a magyarok is tanulhatnak. Egy másik részük több odafigyelést, oktatást igényel. Munkaidejük jelentős részét velük töltik a magyarok. Nagyon jó munkatársi viszonyt sikerült kialakítani velük, amelynek közös pontja a Mi–24-es helikopter, „a vas a levegőben”, ez köti össze a két felet. A feladatok megbeszélése gyakran egy csésze tea mellett történik, amely európai szemmel nézve talán apróság, de a helyi kultúrában fontos csapatépítő szerepe van, segít közelebb hozni az álláspontokat, és segít megoldást találni egyes problémákra.

Amennyiben repülési nap van, azt a magas nappali hőmérséklet miatt igyekeznek a reggeli, délelőtti órákra időzíteni. A délelőtti időjárás általában szélcsendes, a délután már inkább szeles, esetenként kevés esővel. Néhány hetente érkeznek a porviharok, amikor a látás öt perc alatt az addigi öt-hat kilométerről húsz méterre, sőt kivételes esetekben 2-3 méterre (!) csökken. Ezek a porviharok általában gyorsan elvonulnak, de volt olyan afgán személyzet, amelyik nem ért vissza a repülőtérre a vihar előtt. Terepen szálltak le, és csak a vihar elvonultával térhettek vissza. Külső leszállás egyébként nem szerepel a repülési feladatokban, ez egyébként sem mindennapos a harci helikopterrel, inkább a szállító helikopterek alkalmazására jellemző.

Az AMT hajózóinak egyik legfontosabb személyi felszerelése a német gyártmányú SECUMAR 20 MB típusú repeszálló és moduláris málhamellény vagy röviden túlélő mellény. A Magyar Honvédségben az AMT pilótái az elsők, akik ezt a mellényt használják.

Mire a hajózók kiérkeznek, a műszak előkészíti a Mi-24V harci helikoptereket. Az afgán gépek (exportváltozat révén jelölésük Mi-35-ös) nagyjából megegyeznek a hazai helikopterekkel. A különbség a saját-ellenség felismerő berendezésnél (IFF) és a rádió berendezéseknél van. Az afgán Mi-24-esek helyi viszonyokra (tengerszint feletti magasság, hőmérséklet) beszabályozott hajtóműve is különbözik a magyar gépekétől.

A magyar oktatók a gépek mellett találkoznak az afgán hajózókkal, és közösen még egyszer átismétlik az előző napi briefingen elhangzottakat. Ezután beülnek a gépekbe, majd indítanak és felszállnak az általában egyórás feladatra. A fedélzeti kommunikáció angolul vagy oroszul, esetenként tolmács segítségével folyik. Mivel Afganisztán-szerte katonai műveletek zajlanak, valamennyi repülési feladat műveleti területen kerül végrehajtásra. Bár a kiképző repülés nem számít műveletnek, mégis úgy kell felkészülni rá, mintha az lenne, és a mindig géppárban repülő személyzeteknek speciális szabályokat kell betartani.

Mivel az AMT egyik feladata a NATO eljárások gyakoroltatása, és az afgán hajózó állomány harci alkalmazási képzése, sokat repülnek lövészeti feladatot földközelben, de kizárólag kiképzési célból, lőtéri körülmények között. Ez elsősorban közvetlen légi támogatás (CAS - Close Air Support) képzést jelent, úgy elméletit, mint gyakorlatit. A magyarok a cseh tanácsadó csoport által megkezdett képzést folytatják. Új eleme a tűztámogatásnak az úgynevezett CCA (Close Combat Attack), amely tűztámogatási formát a szárazföldi csapatok érdekében harci helikopterekkel hajtanak végre. Ezt a jellegű képzést először a magyar csoporttal hajtotta végre az afgán hajózó állomány június közepén. Az elméleti képzést követően - amely a magyaroknak újat már nem jelentett - a lőtéren közös amerikai-afgán helikopterkötelék dolgozott együtt az ugyancsak amerikai-afgán szárazföldi csapatokkal, éleslövészet keretében.

A leszállást követően még a gépnél megtörténik a debriefing, a repülés kiértékelése. Ha a bevetésen előretolt repülésirányítók és szárazföldi erők is érintve voltak, akkor az értékelés velük is lezajlik. A délután a másnapi feladatokra történő felkészüléssel telik, illetve olyan feladatokkal, amelyek a harci alkalmazási kiképzést érintik. Ha nincs repülés, számítógépen oktatási anyagokat, segédleteket készítenek, és nyomtatnak.

Közben a műszak számára is zajlik az élet. Az AMT feladatát képezi az afgán repülő-műszaki állomány munkájának segítése, mentorálása, szükség esetén a helikopterek időszakos átvizsgálásában történő részvétel is. A vasnak a levegőben a helye! - szól a misszió egyik alaptétele, így a magyar műszakiak a helikopterek időszakos átvizsgálásában tevőlegesen is részt vesznek. Az egyik Mi-24-es kétszáz órás időszakos átvizsgálását gyakorlatilag a magyar csapat végezte, először az NTM–A történetében, kiváló eredménnyel. Túlzás nélkül állítható, hogy a szolnoki műszakiak példát teremtettek, és azóta gyakran hívják vissza őket a hangárba. Az afgán fél szívesen kéri ki a magyar csoport tanácsát és a helikopterek műszaki állapotát szakmailag felügyelő amerikaiak is elégedettek a szolnoki műszakiakkal („Ha kérdésem van, hozzátok jövök srácok!”).

Magyarország csatlakozása a harci helikopter képzéshez új lendületet adott az NTM-A-nek. Olyan jellegű és szintű szakmai hozzáértésről és problémamegoldó képességről tett tanúbizonyságot az AMT első kontingense, ami kiváltotta úgy az afgán, mint az amerikai fél elismerését. Az eddig elért eredmények alapján a kontingens parancsnoka a következőképpen foglalja össze tapasztalatait: „Nincs okunk szégyenkezni nekünk, magyaroknak. Amit és ahogyan otthon csinálunk, az jó és megállja a helyét, bárkivel is kelljen együttműködnünk a világban. Röviden fogalmazva, ez itt egy sikertörténet. Megálljuk a helyünket, elfogadnak bennünket, kikérik a tanácsunkat, megkockáztatom: szeretnek velünk dolgozni.”

* * *

Fotó: AMT 1

A helyszín ismét Szlovénia. 2009-ben harmadik alkalommal tért ide vissza az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis kijelölt állománya, hogy végrehajtsa a Lord Mountain 2009 magashegyi gyakorlatot. A házigazdák mindehhez ismét rendelkezésre bocsátották bázisukat, helyismeretüket, tapasztalataikat és persze a szlovén Alpok 2500 méteres csúcsait. 

A helikopter számára nagy magasságban, ritka levegőben, a változó irányú és erősségű szélben, leszállásra sok esetben alkalmatlan terep felett olyan kihívásokkal kellett megküzdeni a magyar hajózószemélyzeteknek, amelyekkel hazai terepen nincs lehetőség szembenézni. Magyarországon magashegyi üzemeltetésről nem igazán beszélhetünk, hiszen hazánk legmagasabb csúcsa a Mátrában található Kékes is csak 1014 méter magas. A gyakorlatra és a helikopterek magashegyi üzemeltetésére történő felkészülés és a megfelelő repülési profilok gyakorlása még Szolnokon lezajlott. A hazai felkészülést ellenőrző repülés és végül az áttelepülés követte. A betervezett 40 óra repült időt sikerült teljesíteni, meghibásodás nem volt. A Lord Mountain 2009 repülési feladataiba a gyakorlat harmadik napján kaptunk betekintést.

Június 10-én reggel harapni lehet a levegőt a Ljubljana-Brnik nemzetközi repülőtéren. Indul a nap, a szlovén katonai és rendőrségi helikopterek megszokott látványát ezúttal két magyar forgószárnyas is kiegészíti. Szolnokról a 706-os oldalszámú Mi-17-es és a 335-ös Mi-24P érkezett Ljubljanába. Harci helikopterrel első ízben vesznek részt magyar hajózók a Lord Mountain gyakorlaton.

Amíg a műszakiak a gépeket készítik elő, a századépületben kezdődik az eligazítás, amelyet a gyakorlat szlovén parancsnoka kezd el reggel 8 órakor. Elmondja az aznapi feladatot, a térképen megmutatja a berepülésre kerülő területet. Fokozatos gyakorlással 1500, 2000 majd 2500 méterre lehet emelkedni, a meteorológia ma 2150 métert engedélyez. A parancsnoktól kollégája veszi át a szót, egy táblára rajzol, és egy videóval vezeti fel előadását. Minden napra jut egy téma, a mai, a faroklégcsavar hatásosságának elvesztése (LTE). Olyan, kis sebességen bekövetkező jelenségről van szó, amelynél a helikopter függőleges tengely körüli elfordulásának szögsebessége hirtelen megnövekszik, a gép bepördül. Ennek aerodinamikájáról, a kiváltó okokról, a megelőzésről illetve a már kialakult helyzet megállításáról és a helikopter vezethetőségének visszaállításáról szól az eligazítás hátralévő része.

A 9 órás hajtóműindításhoz 8.45-re mindenki a gépeknél van. Mi a szlovén AS 532 Cougar típusú helikopterben kapunk helyet. Az indítást követően közel negyedóráig várakozunk a földön, majd elindulunk. A Cougar helyben megfügg, lassan megfordul és megvárja, hogy a két magyar gép is elemelkedjen. Nyugati irányon magunk mögött hagyjuk a repülőteret, rövidesen elmarad alattunk a gleccser vájta Bledi-tó, majd emelkedve berepülünk a hegyek közé. Közben átrendeződik a kötelék. Lassan elrepülünk a Mi-17-es mellett, és miközben a magyar gép megfügg a fenyves felett, tovább repülünk az első leszállóhelyre. Ez nem más, mint egy vizes, bokros, fenyőerdővel körülvett mező. Lassan ereszkedünk, két loadmasterünk kétoldalt kihajol a Cougar eltolható nagy ablakain és figyeli a magasságunkat. Néhány méter magasan repülünk és a mező szélén, a kevés vízmentes felület egyikén szállunk le. Pillanatok múlva felemelkedünk, átadva a terepet a magyar helikoptereknek.

A következő leszállóhely magasabban van. Itt már kevés olyan helyet találni, ahol a gép kényelmesen elfér. Az egyik ilyen terep felett repül a Mi-17-es, amikor ismét elrepülünk mellette. A szállító helikopter lassan közelít az egyik kiszögelléshez, elhúzott ajtajában ketten figyelik a gép alatti terepet. A leszállásra is alkalmas hely felett a gépek először áthúznak, majd a leszállást gyakorolják. Ahol földet érésre nincs lehetőség, ott alacsony függésig vagy legalább az egyik futómű leérintéséig hajtják végre a bejövetelt.

A Mi-17-est elhagyva közelítünk egy olyan magaslathoz, amely felett, festői sziklaháttér előtt a Mi-24-es függ. Forgószárnya fehér páracsíkot rajzol a gép fölé. Bizonyos szempontból a harci helikopteres hajózóknak nehezebb dolguk van, mint a Mi-17-esen repülő kollégáiknak. Sem az operátor, sem a pilóta kabinjából nem lehet közvetlenül a gép alá látni, ráadásul az orr rész alatt van elhelyezve a rakéták irányítására szolgáló Raduga rendszer optikai berendezése és a csepp alakú burkolatban lévő antennája. Ezek a földön álló gépnél nagyon közel vannak a talajhoz, és egyenetlen terepen könnyen sérülhetnek. A Mi-24-es általában kétfős személyzettel repül, de most egy harmadik hajózó is velük tart a gép deszant terében. Ő hevederrel biztosítva hasal a kétfelé nyíló ajtóban és figyeli a gép és a talaj közötti távolságot. A magashegységben további kihívás a harci helikoptereseknek, hogy a Mi-24-esen ugyanazok a hajtóművek dolgoznak, mint a Mi-17-esen, csak éppen a gép közel két tonnával nehezebb. Előny viszont, hogy a harci helikopteren nagyobb a faroklégcsavar hatásfoka, mivel nagyobb a fordulatszáma, mint a szállító helikopteren.

A következő leszállás ismét egy nagy kiterjedésű erdő mellett történik, a túrázók nem kis örömére. Számukra sem mindennapi látvány, ha egy erdei tisztásra érkezve egy éppen leszálló katonai helikopter látványa és a forgószárny szele fogadja őket! Ezen a vidéken a szlovén pilóták sem repülhetnek és szállhatnak le akármikor, mivel a hely részben nemzeti park, így ez az élmény nekik sem mindennapos. Ami viszont akár mindennapos is lehet, az a csúcsok közötti repülés. Ahogy emelkedünk, alattunk elmaradnak az erdők. A növényzet egy bizonyos magasságig még felkúszik a sziklafalakra, de afölött lényegében nincs vegetáció.

Szürke sziklák közelében a magyar Mi-17-es.

Szürke, itt-ott havas, jeges sziklafalak között repülünk, elhaladunk egy-egy kiszögellés felett vagy besüllyedünk egy völgybe. A gép sebességét addig érezni, amíg a talaj közelében repül. Amint a talaj kifut alólunk, és a sziklafal eltűnik a több száz méteres szakadékban, olyan mintha megállnánk a levegőben. A Cougar érezhetően kézben van, ami annak is köszönhető, hogy a szlovén személyzetek évi 130-150 repült órát tudhatnak magukénak. Ennek egy részét éjszaka repülik, éjjellátó készülékkel (NVG). Az NVG-vel éjszaka is repülnek a hegyek között, de ekkor nem süllyedhetnek olyan közel a terephez, mint a nappali repülések során.

Ismét leszállunk, ezúttal egy tavon, a helikopter éppen csak elfér egy zátonyszerű földdarabon. A forgószárny földön szétterülő szele néhány pillanatig vízpermetet fúj a tóparti fák közé, majd otthagyjuk ezt a helyet is.

Még néhány leszállás következik, sokszor olyan talpalatnyi helyen, hogy az eltolt oldalajtón keresztül, két oldalra csak meredek lejtőket látni. Forognak is a loadmasterek rendesen, derékig kihajolva a gépből, mert a forgószárny lapátok vége a leszállóhely megközelítésekor olykor csak néhány méterre van a sziklától. Az ilyen helyeken a magyar pilótáknak még nehezebb dolguk van. A magyar gépek nagyobbak, mint a Cougar, így sokkal kisebb a hibázás lehetősége és a feladat végrehajtásakor rendesen meg lehet izzadni!

Lassan a kiszabott feladatok végére érünk, és felvesszük a hazavezető irányt. Süllyedünk és közben jobbról a Mi-24-es, balról a Mi-17-es is felveszi az alakzatot. A kötelék vezérgépéből nézve nagyon szépen mutat a levegőben a két magyar helikopter. A gépek sárkánya tiszta csak a hajtóműből kiáramló gáz kormozza be az oldalukat, a forgószárny lapátok enyhén felfelé hajlanak. A Mi-17-eseken megszokott hármas pilonok a 706-oson nincsenek. A gép 1990-től az elektronikai hadviselésre kialakított PP változatként, antennákkal az oldalán üzemelt Magyarországon és a 707-es oldalszámú géppel együtt csak 2005-ben alakították át szállító helikopterré.

A Mi-24P orra sima, gömbölyded, a négycsövű 12,7 milliméteres géppuska helyett a fixen beépített kétcsövű, 30 milliméteres gépágyú a gép jobb oldalára került. Ez a gép 1989-es gyártású, az egyik legfiatalabb Mi-24-es. Egykor az NDK-ban repült, a Magyar Honvédség 2004 óta üzemelteti. A 335-ös – és a 336-os gép - nagyjavítása az azóta felszámolt Dunai Repülőgépgyárban elvégzett egyik utolsó munka volt.

A 335-ös felújítása előtt, még a német oldalszámmal a 2001-es szentkirályszabadjai nyílt napon.

Lassan visszaérkezünk a reptér fölé, megfüggünk és leszállunk. A személyzetek visszatérnek az eligazítóba. A következő felszállásig alig háromnegyed óra van, ez alatt történik meg a gépek tankolása és előkészítése.

Ezúttal a magyar helikopterbe szállunk be. Felszállás után elfoglaljuk helyünket, most a Cougar jobb oldalán. Amint a hegyek fölé érünk, a szlovén gép eltűnik a messzeségben, hogy megmutassa a leszállóhelyeket. Hasonlóan a reggeli repüléshez, most is különböző magasságokban gyakoroljuk a leszállásokat. 

A nyitott ajtóban a két, hevederrel biztosított technikus figyel. A gép egy tisztáshoz közelít, a pilótafülke előtt fenyves tölti ki a képet. A gépet vezető pilóta keze-lába a kormányszerveken, finom mozdulatokkal vezeti a helikoptert, majd nagyon lágyan leteszi a talajra. Néhány másodperc múlva felszállunk, magunk mögött hagyva a tisztást. A szlovén gép már fent van a sziklás csúcsok között, mutatja a követendő irányt. A másfél órás repülés során, különböző magasságokon szállunk le. Sajátos hangulat uralkodik ilyenkor egy helikopteren. Szinte érezni, hogy a pilótát próbára tevő magashegyi leszállásban összpontosul az, ami a gépet a hegyek közé repítette: a műszakiak és a hajózótársak munkája. A fedélzeten igazi csapatmunka folyik a személyzet tagjai között, annak érdekében, hogy a Mi-17-es biztonsággal leszállhasson olyan magasságon és olyan terepen, amely a magyar személyzetek számára különleges helynek számít. A Mi-24-es típuson ennek nyilván más a hangulata, mivel a harci helikopteren a hajózók egymástól elszeparált kabinban ülnek. Nincs közöttük szemkontaktus vagy pl. egy bólintás, csak a fedélzeti telefon segíti a csapatmunkát.

Az idő gyorsan repül, rövidesen a hazafelé tartunk ismét. Most a Cougar bal kísérőjeként repülünk, mellettünk, jobb oldalon a Mi-24-es repül. Nyílnak a harci helikopter futóműveit takaró lemezek, majd a futóművek is a helyükre kerülnek. Gépünktől jobbra, alattunk a Cougar már csak centikre van a betontól majd leszáll. Még a levegőben vagyunk, amikor a terepszínű ruhás műszakiak már elindulnak a gép fogadására. Leszállunk, a hajtóművek egy rövid ideig még járnak, majd leállnak és csend lesz. A műszakiak körbeveszik a Mi-17-est. Féktuskó kerül a főfutó kerekei elé, zárófedél a faroktartó alatti infracsapda-kivetőre, a hajtóművek fúvócsöveire, takaró a pitot-csövekre és a pilótafülke ablakaira, rögzítés a forgószárny állásszög-változtató rudazatára, majd kötelekkel a főfutókhoz kötözik a lapátokat.

A Mi-24-esre is felkerülnek a takarók és a zárófedelek, lekötözik a forgószárnyat. A magyar személyzetek mára befejezték a repülést. A szlovének közben elővontatnak még két Cougart, megtankolják a gépeket és folytatják megszokott feladataikat, akárcsak a Bell 412-es típussal repülő kollégáik.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Szolnokon évek óta nagy sikerrel rendezik meg a Logical Decision (Logikus döntés) nemzetközi helikopteres gyakorlatot. Így volt ez 2009 májusában is, majd a folytatásra szeptemberben, Belgiumban került sor. A Logical Decision folytatásának is tekinthető Logical Response (Logikus válasz) ráépült a Pegasus 2009-es összhaderőnemi harcászati gyakorlatra, amely 2009-ben a legnagyobb, különleges műveleti képességet bemutató gyakorlat volt Európában.

A gyakorlat lehetőséget teremtett arra, hogy a résztvevők megosszák egymással a különböző hadszíntereken, Afganisztánban, Csádban, Irakban vagy a Balkánon szerzett tapasztalataikat. Az alábbiakban a Logical Response/Pegasus 09 gyakorlatra és közvetlen előzményeire tekintünk vissza.

Egy gyakorlat a tervezői konferenciákon ölt formát. Az első lépés az előtervezői konferencia, amely során nagy vonalakban felvázolják az ötleteket, terveket, egyeztetik az időpontokat, és a résztvevőket. A főtervezői konferencián már a részleteken van a hangsúly. Az egyes feladatok kijelölésekor derül ki az is, hogy melyik ország tudja vállalni az adott feladatot. Miután megvannak a részletek, a tervezők pontosítanak, és ezután kimennek a meghívók a résztvevők felé. A záró konferencián a tervezők még egyszer lépésről-lépésre végigmennek a gyakorlat részletein. Ekkor már ritkán van módosítás, a tervezők megerősítik a részleteket. A záró konferencia az utolsó lehetőség a változtatásokra, a zárás után már nem lehet nyitott kérdés.
 A Logical Response esetében a nemzetközi különleges műveleti erők az ejtőernyős ugrás mellett a gyorsköteles lecsúszást (Fast Rope) valamint a köteles kiemelést (SPIES Rope) szorgalmazták. A magyar helikopteresek a rendelkezésre álló eszközöknek és a már begyakorolt eljárásoknak köszönhetően gyakorlatilag minden feladatra vállalkozhattak, és végre is hajtották azokat.

A gyakorlatra történő felkészülés során, ha kell, a kiképzési feladatokat is a megfelelő irányba fordítják. Az elmúlt években a szolnoki hajózók éves kiképzési repülésük egy részét már a szárazföldi erőkkel (különleges műveleti zászlóalj, könnyű vegyes zászlóalj) közösen hajtották végre. Ennek a közös felkészülésnek az egyik próbája volt a Logical Response / Pegasus 09.

Mégis, ha a gyakorlatra történő felkészülés kerül szóba, Koller József alezredes, bázisparancsnok-helyettes, a Belgiumba települt kontingens parancsnoka úgy fogalmaz, hogy a felkészülés valójában éveken keresztül folyik. Egy ilyen gyakorlaton csak olyan hajózók vehetnek részt, akik már megfelelően felkészültek, jártasak a különböző eljárásokban, megfelelő angol nyelvtudással rendelkeznek, és így részt tudnak venni a NATO feladatokban. Hosszú évek munkája van tehát abban, hogy egy csapat különleges műveleti képességgel rendelkezzen, és támogató eljárásokat tudjon repülni a helikopterével.A minden részletre kiterjedő felkészüléssel kapcsolatban példaként említhető a Légi Roham 2009 gyakorlat, ami az újdörögdi gyakorlótéren került megrendezésre tavaly nyáron. A gyakorlaton túszokat kellett kiemelni a „Romvárosból”. A feladatot végrehajtó állomány, annyira életszerűvé tette a felkészülést, amennyire csak lehet. Terepasztalszerűen felépítették a romváros makettjét utakkal, szemleponttal, épületekkel, és a túszokkal.

A terepasztal mellett lehetett csiszolni az eljárásokon, például, hogy melyik gép merre forduljon ki a felszállás után, mivel a manőverek végrehajtásának módja jelentősen befolyásolhatja az egyes mozzanatok időzítését. A hajózószemélyzetek még aznap a valóságban is lerepülték a feladatot. Egy kicsit tágabb időkkel ugyan, de már az első gyakorlás is úgy sikerült, mint a legutolsó repülés, ami az éles végrehajtás bemutatója volt. A történethez hozzátartozik, hogy éles helyzetben ugyanígy lejátszanák az egészet, csak ezután következne az éles bevetés és a túszok mentése.

*

Az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis részéről 27 fő, az MH 25/88. Könnyű Vegyes Zászlóalj és az MH 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj részéről 1-1 fő megfigyelő továbbá az MH Összhaderőnemi Parancsnokság részéről 1 fő repülésbiztonsági szakember vett részt a belgiumi gyakorlaton. Egy-egy ilyen gyakorlaton mindig a házigazdák biztosítják a földi logisztikai hátteret, így az utazó állomány válogatásánál ezzel nem kell foglalkozni. Ami fontos, hogy a hajózó és repülőműszaki állományon kívül legyen egy logisztikai összekötő is a csapatban. Az ő feladata az ezernyi kisebb-nagyobb feladat koordinálása, például a kitelepült állomány földi utaztatásának vagy étkeztetésének egyeztetése vagy éppen a feladat-végrehajtással kapcsolatos ügyek intézése, egészen az olyan apró dolgokig, mint például az, hogy hogyan kerül vissza a helikopterről leoldott kötél. Az utazó állományban helyet kap egy jogásztiszt is, aki a jogi ügyek mellett a civil-katonai kapcsolatokkal vagy akár a gyakorlatról készülő cikkek megírásával is foglalkozik. A gyakorlatra külön orvost nem kellett vinni, mivel abban az időben zajlott Belgiumban a Tiger Meet, amiben a kecskeméti Gripenek is érdekeltek voltak. A velük kiutazott orvos biztosította a szolnoki csapatot is. Fontos, hogy minimális plusz személyzet utazzon, hogy minél több hajózónak jusson hely, hiszen elsősorban nekik kell a nemzetközi környezetben tapasztalatot szerezni. A Mi-17-eshez és a Mi-24-eshez egyaránt két-két hajózószemélyzet volt kijelölve. Ez mindkét típuson azt jelentette, hogy egy tapasztalt, oktatói jogosítással is rendelkező személyzet és egy kevésbé tapasztalt személyzet települt Florennes-be. A feladattól függően esetenként vegyesen repültek, a tapasztalt oktató és egy kevésbé tapasztalt pilóta. A kevésbé tapasztalt alatt természetesen nem teljesen kezdő értendő, mert ők még otthon gyakorolnak. Olyan hajózókról van szó, aki például egy felderítést már végre tudnak hajtani, de nemzetközi környezetben még nem repültek műveleti feladatot. Ha például egy külföldi előretolt repülésirányító (FAC) irányításával be kell repülni az Ardennekbe és ott végrehajtani a kapott feladatot, akkor jó, ha van valaki a gép orrában, aki már repült ilyet.

A belga bázisra történő áttelepülést egy technikai leszállással (tankolás) oldották meg a szolnoki hajózók, majd kint elkezdődött az intenzív munka. Miután a napi feladatokat a törzs ismertette, a feladat függvényében a magyar és a belga parancsnok is kijelölte a gépszemélyzeteket. Az eligazításon a helikopterek személyzete is megkapta a feladatot és felkészült. Például egy olyan vegyes köteléknél, amelyben belga Agusta 109-es, olasz AB-212-es és magyar Mi-17-es vagy Mi-24-es kapott helyet, a személyzetek egyeztették a sebességeket, korlátozásokat, megbeszélték a köteléken belüli pozíciókat, távolságokat. Ezt követte a repülési feladatok végrehajtása, majd a repülés utáni eligazítás és a tapasztalatok összegzése.

A feladatok tervezésekor napjaink kihívásaira - aszimmetrikus hadviselés, különleges műveleti képességek, terrorizmus elleni harc - koncentráltak. Az aszimmetrikus hadviselésben több alkalommal előfordult Afganisztánban és Irakban is az azonnali közvetlen légitámogatás (CAS) kérése. A belga és magyar helikopterek korábban több alkalommal gyakorolták ezt az eljárást Magyarországon, most pedig a svéd harcászati irányító segítségével Belgiumban is. A belga, a francia és a görög különleges műveleti erők a gyorsköteles lecsúszást gyakorolták Mi-17-esből, ami jól alkalmazható akkor, amikor a szállítóhelikopter olyan területre végzi a kirakást, ahol nem tud leszállni. Ez a módszer alkalmas arra, hogy magas épületekkel, fákkal körbevett területekre juttassanak ki katonákat.

Afganisztánban a poros, homokos, sivatagos területre történő leszállás veszélyes jelenségeket rejt magában. Még a tapasztalt pilótát is meglepheti a leszállás során, a forgószárnyszél által keltett átláthatatlan porfelhő, amit a szakma nálunk „bebarnulásnak” hív, nemzetközileg a „brown-out” kifejezés ismert. Az afganisztáni tapasztalat az, hogy öt, leszálláskor bekövetkezett helikopter balesetből átlagosan három tudható be a bebarnulásnak. A belga helikopteresek a homokos tengerpartot használják e jelenség megismerésére. Az Afganisztánba készülő magyar pilóták a gyakorlat második napján kaptak lehetőséget arra, hogy a tapasztalt belga pilótákkal közösen gyakorolják a homokos területre történő leszállást.

A belgiumi gyakorlaton egy komoly meghibásodással kerültek szembe a műszakiak. A Mi-17-es személyzete indításkor azt tapasztalta, hogy pörög a starterberendezés, de a hajtómű nem indul. A jelenséget az okozta, hogy a starterben lévő, titánötvözetből készült tengely eltört.

Erre nem volt példa a Mi-17-es történetében, első ízben éppen a Belgiumba települt magyar gépen jött elő ez a probléma, éppen egy nemzetközi gyakorlat reggelén, és éppen a felszállás előtt. A műszak szakértelme és előrelátása nélkül a Mi-17-es kiesett volna a gyakorlat további feladataiból. Ugyanis abból az alkatrészből, ami a típuson évtizedekig nem okozott problémát, a műszakiak a szolnoki csomagoláskor biztos, ami biztos alapon betettek egyet a települő készletbe! A gépet végül két órán belül repülésre alkalmas állapotba hozták és a berepülő jogosítással rendelkező hajózók berepülték. A feladatot végül némi időbeli csúszással végrehajtották. Az már pedig már csak hab volt a tortán, hogy a bemutatott képességek alapján a szervezők úgy döntöttek, hogy a VIP-nap bemutatójának túlnyomó részét a magyar gépek repüljék.

* * *

Fotó: MH 86. Szolnok Helikopter Bázis

Napjainkra Görögország maradt az A-7 Corsair II egyetlen aktív üzemeltetője. A U.S. Navy 1991-ben, az Öböl-háború után vonta ki a típust, az USAF Légi Nemzeti Gárdája 1993-ban. A külföldi üzemeltetők közül Portugália 2001-ben állította le A-7P gépeit, a Thai Királyi Haditengerészet A-7-esei, bár hivatalosan aktív státuszban vannak, tavaly óta nem üzemelnek. Az utolsó aktív Corsair bázis Araxoszban van, egy csendes kis településen a Peloponészoszi-félsziget északnyugati csücskében, Athéntól közel 300 kilométerre.

Az araxoszi bázis történetét 1936-tól jegyzik. 1941-től már futópálya is rendelkezésre állt és az első görög radart is Araxoszban helyezték üzembe, ugyanabban az időben. 1958-ban a bázison rekonstrukciós munkákat kezdtek és négy évvel később F-84F Thunderstreak vadászbombázók üzemelésével elkezdődött a sugárhajtású korszak. Az F-84-eseket 1962-ben F-104G Starfighterek váltották. Az Özvegycsinálók mellé 1992-ben megérkeztek az A-7-esek, így fokozatosan befejeződött a Starfighter üzemeltetése. A két A-7-es század ’93 őszére illetve ’95 nyarára fejezte be az átképzést.

Napjainkban Araxosz a 116. Pteriga Mahisz (Harcászati Repülőezred) otthona. A katonai repülés mellett a közforgalmi repülés is jelen van. A forgalom ugyan nem nagy, de a civil terminálra rendszeresen érkeznek Boeingek és Airbusok. A katonai és a polgári szektor jól elkülönítve üzemel.

Az észak-dél tájolású, közel 3000 méteres pályát egy széles gurulóút köti össze a terminál előterével. A fő futópálya mellett van egy keskenyebb is, amelyet csak a katonai repülőgépek gurulására használnak, de a műholdfelvételeken jól látható a guminyomokból, hogy időnként le- és felszállásra is használatos. A pálya és a gurulóutak mellett feltekert állapotban fémszőnyegek vannak elhelyezve. Ezeket akkor terítik ki, ha a pl. egy bombázás megrongálja a pályát vagy a gurulóutakat.

A bázis jellegzetesen mediterrán. A növényzetet csak a gurulóutak és a pálya közelében vágják, egyébként természetes állapotában hagyták. Az előterek szétszórva találhatóak és fákkal dúsan benőtt területen lévő fedezékek előtt is vannak kisebb állóhelyek.

A bázison lépten-nyomon jelen van a múlt. A parancsnoki épület előtti alakulótéren emlékműként van kiállítva egy F-104-es és egy F-84F. Az épületek között több Starfighternek és egy T-33-as kiképzőgépnek is jutott hely, de más katonai repterekhez hasonlóan több helyen is repülőgép-sárkány darabjai jelzik egy-egy szakszolgálat épületét.

H, mint Hellenic

Az Elliniki Polemiki Aeroporia részére gyártott A-7H (H - Hellenic) lényegében az USAF-nál üzemeltetett D változatnak felel meg. 1975 májusában repült először. A H modellből 60 darabot gyártottak, kétüléses változatából, a TA-7H-ból ötöt. A kétszázadnyi Corsairt Krétára, a Szuda bázisra szállították le, ahol az F-84F-eket váltották le velük. A görög gépek zöld-barna-szürke álcázó festést kaptak, amelyek jobban megfeleltek a helyi terepviszonyoknak, mint a hagyományos tengerészeti sirályfestés. Érdekesség, hogy a bemutatókra szánt tigrisfestésű gép a felfestett nagyméretű görög lobogótól letekintve, a földi állóhelyen talán még jobban beleolvad az erdei háttérbe, mint terepszínű társai. A természet szemmel láthatóan jó munkát végzett, amikor a tigrisek színét és mintázatát megalkotta...

A görög légierőben gyorsan népszerű lett a típus és a tapasztalatok alapján további példányok beszerzéséről döntöttek. Ezek már A-7E és TA-7C modellek voltak és a kilencvenes évek elején érkeztek meg. Ezzel olyan A-7E gépek kerültek Görögországba, amelyek az amerikai haditengerészet kötelékében többek között az Öböl-háború harcaiból is kivették részüket.

A kétüléses TA-7C-t az E modellből fejlesztették ki 1972-ben az amerikai haditengerészet részére. A második ülés miatt a törzset meghosszabbították. A hátsó ülés a jobb kilátás érdekében valamivel magasabbra került. A kétüléses gép eredetileg az A-7H jelet kapta volna, de a H akkor már le volt foglalva a görög légierő gépeire.

Az A-7H és TA-7H változatokat néhány hónapja leállították, mára csak az A-7E és a TA-7C üzemel, mindkét araxoszi század ezeket repüli. Külsőre a H és az E könnyen megkülönböztethető. A leszálló fényszóró az A-7H-n az orrfutón az E-n a jobb főfutónál van. A H nem volt levegőben utántölthető, az E-nél viszont megmaradt a kabin jobb oldala mellett kinyitható töltőcső. Ez a TA-7C-n is megvan így az utántöltő konténerrel az A-7-esek tankerként is bevethetők. További különbségek a katapultülésnél, az avionikánál illetve a fegyverrendszernél vannak. A görög A-7-esek korábban nukleáris csapásmérőként is készenlétben álltak. A B 61-es bombákat - internetes források szerint - az amerikaiak 2001 nyarán szállították el Araxoszból.

A típus 1975-ös rendszeresítése óta öt pilóta katapultált sikeresen, ketten A-7H-ból, egy fő A-7E-ből, ketten pedig egy kétüléses TA-7C-ből. A görög Corsair-üzemeltetés csúcspontján Szudán, Araxoszban és Larisszán, mind a négy változatot beleértve százas nagyságrendben repültek A-7-esek. 2002 óta Araxoszon vonták össze az A-7-eseket, amelyeket két század, a 335. Tiger és a 336. Olympos üzemeltet. A Corsairt leváltó első F-16-osokat 2009-re várják.

Araxoszi hétköznapok

Görögországban nagyon komolyan veszik a bázisok védelmét. Ennek szerves része a fotózási tilalom, így az egyébként érdekes típusokat üzemeltető Görögország nem a spotterek paradicsoma. Aki mégis megpróbálja - volt ilyen a közelmúltban is – az minden bizonnyal megismeri, hogy a görög hatóságok miként alkalmazzák a zéró tolerancia elvét. (A bázis biztonsági irodáján velünk is előre közölték, hogy az elkészített fotókat mindenképpen megnézik. Meg is nézték.)

Az Araxoszból üzemelő két Corsair-század közül a 335-ösök századépületében tettünk látogatást. Az épület előtt egy tigrismintás F-104 Starfighter ágaskodik, a falon az elmaradhatatlan tigrisfej díszeleg, bent pedig az irodák és a hajózó felszerelés tároló helyisége mellett egy nagyon igényes századklub kapott helyet.

A görög A-7-eseken repülő hajózók évente 75-80 óra repült időt kapnak. A bázison mindennap van repülés, nem is kevés. A gépek előkészítése a fedezékek előtti állóhelyeken vagy a nagyobb előtereken történik. Az előtereket egy egyszerű módszerrel folyamatosan takarítják. A gépek között egy seprűs katona sétál, és amint észrevesz egy-egy apró szemétdarabot, begyűjti azt.

A gép átvétele és a hajtóműindítás után viszonylag hosszú idő telik el a gurulás megkezdéséig. Egy-egy A-7-es átlagosan 30 percet várt járó hajtóművel, de volt, amelyik az indítást követően 1 órával kezdte meg a gurulást. Az egész procedúra emlékeztet a hajófedélzeti módszerre, ennek oka nyilvánvalóan a típus múltjában, a tengerészeti üzemelésben keresendő.

Araxoszból kevés Corsair száll fel anélkül, hogy valamilyen függesztmény ne lenne rajta. Póttartályok, FLIR konténer, gyakorló bombák, utántöltő konténerek függesztése a mindennapos gyakorlat. Amennyiben a gépágyú is be van töltve, a gép először keresztezi a pályát, majd annak túloldalán kialakított előtéren kerül sor a gépágyú földi biztosítékainak kivételére. Ez alatt a repülőgép orral egy magasra emelt földsánc felé áll. Ezen az előtéren egyszerre két gépnek van hely. A kibiztosítást követően a gépek a pályára gurulnak. A kötelék létszámától függően 2-4 Corsair áll a pályára majd a felszállást egyenként hajtják végre. Az általunk is látott, átlagosnak mondható üzemnapon, reggel nyolc és délután két óra között, kettes, hármas vagy négyes kötelékben 32 repülőgép indult, A-7E és TA-7C változatok vegyesen.

A pilóták a Corsair rendeltetéséből adódóan a tengeri és a szárazföldi célpontok elleni támadást illetve többnyire a közvetlen légi támogatást (CAS - Close Air Support) gyakorolják. A szárazföld felett 150 méter a minimális engedélyezett repülési magasság, a tenger felett ez 100 méterre csökken. A feladatok általában egyórásak, de az Allison/Rolls-Royce TF41-es hajtómű kedvező fogyasztásának köszönhetően az A-7-esek 2-3 órát is az adott térségben tartózkodhatnak. Ha a gép túl sok üzemanyaggal érkezik vissza, a kerozin kibocsátására 2000-3000 méter között van lehetőség. A visszatérő A-7-esek géppárban repülnek el a pályatengely felett, majd jobb fordulóval kiválva egyenként sorolnak be a leszálláshoz. Volt olyan géppár, amely már kiengedett futóművel érkezett és kis sebességgel repült át a pálya felett. Mások nagyobb sebességgel közelítettek, és csak a kiválást követő lassítás után, a hosszúfalon engedtek futót. Az A-7-es jellegzetes tartozéka a törzs alatti nagyméretű féklap. A gázkaron lévő kapcsolóval működtethető törzsféklap hatékonyan csökkenti a gép sebességét. A pilóták szerint túl hatásos is. Nagyobb sebességnél működtetve, a hajózót csak vállhevederei tartják vissza attól, hogy előrevágódjon.

A leszállást normál esetben egyenként hajtják végre. Meghibásodás esetén vagy gyakorlás céljából - Araxoszban mindkettőre láthattunk példát - azonban géppárban közelítenek, majd a vezér balra eltávolodva kiemelkedik és egy újabb kör lerepülését követően leszáll. A visszatérő repülőgépeket nemcsak a toronyból kísérik figyelemmel. A leszállás végső fázisában egy földi megfigyelő is szemmel tartja a gépet. A pálya földet érési zónája mellett helyezkedik el a kontroll kabinnak nevezett megfigyelőállás. A légkondicionált fülke a talajszinten van, de falaihoz földet húztak és befüvesítették, így lényegében csak a kifelé döntött ablaktáblák és az antennák látszanak. Az itt szolgálatot teljesítő pilóták egy plusz kontrollt jelentenek. A végső megközelítést végző repülőgépeken távcsővel ellenőrzik a fékszárnyak és futóművek kibocsátott helyzetét, vagyis hogy „szárnyuk, lábuk rendben van-e”. A megfigyelők a toronnyal és a pilótával egyaránt rádiókapcsolatban vannak. Mivel a bázist gyakorlás céljából vagy kitérő repülőtérként más alakulatok gépei is használhatják, kényszerleszállás esetére a görög légierőnél üzemeltetett valamennyi típus vészhelyzeti ellenőrző listájából kéznél van egy példány a megfigyelőállásban. A listák közül - a hajózók elmondása szerint - a Mirage 2000 típusé a legpraktikusabb, legáttekinthetőbb. Vészhelyzetet előidézhetnek a madarak is, amelyekből Araxos környékén is sok van, ezért a bázis több sólymot is tart az elfogásukra.

Az A-7-esek minimális aerodinamikai fékezés után a kerékfékeikkel állnak meg. A kétüléses TA-7C-ken megvan ugyan a fékernyő helye, de az ernyőt nem tartalmaz. Fékezőhorog természetesen van az A-7-eseken, de azt csak vészhelyzetben használják a pályára telepített fékezőkötél elfogásához. Az érintéses átstartoláskor az A-7-es hosszan gurul, mielőtt újra levegőbe emelkedne. A típus viszonylagos lomhasága leginkább akkor volt érzékelhető, amikor egy gyors touch and go erejéig benézett egy F-16D, hogy egy kis gumifüstölés és gyorsítás után pillanatok alatt eltűnjön a párában.

Az állóhelyre visszaguruló gépek egy részét azonnal előkészítik a következő felszállásra, de a következő hullámban más gépek és más pilóták is rész vesznek.

A kétnapos bázislátogatás alatt betekintést nyertünk az utolsó A-7-es alakulat életébe, láthattunk kb. hatvan fel- és leszállást egy ma már ritka típustól. A pilóták részéről érezhető volt a büszkeség, ahogyan munkájukról és repülőgépükről, az A-7-esről beszéltek. Természetesen mindenki tisztában van vele, hogy a Corsair felett eljárt az idő, de amíg a típus repül, igyekeznek a maximumot kihozni a lehetőségekből. Az A-7-es kivonása rövidesen megtörténik, de mivel még mindig komoly fegyvernek számít, nem írták le sem a gépet, sem a hajózókat. A légierő négyéves akadémiájáról kikerülő, T-2 Buckeye típussal már gyakorlatot szerzett fiatal pilóták átképzése folyamatos az A-7-esre, annak ellenére, hogy a jövő zenéje már Araxosban is az F-16-osról szól.

*

Araxosz nem az a hely, amit az utazási irodák az első helyen hirdetnek. Talán ennek is köszönhető, hogy megőrzött valamit a görög vidék vadregényes bájából. 

A hegy lábánál, a fák árnyékában egyszerű kisvendéglő lapul.

A hotelszobát olykor a helyiekkel is meg kell osztani.

Araxosz környéke mocsarakkal és kisebb csatornákkal tarkított.

A tengerpart délelőtt még üres, délutánra viszont megtelik családokkal, sütögető, sportoló vagy fürdőző fiatalokkal.

Araxoszt Pátra érintésével és két átszállással vasúton is meg lehet közelíteni. A Peloponészosz északi partján húzódó vasútvonal keskeny nyomtávú, de a vonat szélsebes!

Az egyik átszállásra Korinthoszban került sor.  A Türr István és Gerster Béla tervei alapján épült Korinthoszi-csatorna a Földközi- és az Adriai-tenger közötti utat rövidíti le. Mármint azoknak a hajóknak, amelyek elférnek az alig több, mint 20 méter széles vízi úton. 

Hazafelé. A Malév hajnali Athén-Budapest járatának CRJ 200-asa éppen a Halkidiki-félsziget hármas nyúlványa felett halad el.

 * * *

Fotó: Szórád Tamás

A Földközi-tenger egykori kalózairól, a korzárokról elnevezett könnyű csapásmérő típust az amerikai haditengerészet több mint két évtizedes üzemeltetés után, az 1991-es Öböl-háborút követően vonta ki a rendszerből. Meredith „Pat” Patrickkel, a U.S. Navy egykori pilótájával az A-7-es típussal kapcsolatos élményeiről beszélgettünk.

Az A-7 Corsair II az A-4 Skyhawkot váltotta. Mennyi idő alatt ment végbe a típusváltás.

- Az új típus rendszerbe állítása néhány évig eltartott ugyan, de gyorsabban lezajlott, mint más típusok esetében, mivel éppen a vietnami háború kellős közepében voltunk, Lyndon B. Johnson elnöksége alatt. A típus támogatói abból indultak ki, hogy az F-8 Crusader tervein csak keveset kell változtatni. A Corsairt is a Ling Temco Vought tervezte és építette, akárcsak a Crusadert. Nagyon erős politikai közegben esett a választás az A-7-esre. Az LTV texasi cég volt és Johnson elnök is Texasból került a Fehér Házba. Végül csak kevés alkatrészt vettek át a Crusaderből. Olyan csapásmérő repülőgépet akartak, amely megbízhatóbb, mint az A-4-es, több fegyvert messzebbre visz el, pontosabban juttatja célba azokat, és nagyobb üzemanyag-tartalékkal rendelkezik. A Corsairek 1968-ban kerültek a századokhoz, és egy ideig párhuzamosan szolgáltak a Skyhawkokkal, amelyek azután még 1973-ig üzemeltek a hordozókról.

Mennyi idő kellett ahhoz, hogy egy pilóta bevethető legyen az A-7-esen?

- A típusjogosítás megszerzése 6-7 hónapot vett igénybe a fiatalabb pilótáknál, a gyakorlottabbak  öthónapos átképzés után ülhettek a Corsairre. Néhány pilóta rögtön olyan századokhoz került, amelyek Vietnam fölé repültek, de többségük még az Államokban maradt mielőtt a háborúba indult volna. A harci körülmények között hamar megszoktuk a típust, és otthonosan éreztük magunkat a pilótafülkében. Az A-7-es sokkal jobb műszerezettségű volt, mint az A-4-es, így a műszeres körülmények közötti repülés is könnyebb és biztonságosabb volt vele.

Milyen jelentős különbség volt az egyes változatok között?

- Az A-7A hatótávolsága és fegyverterhelése olyan volt, amilyet már régen szerettünk volna, de a hajtóműve gyenge volt. Az A-7B sem volt sokkal jobb. Ezek a modellek még hagyományos műszerezettséggel és analóg komputerrel készültek. Pontosabbak és megbízhatóbbak voltak, mint az A-4-es, de nem annyira, mint az A-7E. Az már sokkal jobb volt. Ez volt az a változat, amellyel a harmadik vietnami szolgálati időszakom során repültem. Teljesen digitális navigációs és bombázórendszerrel, kiváló radarral és valamivel erősebb hajtóművel rendelkezett. A repülést már Head-Up Display segítette. A HUD igazi előnye a bevetések során jelentkezett.  Ez már igazi áttörés volt.

Mi volt a pilóták véleménye az A-7-esről?

- Az A és B modellekről teljesen vegyes kép alakult ki. A C-ből nagyon kevés készült, így nem igazán tudtuk minősíteni. Az A-7E navigációs és bombázórendszere nagyon pontos volt, így értelemszerűen sokkal nyugodtabbak voltunk a kabinban a bevetések során és az éjszakai hordozós leszállásoknál. A hatalmas üzemanyag tartalék is nagy nyomást vett le a pilótáról, különösen éjszaka vagy rossz időjárási körülmények esetén. Az A-4 Skyhawkkal gyakran úgy értem vissza a hajóhoz, hogy csak egy leszállási kísérletre maradt üzemanyagom. Ha nem sikerült, mehettem a tankerhez légiutántölteni vagy a parti bázisra leszállni. Legrosszabb esetben csak a katapultálás maradt volna. A Corsairrel 6-8, estenként akár 10 leszállási kísérlet is lehetséges volt, mielőtt utántölteni kényszerültünk. A Skyhawk korai változataival repülve egy-egy éjszakai leszállásnál legalább 160-as volt a szívverésem, egy A-7E-ben valószínűleg nem lépte túl a 120-at.

Mi volt a Corsair legjobb és legrosszabb tulajdonsága?

- A legjobb a nagy fegyverterhelés, a nagy hatótávolság és a jobb műszerezettség volt, különösen az E modell digitális berendezéseivel és a HUD-dal. A legrosszabb a hajtómű tömeg-tolóerő viszonya volt, amely még az E modell esetében sem érte el a Skyhawkét. A Skyhawk sokkal fürgébb gép volt, nagy élmény volt vezetni. Az igazi fejlődés a bombázórendszer pontossága volt. Ez a rendelkezésre álló fegyverzet hatékonyabb felhasználását tette lehetővé, például közvetlen légi támogatás (CAS) esetén a saját csapatokhoz sokkal közelebb bombázhattunk, mint korábban. A baleseti és harci veszteség is sokkal kisebb volt, mint az A-4-es típuson. 1958-ban, amikor az A-4A-val és B-vel repültem, a repülőgép megsemmisülésével és/vagy a pilóta halálával járó balesetekből százezer repült órára 80 jutott. Az A-7E esetében ez hétre csökkent.

Békeidőben hogyan teltek a napjaik?

- Rengeteg időt töltöttünk a gyakorlással, hogy minél jobbak legyünk a fegyverek alkalmazását illetően. Egymással is folyton versenyeztünk, hogy ki a jobb a radarral, a vizuálisan vagy a hajító módszerrel végzett bombázásban és a gépágyús lövészetben. Állandóan versenyben voltunk abban is, hogy ki a legjobb a hajófedélzeti leszállások terén. Rengeteget utaztunk a bombázó- gyakorlóterek, vagy a légiharcgyakorlatok helyszínei között. Ez sajnos azzal is járt, hogy nagyon kevés időt tölthettünk a családunkkal.

Mi volt a legnehezebb feladat, amit egy A-7 Corsairrel hajtott végre?

- Egy leszállás a USS Enterprise fedélzetén, hajnali 4:30-kor, százméteres felhőalapnál, alig másfél kilométeres látás mellett. Ez azután történt, hogy az észak-vietnami légvédelem 85 mm-es lövedékének repesze eltalálta a gépemet. A repesz bejutott a beömlőnyílásba és bekerült a hajtóműbe. Mialatt a hordozó felé repültem, a hajtómű kezdte felfalni önmagát. Hogy a dolog még izgalmasabb legyen, át kellett startolnom, mert a leszállófedélzet még nem volt szabad. Ez azt jelentette, hogy repülnöm kellett egy szűk kört és egy újabb műszeres megközelítést. Normál esetben az átstartolást követően a Corsair 20m/s emelkedésre volt képes, az én gépem, a haldokló hajtóművel 1m/s-ra. A végső egyenesen már teljesen előretolt gázkarral sem tudtam a gépet a siklópályán tartani, és a főfutók végül a fedélzet végétől alig 1 méterrel értek le. A megállás után már nem is tudtam elgurulni. Úgy kellett levontatni, hogy a mögöttem érkező is leszállhasson. A gépem sérült hajtóművében a lapátok "elkoptak", az eredeti hosszúságuknak csak a töredéke maradt meg.

* * *

Fotó: Patrick-archív, U.S. Navy

A szlovén légierő május 22-én rendezte meg nyílt napját. Délnyugati szomszédunknál ez viszonylag csendes rendezvény szokott lenni. Annál is inkább, mivel Szlovénia nem rendelkezik vadászgépekkel.

Zágrábot, majd a szlovén-horvát határátkelőt elhagyva alig 15 kilométert kell megtenni rendezett települések és szemet gyönyörködtető erdők között, hogy eljussunk a Krka folyó mellett lévő kisvárosba, Cerklje ob Krkibe. Itt van a szlovén légierő központi repülőtere és idén is itt került megrendezésre a légierő, vagyis hivatalos nevén a Légvédelmi és Repülő Dandár nyílt napja.

A bázisra érkező látogatót a kapuban barátságos őrség fogadja és igazítja útba. A zónát és a hangárokat egy ligeten átvezető hosszú úton lehet megközelíteni, két oldalon épületek állnak, az egész hely nagyon rendezett benyomást kelt. Az út a régi toronyépület mellett bukkan ki a ligetből, és máris az új hangárnál találjuk magunkat. Tőlünk keletre az új torony magasodik, előtte, a gurulóúton állnak a dinamikus bemutatóra kijelölt gépek.

L-410-es érkezik

A hangár előtti zónában van kialakítva a rövid statikus sor. A szlovén légierőről tudni kell, hogy első repülőeszközük az az SA 341 Gazelle helikopter volt, amelyet 1991. június 28-án, a tíznapos háború során szöktettek át Jugoszláviából. A helikopterek napjainkban a szlovén katonai repülés gerincét adják, sugárhajtású vadászgépük nincs, és beszerzést sem terveznek. Az indok az, hogy a kétmilliós országnak hatalmas megterhelést jelentene akár csak egyszázadnyi vadászgép beszerzése és a hozzájuk tartozó üzemeltetési háttér felállítása. A szlovén légtér védelmét az olasz légierő látja el.

Az első látnivaló mindjárt abban a bizonyos új hangárban van. Nemcsak az épület csillog-villog, hanem hófehér lakója is, egy Dassault Falcon 2000EX. A kormányzati repülésekre beszerzett két hajtóműves gép keveset repül, ahogy a bázison mondják, nagyon drága az üzemeltetése. A VIP Falcon mellett egy Pilatus PC-9-es és egy Zlin 242-es áll, a hangár másik végében egy Bell 206-os könnyű helikopter. Mindegyik gépről és a helikopterről is fődarabok hiányoznak, karbantartásuk zajlik éppen.

Falcon 2000EX

A statikus sort egy Pilatus PC-6 Turboporter nyitja. A svájci típus nem szép, viszont kitűnő. A gyártó magashegyi körülménynek közé tervezte a Portert, és hegyekből Szlovéniában sincs hiány. Az 1998-ban beszerzett két PC-6-os feladata Szlovéniában is a rövidtávú személy- és teherszállítás, és az ejtőernyős katonák ugratása. Ez utóbbi feladatra általában Ljubljanából szállnak fel a Porterek, amelyeknek egyébként Cerklje a bázisa.  

PC-6 Turboporter

A hosszú orrú STOL gépet egy cseh gyártmányú Zlin-242L követi a sorban. Ezzel a dugattyús motoros típussal kapják az alapkiképzést a szlovén légierő leendő pilótái. Miközben mérnöki tanulmányaikat folytatják a ljubljanai egyetemen, a civil lajstromú Z-242-esek fedélzetén 60 órát repülnek. A fiatal hajózók éppúgy kezdik, mint bármelyik civil kisgépes pilóta. Az iskolakörök és az útvonalrepülések után kötelékeznek és műrepülnek, majd éjszakai feladatok következnek. Ezt követően 50 óra időtartamban műszerkiképzés a következő feladat. Mire idáig jutnak, nagyjából tudható a jövőjük is. Oda kerülnek, ahol a légierőnek szüksége van emberekre. Mivel jelenleg a helikopterpilótákra nagyobb az igény, többségüknek a forgószárnyas képzés a következő állomás.

Zlin-242

Aki nem a többséghez tartozik, az arra a típusra kerül, amely most a statikus sorban a sportos festésű Zlint követi. A Pilatus PC-9-es típusáról van szó, amelyet haladó kiképzésre, földi támogató feladatok gyakorlására és kis sebességű légi cél elfogására alkalmaznak. A flottát jelenleg két PC-9 és kilenc darab PC-9M Hudournik (Fecske) alkotja. A PC-9M-ek pilótafülkéjét a kilencvenes évek végén az izraeli Radom Aviation Systems segítségével modernizálták. Ezzel a Hudournik sokkal több lett, mint egy „sima” légcsavaros-gázturbinás gyakorlógép, jelenleg Szlovénia legkomolyabb fegyveres repülőgépe.

A kiállított gép előtt faállványokon ott sorakoznak azok a fegyverek és eszközök, amelyeket a PC-9M a szárnyak alatti három-három függesztési ponton cipelhet. Hagyományos Mk. 81-es (113 kg) és Mk. 82-es (227 kg) bombák, LAU-9 és 17-es rakétaindítók, amelyek kilenc illetve tizenhét darab 70 milliméteres nem irányított rakéta indítására alkalmasak. A másik szárny elé egy belga géppuska konténer és az abból kiszerelt 12,7 milliméteres lőfegyver van kihelyezve, továbbá egy Alkan bombazár és három kék színű kisméretű gyakorlóbomba. A sort záró két eszköz egy zavarótöltet kivető és egy lézer távolságmérő konténer, mindkettő izraeli gyártmány, a Radom terméke. Az előbbi a gép önvédelmét szolgálja, a másik a bombázás hasznos segédeszköze. Természetesen ezt az arzenált nem lehet egyszerre a Hudournik szárnyai alá függeszteni, és biztos, hogy a bombákkal terhelt légcsavaros-gázturbinás gépre érvényesek bizonyos korlátozások, de ettől még a típus könnyű csapásmérő képességét nem lehet elvitatni, és hiba lenne lebecsülni a kétüléses Pilatusokat.

Hudournik és függesztményei

A Hudournik kétfős személyzete katapultüléseken ül, és ez 2008-ban egy, a katonai repülésben nem ismeretlen esemény forrása volt. Történt ugyanis, hogy a hátul ülő, még tapasztalatlan növendék véletlenül működésbe hozta az ülést, és katapultált a kabinból. A gép magányossá vált pilótája szerencsésen leszállt a Hudournikkal. Azok a növendékek, akiket képességük vagy csak egyszerűen a szerencséjük erre a típusra juttat, több fázisban összesen 320 órát repülnek. Ez alatt sajátítják el a PC-9M harci alkalmazásának fortélyait.

A hangárban álló kormánygépet is beleszámítva eddig négy típuson „vagyunk túl” és gyorsan telik az idő, mert a segítőkész és rendkívül udvarias szlovén katonák - pilóták, műszakiak és a földi telepítésű légvédelem katonái – nemcsak örömmel válaszolnak a kérdésekre, hanem maguk is szívesen kezdeményeznek beszélgetést a nézelődőkkel. Közben a bázis közepén lassan felszállásra készül a nyitókép, amelyben három Z-242-es, két Bell 206 JetRanger, két Bell 412-es, két AS 532 Cougar, három PC-9-es és az egyetlen szlovén katonai L-410-es kapott helyet. A kötelék kétszer áthúz a tornyok felett, majd a PC-9-es egyéni műrepülése következik. Van még sérült személy fedélzetre emelése csörlő segítségével és Bambi Bucket tűzoltótartály ürítése, mindkettő bemutató a Bell 412-es típussal. Közben felszáll egy PC-6-os is, fedélzetéről ejtőernyősök ugranak bemutatót. Ezzel lényegében véget is ér a rövid dinamikus program, és a közönség ismét a statikus sorra fókuszál.

A harcias Hudournik mellett egy vérbeli többcélú helikopter, a Bell 412-es egyik példánya van kiállítva. A kabin oldalánál mindkét oldalon 7,62 milliméteres géppuskák meredeznek, alattuk LAU-7-es rakétaindító konténerek vannak függesztve. Az UH-1-esből továbbfejlesztett és jelentősen feltuningolt 412-es - ha lehet ilyet mondani - a szlovén légierő leghasznosabb típusa. Nyolc darabot üzemeltetnek belőle, három különböző alváltozattal (-412SP, HP, EP). A szlovén Bell 412-esek Boszniában és Koszovóban, missziós feladatokon is bevetésre kerültek. Ez utóbbi KFOR misszió 2008-ban ért véget.

A gépek helyben, Cerkljében települnek, de egy 412-es állandó kutató-mentő készültséget ad Ljubljanában. Azért ott, mert az Alpokban történik a legtöbb baleset, és a hegyek lábánál fekvő Ljubljana-Brnik nemzetközi repülőtérről felszállva nagyon gyorsan a helyszínen lehetnek. A hegyek között jól jön a két Pratt & Whitney gázturbina összesen 1800 lóereje, a mentésnél pedig az, hogy a gép négyágú forgószárnyának szele nem tombol akkora erővel, mint például a Cougaré. A gép egy 900 literes Bambi Buckettel a tűzoltásba is besegíthet. A forgószárnyas alapkiképzésről kikerülő növendékek többsége erre a típusra kerül, ahol 30 óra típusátképzés vár rájuk. További 15 óra a speciális feladatokra megy el.

Bell 412-es Bambi Buckettel.

A szlovén légierő legkisebb és legnagyobb helikoptertípusának egy-egy példánya reggel még nincs a statikus soron, csak később, bemutatójuk után szállnak le ott és állják a közönség rohamát. Két Cougar a díszelgő kötelékben kapott helyett, de csak az egyik repül vissza korábbi állóhelyére. A másik gép megcélozza a statikus sor melletti területet, a beton végén leszáll, majd a sor végére gurul, kihagyva egy helyet a kiképzési célokat szolgáló Bell 206 JetRanger-nek. A Bell 206 JetRanger a helikopterre vezényelt növendékek kiképzőtípusa, a fiatalok 150 repült óra során ezzel a gázturbinás könnyű helikoptertípussal sajátítják el a forgószárnyas repülés alapjait.

Az alapkiképző JetRanger.

A Eurocopter AS 532AL Cougar is hasonló feladatokat teljesít, mint a Bell 412-es. A típus ugyanott képes leszállni, ahol a 412-es, mivel a forgószárnykör átmérője alig nagyobb az amerikai helikopterénél. A Cougar természetesen jóval nagyobb kapacitású. Ha például tűzoltásról van szó, akkor a 3000 literes Bambi függeszthető a gép alá. Amikor a Cougar beszerzésről esik szó, Cerkljében nagyot sóhajtanak a megkérdezettek. A szakma leginkább a Sikorsky UH-60/S-70 Black Hawk típusát látta volna szívesen szlovén felségjellel, de a döntéshozók európai típusban gondolkodtak, és végül a Cougarból állítottak rendszerbe négy darabot. Nyilván az európai ajánlat tartalmazott olyat is, amit az amerikai nem, és a típus kiválasztása után az egyik vezető európai autógyár üzemet épített Novo Mesto-ban. Az AS 532 Cougarból feleannyi van, mint a 412-esből ezért az európai típusra kevesebb új pilóta kell.

AS 532 Cougar

Az egyetlen aktív típus, ami nem mutatkozik a statikus kiállításon, az L-410-es, azonban két veterán gyöngyszem ott van. A kétfedelű Po-2-est nem kell bemutatni senkinek, de az Aero 3-as talán kevesek emlékeiben él. Ez utóbbi volt a jugoszlávok farokkerekes alapkiképző típusa.

Aero 3-as a jelenlegi szlovén és az egykori jugoszláv felségjellel.

A légvédelem és a légierő nyílt napja nem lenne teljes, ha hiányoznának a földi telepítésű légvédelem eszközei. Cerkljében egy külön területen sorakoznak a lokátorok és a kis hatótávolságú légvédelmi rakétaindítók.

A három lokátor típus közül kettőt nehéz lenne nem észrevenni, mert emelőkarjaik több mint tízméteres magasságba emelik az antennát. Az egyik típus az Ericsson Giraffe. Szlovénia egyetlen ilyen radarja jugoszláv hagyaték, a kivonuló csapatok megrongálva hagyták hátra a szlovéneknek, akik felújították, és rendszerbe állították. Kabinjában a kezelők körbeülhetik az asztal közepén vízszintesen elhelyezett képernyőt. A lokátor a 6000 méter alatti és 40 kilométeren belüli célokról szolgáltat adatokat.

Giraffe a magasban

A Giraffe mellett parkol a kis hatótávolságú Roland rendszer egyik kocsija, a nyolckerekű MAN teherautó alvázra telepített rakétaindítóval. A védett kabin első részében, egy műszerfal mögött két operátornak van hely, akik a szintén MAN alvázra telepített lokátortól kapott adatok alapján döntenek a fegyver alkalmazásáról. A kocsi tíz rakétát vihet magával, ebből kettő az indítóra van helyezve, nyolc pedig a tartalék. A rakétákat egy harmadik kezelő indítja, aki a kabin hátsó részében, egy forgatható fülkében ül. 

A Roland rendszer indítói és a jármű saját radarja.

A Roland rendszer lokátoros kocsijának antennája szintén a magasban van, egy felemelhető állványon. Ez a lokátor, a Giraffe-hoz hasonlóan szintén a 6000 méter alatti célokat keresi, de egy kicsit messzebb lát, 60 kilométerre. Az antennaállvány alatti kabinban két kezelő ül a képernyők előtt. Egyikük a lokátortól kapott képet figyeli, a másik a rakétaindítónak szolgáltat adatokat. A rakétás kocsinak is van saját radarja, de ahogy helyben fogalmaztak a katonák, az csak 15 kilométeren belül lát, és az nagyon kevés, ha ilyen közel észlelnek egy repülőgépet, már késő.

A Roland rendszer lokátorát szintén egy MAN járműre telepítették.

Az előbbi lokátorokkal szemben az izraeli Elta EL/M 2106NG típusú lokátora egy alig két méter magas négylábú állványon áll. A mindössze 270 kilogrammos eszköz egy nagyobb terepjárón is szállítható és negyedórán belül telepíthető. Az általa adott kép egy laptopra kerül át. A rendszer 60 légicél adatait tudja kezelni, a vadászgépeket 40-60 kilométerről, a helikoptereket 20-25 kilométerről deríti fel – optimális esetben.

Elta EL/M 2106NG

A szlovén légvédelem továbbra is rendszerben tartja a legrugalmasabban alkalmazható légvédelmi eszközt, az akár egy katona által is hordozható (MANPADS) Igla 9k38 vagy, ha úgy tetszik az SA-18 Grouse vállról indítható rakétát, amelyet Cerkljében is kiállítottak.

Az Igla és a tárolókonténerek. A fegyvert terepjáró tetején lehet nagyobb távolságra elszállítani.

* * *

 Fotó: Szórád Tamás

Ezév január elején érkezett meg a bagrami repülőtérre a cseh légierő három Mi-171S közepes szállító helikoptere és száztíz katonája, köztük húsz fő hajózó. Ezzel megkezdődött a csehek két évre tervezett afganisztáni helikopteres szerepvállalásának teljesítése. A személyi állomány váltása négyhavonta történik, az első kontingens a napokban tért haza. Ebből az alkalomból tekintsünk vissza egy kicsit a kezdetekre.

A cseh haderő 2004 márciusa óta van jelen Afganisztánban, de helikoptereik első ízben kerültek bevetésre. 2009-ben Csehország kezdeményezte a Mi-8/17/171 Hip közepes szállító helikopterekre épülő programot. A program célja a NATO helikopteres szállító kapacitásának növelése, mivel a szövetség ezen a területen, Afganisztánban hiányos képességekkel bír. A HHTF (Hip Helicopter Task Force) elnevezésű kezdeményezéshez a cseheken kívül Magyarország, Szlovákia, Lengyelország, Albánia, Norvégia, Nagy-Britannia, Törökország, és Spanyolország csatlakozott.

A feladatra a cseh légierő 23. Helikopterbázisának (23.zVrL, Prerov) Mi-171-es helikoptereit jelölték ki. Mivel csak modernizált gépek kitelepítése jöhetett szóba, a kiválasztott helikoptereken a prágai LOM hajtott végre modernizációs munkákat, együttműködve a Mi-171-es gyártójával. A korszerűsítés érintette a navigációs és kommunikációs rendszert, valamint a helikopterek infravörös rakéták elleni passzív önvédelmi rendszerét. Az elvégzett munkát a gépek műszaki átvételekor nem megfelelőre értékelték, és az átvételt elhalasztották. A hibákat kijavították, így a cseh légierő jelenleg öt darab modernizált Mi-171S helikopterrel rendelkezik.

Néhány hajózó az adott feltételekkel nem kívánt részt venni az afganisztáni műveletekben, megtagadta a feladatot és a nyugdíj mellett döntött. Petr Schwarz ezredes, az Afganisztánba települt első helikopterkontingens parancsnoka szerint „…az élet már csak ilyen. Az afganisztáni bevetés nem önkéntes vállalkozás. Ha valaki nem vállalja, hogy hivatásos katonaként a kapott parancs értelmében részt vegyen benne, akkor egy lehetősége van, a nyugdíjazás. A jelenleg aktív prerovi pilóták közül valamennyien kimennek majd Afganisztánba”.

Az első afgán rotációhoz azokat a hajózókat választották ki, akik a megfelelő nyelvtudás mellett, műszeres (IFR) és éjjellátó készülékre (NVG) vonatkozó jogosítással is rendelkeztek és már kellő tapasztalatuk volt a kötelékrepülésben, harci alakzatban, éjjel és nappal egyaránt.

A kiválasztott hajózószemélyzetek továbbképzését és felkészítését igyekeztek a majdani afganisztáni körülményekhez leginkább hasonlító környezetben lebonyolítani. Ennek egyik legfontosabb eleme egy kéthetes magashegyi kiképzés volt. Mivel Csehországban csak 1340 méter magasan gyakorolhattak, más megoldást kellett találni. A választás a francia Pireneusokra esett, ahol közel 3000 méterig emelkedhettek.

A négy Mi-171-esből, két Mi-24-esből és közel nyolcvan főből álló cseh csapat nyolcórás repüléssel és két technikai leszállással jutott ki Franciaországba, a hegyi kiképzőközpontba. Az elsődleges cél a kétezer méter feletti leszállások gyakorlása volt. Emellett gyakorolták még a mély völgyekben történő repülést, és a fedélzeti csörlő használatát magashegyi körülmények között.

A 2009 tavaszán lezajlott gyakorlaton két magyar Mi-17-es is részt vett.

A magashegyi repülések mellett két napon keresztül az NVG használatát is gyakorolták, szintén a hegyek között. A csehek által használt NVG optimális esetben valóságközeli képet ad, amelyben a pilóta zöld háttér előtt szürke kontúros képet lát. A két-három órás NVG repülések során a komfortérzetet jelentősen csökkenti, hogy a cseh Mi-171-es pilóták által használt, egyébként könnyű amerikai Gentex sisak a rászerelt éjjellátó készülékkel együtt már közel három kilogrammot nyom.

A sivatagi fel- és leszállások gyakorlására már Izraelben került sor. Afganisztánban mindennapos lehet a helikopter által kavart homok- és porfelhőben végrehajtott fel- és leszállás. A jelenség „brown-out”-ként ismert és hasonló a hó által okozott „white-out”-hoz. A személyzet mindkét esetben könnyen kerülhet abba a helyzetbe, hogy a repülés legkritikusabb fázisában elveszíti a talajlátást. Ez a jelenség Afganisztánban is sok helikopter baleset forrása volt, nem árt tehát komolyan venni.

A helikopterek egy An-124-es fedélzetén érkeztek meg Afganisztánba. A légi szállításhoz  le kellett szerelni a helikopterek forgószárnyait, a faroklégcsavart, és a vezérsíkokat, le kellett engedni az üzemanyagot és a futóművek rugóstagjaiban lévő nitrogént is. Még a kerekekben lévő nyomást is a minimumra kellett csökkenteni, hogy néhány centit nyerjenek, mert a Mi-171-esek így is csak „cipőkanállal” fértek be a Ruszlán rakterébe.

A kirakodás után azonnal megtörtént a helikopterek összeszerelése. A Mi-171-eseket Afganisztánban is saját műszaki csapat készíti fel a repülésre, ápolja és javítja, tábori körülmények között 1000 órás mélységig. Ennél komolyabb szintű javításokra haza kell majd szállítani a gépeket.

A helikoptereket összeszerelés után átrepülték a kelet-afganisztáni Paktika tartományban lévő előretolt bázisra (FOB), Saranába, ahol már két hónapja dolgozott egy stáb, hogy a helikopterek érkezéséig minden elkészüljön. A FOB létrehozásban jelentős szerepet játszott az a fiatal cseh Mi-24-es pilóta, aki a 2009-es év első felében a helyszínen mérte fel a lehetőségeket. Először a tervezésben vett részt, majd a bázis kialakításán dolgozott. Irányításával körbekerített, szilárd burkolatú állóhelyek készültek, és több épület mellett elkészült egy könnyűszerkezetes hangár is.

A cseh hajózószemélyzetek még Bagramban kaptak egy alapos földi felkészítést, de a gyakorlórepüléseket már Saranából kezdték meg. Először a környékkel és az üzemeltetési körülményekkel ismerkedtek egy, már harci tapasztalatokkal rendelkező század felügyelete és ellenőrzése mellett. A hajózók egy feladat során többször le- és felszálltak a poros terepen, minimális látás mellett (brown-out!), valamint a 3000 méter magasan lévő leszállóhelyeken is.

A gyakorlórepülések során a szállító helikopterek fedélzeti lövészei is éles lőgyakorlatot tartottak. Egy-egy helikopter fedélzetén három lövész van, fegyverük a 7,62 milliméteres PKM géppuska.

Január 25-én 18 órától hadra fogható a cseh helikopterkontingens, amely immár Task Force HIPPO néven, az amerikai Task Force FALCON részeként repüli feladatait. A cseh Mi-171-esekre és személyzetükre személy- és teherszállítás, vizuális felderítés, és sebesültszállító bevetések várnak.

* * *

Fotó: ACR

A csehek és a britek hosszú évek óta, kihagyás nélkül, sikerrel rendezik meg a Flying Rhino légi-szárazföldi gyakorlatot. Az idei már a nyolcadik volt. A Flying Rhino 2010 eseményei május 3. és 21. között zajlottak a cseh légibázisokon és a gyakorlótereken. A cél továbbra is a légi és szárazföldi erők együttműködésének gyakorlása volt.

A gyakorlaton elsősorban a cseh és brit haderő volt érintett repülőgépekkel, harcjárművekkel, tüzérségi és légvédelmi eszközökkel egyaránt, de a szlovák és litván légierő gépei is repültek feladatokat. A gyakorlaton résztvevő repülőgépek ismét a Namest nad Oslavou melletti 22. légibázison települtek. Ezúttal abba kaptunk betekintést, hogy milyen, ha nem verőfényes napsütésben, hanem alacsony felhőalapnál, esőben, korlátozott látási viszonyok között indulnak feladatra a gépek. 

*

A háromhetes gyakorlat félidejében járunk, a felhőzet zárt, és változó intenzitással esik az eső. A namesti 22. légibázis délkeleti zónájában települ a gyakorlaton résztvevő merevszárnyú technika, Tornadók, Hawkok, L-159-esek és L-39-esek.

A Royal Air Force idén is hat Tornado GR4-est telepített Namestbe. Tavaly a RAF Marhamon települő 31. Goldstars század gépei álltak itt, afganisztáni bevetésre gyakorolva. Most a skóciai RAF Lossiemouth Tornadói várnak a bevetésre. Mondhatni, a Királyi Légierő gépei elemükben vannak, hiszen a szigetországban nem ritka az olyan időjárás, mint ami a most Namestben is uralkodik. Délelőtt azonban csak néhány Tornado felszállásra kerül sor, inkább a gyakorlaton résztvevő L-39 Albatrosok és L-159-es ALCA-k repülnek. A GR4-esek körül egyelőre csak a műszakiak sürgölődnek, a hajózók közül csak ketten áznak kint a zónában. Mindkét hajózó hölgy, az egyik pilóta, a másik fegyverrendszer kezelő, vagy, ahogy a RAF-nál nevezik őket, navigátor.

Műszaki szempontból a sort nyitó GR4-esen van a legtöbb tennivaló. A gépre egy Litening célzókonténert függesztenek, a hajtóművek alatti nagyméretű lemez lenyitva, két műszaki éppen a két RB199-es hajtómű egyikén dolgozik. A gép oldalán is nyitva vannak a panelek, és a hajtóművek beömlőnyílásán vörös hajtóművező kosár van. A kabinban is dolgozik valaki, majd feladatát befejezve, kezében jegyzettömbbel, szájában ceruzával lemászik a kabinból. Lentről zárja a kabintetőt, amely hangos dudaszó mellett ereszkedik a helyére. Erre mindenki odafigyel, így elkerülhető, hogy a kabintető valakinek például a kezére csukódjon. Még egy gép előkészítésén dolgoznak, a többi Tornado gondosan betakarva áll, a beszálló létrákat a gép alá tolták és egyes illesztésekre ragasztószalagot tettek a leleményes RAF-műszakiak. Biztos, ami biztos, így nem áznak be a szürke csapásmérők.

A Tornadók mögött még két fényes-fekete Hawk T1-es képviseli a Királyi Légierőt. A függőleges vezérsíkon fehér koponya és keresztbe tett lábszárcsontok jelzik, hogy a gyakorlógépek a RAF Leeming 100. századától érkeztek. Ez a század a Tornadók fegyverrendszer kezelőinek kiképzésére és harcászati támogató feladatokra alkalmazza a hazai gyártású kétülésest. A Hawkok ez utóbbi szerepre érkeztek Namestbe, számos bevetésen agresszor feladatot repülnek velük. A fekete gépek is csak a kora délutáni „go” során repülnek majd.

Hawk T.1

A zóna közepén a cáslavi 21. légibázis 212-es századának L-159-esei kaptak helyet. Az ALCA-k közül kettő két póttartállyal és két fehér SUU-5003-as konténerrel repül. Az 5003-ast a SUU-20-asból fejlesztették ki. Amellett, hogy négy darab, 70 milliméteres, CRV-7-es nem irányított rakéta indítására alkalmas, a lapos konténer alatt hat darab kisméretű gyakorlóbomba is függeszthető.  A harmadik ALCA négy póttartállyal és a törzs alatti kétcsövű, 20 milliméteres Plamen gépágyúval van felszerelve. Ez utóbbi konfigurációval másfél óra áll rendelkezésre a célterület felett. A gyakorlóterek felett manőverező gépekre rendszeresen indítanak a papírtestű mini rakétákból, a fehér füstcsíkot húzó „Smokey SAM”-ekből, így a pilótáknak bőven van lehetőségük gyakorolni a kitérő manővereket és az infracsapda szórást. Az ALCA-kal mostanában a konvojkísérést is gyakorolják a cáslavi 212. század pilótái, hogy missziós feladatokra is bevethetők legyenek, ha a politikai döntéshozók egyszer úgy határoznak.

L-159 ALCA

Az L-159-esek után az L-39-esek hosszú sora következik. Tizenegy Albatros sorakozik a zónában, két litván, öt cseh, és négy szlovák gép. Az egérszürke litván L-39-esek a gépágyús változatok, honi bázisuk Siauliaiban van. Ugyanazon a bázison, ahonnan a NATO tagországok a balti állam légterét ellenőrzik rotációs rendszerben. Jelenleg a lengyelek teszik ezt MiG-29-essel. A Namestbe áttelepült két L-39ZA képezi a litván légierő nagysebességű gépparkját, modernizálásukra 2007-ben került sor. A cseh L-39ZA-k helyiek, a 222-es század gépei. A hétköznapokon haladó kiképzést folytatnak velük, azoknak a hajózóknak a képzését, akik L-159-re vagy a Gripenre kerülnek majd – szerencsés esetben. Szlovákia első ízben küldött repülőgépeket a Flying Rhinóra. A négy gépből három nemzeti színekre van festve, mint egykor a Biele Albatrosy gépei. Kettő közülük fegyvertelen L-39C egy pedig ZA. A negyedik, egy terepszínű gép ugyancsak a törzs alatti GS-23-as gépágyús ZA változat.

Litván Albatrosok

A bázis átellenes, északnyugati vége a 221-es harcihelikopter század otthona, a csehek Mi-24-es helikopterei települnek itt. A látványos festésű, szürke és tigrismintás Mi-24-esük már nem repül, a parancsnoki épület előtt van kiállítva. A Mi-24-esek mellett három hétig a Royal Army Lynx Mk.7-es helikopterei vendégeskednek, szám szerint négy darab. A csúszótalpas Lynx-ek a németországi Güterslohból települtek át. Gütersloh 1993-ig a Királyi Légierő bázisa volt, most a Royal Army állomásozik ott.

A helikopteres zónában nagy a csend, a csehek harci helikopterei letakarva, lenyűgözve állnak az esőben. A zónából átlátni a bázis túloldalára, ahol a földi telepítésű légvédelem és a rádiótechnikai csapatok eszközei települnek.

Csendélet Mi-24-essel

Mozgolódás csak a Lynxek körül van. A könnyű helikoptertípus fedélzetén két pilóta és egy fedélzeti lövész repül, a kabinban még kilenc főnek van hely. A fedélzeti lövészek előkészítik a feladatra kijelölt gépeket. Leveszik a különböző takarókat, a forgószárnyak nyűgözését, és kioldják a csapágylehúzóra emlékeztető faroklégcsavar rögzítést. Közben kiérkeznek a pilóták is, ellenőrzik a kabint és a pilótafülkét. Megérkeznek az utasok is. Mindenkin taktikai mellény és a kissé ormótlan helikopteres sisak van.

Lynx Mk7

Mindenki beszáll kivéve a fedélzeti lövészt, aki a hajtóműindítást felügyeli kívülről. Indítás után még egyszer ellenőriz a gépen egyet, s mást, majd ő is beszáll. A Lynx orrán fel-felvillan az erős fényű villogó, majd a gép lassan felemelkedik, és néhány méter magasan, lassan kilebeg a futópálya irányába. Végül gyorsítva kiemelkedik az esős szürkeségbe. Kint, a futópályán egymás után startolnak el a gépek az esőben, először egy Tornado, majd később az L-159-esek, és a Hawkok. Az időjárás továbbra sem javul, de a gyakorlat azért zajlik tovább, igaz egy kicsit visszafogott tempóban.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Nem minden európai gyakorlatról lehet elmondani, hogy évek hosszú során át sikerült volna életben tartani. Ez alól kivétel a 2003 óta megrendezésre kerülő többnemzetiségű Flying Rhino, amelynek Csehország ad otthont. A 2010-es gyakorlat ezekben a napokban zajlik. Ebben a bejegyzésben visszatekintünk az egy évvel ezelőtti Flying Rhino pillanataira.

A 2009. április 27. és május 15. között megrendezett, minden addiginál nagyobb szabású esemény fő célja a földi csapatokkal együtt mozgó, a csapásmérő repülőgépek tevékenységét a terepről koordináló katonák, ismertebb nevükön az előretolt repülésirányítók (FAC) képzése és vizsgáztatása volt, mivel az ilyen képesítéssel rendelkező katonák szerepe az utóbbi években jelentősen megnőtt. További célként a földi és légi erők együttműködésének fejlesztését tűzték ki egy többnemzetiségű környezetben. A Flying Rhino 2009 egyúttal a Tornado típuson repülő személyzetek felkészítésére is szolgált, mivel a marhami 31. Goldstars század októberben a Herrick művelet részeként Afganisztánba települ.

2003-ban az első Flying Rhino-n még csak összesen 400 katona, 40 hajózó és 11 repülőgép vett részt. Az idei gyakorlatra külföldről 2000 fő, a cseh légi- és szárazföldi erőktől 1500 fő települt a különböző helyszínekre. Éles fegyverzetet alkalmazása csak a kijelölt négy gyakorlótér egyikére (Jince) történt, de mindegyik gyakorlótéren települtek földi csapatok, önjáró lövegek, sorozatvetők, légvédelmi eszközök és FAC katonák, akik a gyakorlat végére közel 700 rávezetést végeztek. A terepre előre gyártott és felfújható műcélokat egyaránt kihelyeztek. A repülőgépre indított rakéta vizuális hatását, a füstcsíkot húzó „Smokey-SAM”-nek nevezett rakéta imitátor szolgáltatja. A légi műveletekhez Csehország légterének egyharmada állt a pilóták rendelkezésére.

A gyakorlat központi repülőtere a Brno közelében lévő Namest nad Oslavou melletti 22. légibázis, amely a cseh légierő L-39-es repülőgépeinek és Mi-24-es harci helikoptereinek otthona, és ahol három hétre igencsak felpezsdült az élet.

 *

A namesti légibázis kapujánál semmi jele annak, hogy bent egy többnemzetiségű haderő katonái dolgoznak a napi feladatokon. A kerítésen a bázis jelvénye a régi időket idézi, a pajzsban egy Szu-22-es látható. Mindössze annyi utal a bent zajló eseményekre, hogy a szokásos őrséget brit katonákkal is megerősítették. Bent a bázison azonban mozgalmas élet zajlik és ez nemcsak a repülőgépek indító és fogadó zónájára érvényes, sőt! A cseh eszközök mellett rengeteg a brit jármű és a fegyveres katona. Az egyik épület mellett a dánok Namestbe telepített RAC 3D radarja magasodik. Az antennát 13 méter magasra emeli egy, az emelőkosaras kocsikéhoz hasonló kar. Ez a radar biztosítja a légi helyzetképet 100 km-en belül.

Az egyenruhák jelvényein látható, hogy a britek és csehek mellett, a dán, szlovén, kanadai, holland és litván haderő is jelen van Namestben, többnyire megfigyelői státuszban, igaz a litvánok egy L-39-essel is részt vettek a feladatokban. Az épületek között a gyakorlat idejére egy nagyméretű sátrat állítottak fel, amelyben a szárazföldi erők irányító és értékelő központja működik. A sátor belsejében három nagyméretű képernyő áll, rajtuk számos adat, a pilóta nélküli felderítő repülőgép (UAV) által közvetített kép - ebben az esetben számítógépes szimuláció formájában - valamint a légi helyzetkép.

A sátor belsejét a képernyők előtt több padsor foglalja el, a katonák előtt laptopok vannak. Valamennyien egy-egy terület specialistái, akik a felderítéstől beérkező adatokat elemzik, és döntenek a megfelelő fegyverzet alkalmazásáról, illetve esetenként arról, hogy egyáltalán megtámadjanak-e, megtámadhatnak-e, például egy ellenséges járművet. A specialisták között jogásztiszt is van, akinek a döntéshozatalban és a csapásmérés engedélyezésében lehet fontos szerepe, és aki értelemszerűen a harcérintkezés szabályainak és a jogi kérdéseknek legfőbb ismerője. A sátorbelsőnek a benti világítás és a monitorok fénye ad sajátos, high-tech hangulatot.

*

A hatalmas gázsugár-terelő betonlapokkal ellátott délkeleti zónában külön sorban állnak a cseh légierő L-39ZA és L-159 ALCA repülőgépei valamint a brit Tornadók. Bár Namestben nem láthatjuk őket, de a gyakorlaton a csehek L-410-es és An-26-os szállítógépei, a RAF Hawk gyakorló és E-3D légtérellenőrző gépei is részt vesznek.

A GS-23-as gépágyúval felszerelt Albatrosoknak Namest hazai pálya, mivel a cseh légierő 222-es százada innen üzemel. A „sima” hétköznapokon azoknak a pilótáknak a kiképzése zajlik ezekkel a gépekkel, akik később L-159-re vagy Gripenre kerülnek. A Cáslavból áttelepült ALCA-k egyikén ritkán látható aszimmetrikus függesztmény van. A bal szárny alatt egy póttartály, a jobb szárnyon egy GBU-12-es gyakorló bomba. Később, a délutáni bevetéséről visszatérő gépről már hiányzik a bomba, a pilóta azt a gyakorlóterek egyikére dobta.

A gyakorlat igazi nagyágyúja az a hat Tornado GR4-es, amely a zóna délkeleti végét foglalja el. A háromhetes gyakorlatra a variaszárnyú csapásmérőkkel 111 fős földi személyzet és 25 fős hajózószemélyzet települt Namestbe. Valamennyi Tornado két póttartállyal, egy BOZ-107-es zavarótöltet-konténerrel, egy Sky Shadow 2 elektronikai zavaró konténerrel, egy gyakorló Sidewinderrel és a kisméretű gyakorlóbombák rögzítésére szolgáló áramvonalas bombazárral repül. Függesztve vannak még a ’91-es Öböl-háború óta használt TIALD és a modernebb Litening III konténerek. A fegyverzettel is ellátott, délutáni bevetésre előkészített gépek elé kikerülnek a figyelmeztető táblák (Danger – Aircraft Armed!) is. Éles bomba egyik gépen sincs, így a tábla a betöltött gépágyúra figyelmeztet.

Még az épületben találkozunk Matt McClean pilótával és Nikki Thomas navigátorral. (A RAF-nál továbbra is navigátornak nevezik a fegyverrendszer kezelőket.) Mindkét hajózó őrnagyi rangban szolgál, utóbbi a brit Tornadókon repülő hölgyek egyike. A két hajózó látott már egyet, s mást, nem misztifikálja túl a szakmát, különösen a Litening konténer használatát nem. Szerintük a rendszer végtelenül egyszerű, a használatát könnyű elsajátítani. Igaz, arról nem esik szó, hogy gépükön kétfős személyzet osztja meg a munkát.

A bevetések jó alkalomnak bizonyultak a Tornado személyzetek hadra fogható minősítéséhez. A gépek a gyakorlóterek fölött 80 méterig süllyedhetnek, bombáznak, gépágyús lövészetet hajtanak végre, nappal és éjjel egyaránt. A hadra fogható minősítéseket a kiképzettségi szint szerint adják ki. A gyakorlat ideje alatt ketten kaptak éles nappali bevetésekre jogosító minősítést, hárman közepes magasságú éjszakai bevetésre jogosítót, ugyancsak hárman pedig éjjellátó készülék használatával végrehajtott kis magasságú bevetésre is alkalmasnak találtattak.

A bázison a közelmúltban jelentős fejlesztések mentek végbe, a számos új épület mellett, új hangár is épült illetve az indítózónát is felújították. A bázis sajátossága, hogy jelentős szintkülönbségek vannak, a guruló utak egy része meredeken emelkedik, érdekes képet nyújtva így az egymás után „magassági lépcsőben” guruló gépekkel.

A futópályán hatalmas robajjal egymás után startolnak el az L-159-esek, de igazi földrengető hangja a Tornado GR4-esnek van. A brit csapásmérő hajtóművei teljes utánégetésen dolgoznak, a gép mégis hosszú nekifutás után lapos emelkedéssel hagyja el a betont. Alig emelkedik a levegőbe, azonnal be is húzza futóműveit, majd továbbra is lapos emelkedéssel távolodik.

A helikopterek zónája a bázis északnyugati végében van. Az egykori fedezékek között itt is modern, új épületek vannak már. A Mi-24-esek takaros sorban állnak a betonon, de a fenyőerdő előtti állóhelyeken is áll több Hind. A harci helikopterek tavaly települtek át Prerovból és ugyanúgy részesei a gyakorlatnak, mint a brit hadsereg németországi támaszpontjáról, Güterslohból áttelepült Lynx AH Mk.7-es helikopterek. A típus másik változata a Mk.9-es amely csúszótalp helyett hárompontos futóművel van ellátva, de ez a változat idén nem települt Namestbe.

Lynx AH Mk.7

A helikopterek is a repülőgépekéhez hasonló indulási és érkezési eljárást alkalmaznak, természetesen sokkal rövidebb kirepülési és megközelítési útvonallal. A csúszótalpas Lynxek kilebegnek, a Mi-24-esek kigurulnak a futópályára, és onnan szállnak fel géppárban. Feladatuk elsősorban az, hogy a FAC katonákat kiszállítsák a terepre. A terepre egyébként a hajózószemélyzeteket is kiviszik, tapasztalatszerzés céljából, mint ahogyan néhány szerencsés szárazföldi katona is belekóstolhat a nagysebességű repülés élményébe valamelyik repülőgép hátsó ülésén.

Felszálló Mi-24-es géppár.

Ezzel nem merült ki a Namestbe telepített légijárművek típusválasztéka, igaz a gyakorlat legcsendesebb repülőeszköze pilóta nélkül repül. Ez a gép nem más, mint a nyolcvanas évek végének magyar-cseh fejlesztése, a Szojka III-as UAV. A pilóta nélküli felderítő repülőgép maximális felszálló súlya 145 kg és közel négy órát repülhet. Bár a gép hangja repülés közben egy motoros sárkányéra emlékeztet, felszállása meglehetősen zajos. A teherautó indítósínjéről történő kilövést egy szilárd hajtóanyagú gyorsító rakéta teszi lehetővé, amely szemvillanás alatt a minimális 120 km/h repülési sebesség fölé gyorsítja a pilóta nélküli égi szemet. A csehek láthatóan kellő magabiztossággal üzemeltetik a velünk közösen fejlesztett Szojkát, és adott a kérdés, hogy mi miért nem alkalmazzuk ezt az UAV-ot?

Szojka az indtóállványon.

A 22. légibázisra illetve közvetlen peremére légvédelmi egységek is települtek. A fűvel borított fedezékek tetejére a csehek svéd gyártmányú RBS-70-es, lézerirányítású, rövid hatótávolságú rakétaindítója került, a strakonicei 25. légvédelmi rakétadandár jóvoltából. Az eszköz a katonák által is hordozható kategóriába (MANPADS) tartozik, bár a saját-ellenség azonosítóval és éjszakai célzókészülékkel kiegészített rendszer 128 kg-os, ezért három fő kell a mozgatáshoz és felállításhoz. Az 1,8 kilogrammos harci töltettel ellátott rakétát lézernyaláb vezeti célba, így a kezelőnek folyamatosan megvilágítás alatt kell tartania a célt.

RBS-70

A bázis kerítése mellett egy másik légvédelmi rendszer a nyolc rakéta indítására alkalmas brit Rapier FSC (Field Standard C) indító áll. A Rapiert üzemeltető brit katonák is az érkező és induló repülőgépekre gyakorolnak az álcaháló alá rejtett sátorból. Az operátor előtt apró, zöld fényű képernyő, rajta az Alenia Marconi Dagger radartól kapott kép. Mi tagadás, érdekes a légvédelmi eszközöknél tett látogatás is, mivel hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ezek az eszközök és az alkalmazó katonák is, ha szervezetileg nem is a légierőhöz tartoznak, de éppúgy a légvédelem részei, mint a sokat csodált vadászgépek.

Rapier FSC indító.

A ponyva alatt a Rapier kezelők gyakorolnak.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Az UH-1 Huey helikopterek a levegő dzsipjeiként szolgáltak a vietnami háborúban. Elsősorban szállító feladatokat teljesítettek, de fegyveres változatuk is repült Délkelet-Ázsiában. A korabeli filmfelvételeknek és persze a későbbi akciófilmeknek köszönhetően a típus egyfajta ikonná vált, akárcsak annak a hajózónak a figurája, aki a gép eltolható oldalajtajában állva a fedélzetre segítette a katonákat, vagy a géppuskát kezelve oltalmazta őket és a helikoptert. A típusról alkotott képhez ő éppen úgy hozzátartozott, mint a gép jellegzetes csattogó hangja. Wayne Mutza, több könyv és kiadvány szerzője, fiatal katonaként sok időt töltött el abban a bizonyos oldalajtóban, és repült harci bevetéseket a híres helikoptertípus fedélzetén.

Bevetésre indul a 174. AHC cápafogas UH-1C-je. (Fotó: Robert Brackenhoff)

Mi motiválta arra, hogy jelentkezzen a hadsereghez?

Az én motivációm a kalandvágy volt és az, hogy katona lehessek. Mindig is felnéztem azokra, akik a hazájukat szolgálták és állandóan a katonai témájú könyveket bújtam. Minden érdekelt, ami katonai volt, a hadtörténelemtől kezdve a haditechnikáig. Érdekes módon az, hogy apám a második világháborúban lövészkatonaként huzamosabb ideig szolgált Európában, nem volt hatással arra, hogy csatlakozzam a sereghez. Nem tudtam eldönteni, hogy hova vonuljak be, végül a hadsereget, a U.S. Army-t választottam. A másik erős motiváció az volt, hogy javában zajlott a vietnami háború. Folyamatosan figyeltem a híreket. Több barátom már bevonult, néhányuk meg is sebesült vagy elesett a vietnami harcokban.

Akkoriban mi kellett ahhoz, hogy egy fiatal bevonulhasson?

Jó egészségi állapot és betöltött 18 éves kor. Szülői beleegyezéssel 17 évesen is be lehetett vonulni. Még érettségit sem kértek, bár előny volt, ha valakinek már volt. Emlékszem, a toborzóirodán néhány olyan fiatal is volt, akinek a törvénnyel gyűlt meg a baja. Választhattak, hogy a sereg vagy a börtön. Többségük inkább bevonult katonának.

Műszakiak és fedélzeti lövészek, akik közül nem mindenki tért haza Vietnamból. Wayne Mutza jobbról a negyedik. (Fotó: Wayne Mutza)

Milyen kiképzés után került helikopteres alakulathoz?

Első lépés az alapkiképzés volt, mint mindenkinek. Ez nyolc hét volt a Kentucky állambeli Fort Campbell-ben. Nagyon örültem, hogy oda kerültem, mert ez volt a 101. Airborne Division otthona és én szívesen lettem volna ejtőernyős. A kiképzés nehézségei közepette mindig a fejünk felett elhúzó C-130 Herculesek látványa adott erőt a továbbiakhoz. Az ejtőernyősök egy nagyon büszke és elit társaságnak számítottak és én nagyon szerettem volna közéjük kerülni. A repülés csak a második helyen szerepelt a terveimben és nem is gondoltam arra, hogy a sereg majd oda helyez, ahol éppen a leginkább szüksége van az emberekre. Így hát az alapkiképzés után az alabamai Fort Ruckerbe helyeztek UH-1 Huey típustanfolyamra, szerelőnek. Nekik akkor éppen ott kellett az ember. Ezután újabb áthelyezés következett a Georgia állambeli Fort Benningbe, ejtőernyős kiképzésre. Addigra már teljesen bizonytalan voltam abban, hogy végül is hol fogok szolgálni. A következő parancs Észak-Karolinába szólított, Fort Bragg-be, ahol a híres 82. Airborne Division állomásozott. Először, mint ejtőernyős lövész szolgáltam, majd a 82. Air Cavalry-hoz helyeztek, mint UH-1-es helikopterszemélyzetet. Az egységem akkoriban stratégiai fontosságú volt (STRAC), akiket 24 órán belül bárhol a világon be lehetett vetni. Ezért ők nem is mentek Vietnamba. Én azonban mindent vagy semmit alapon az áthelyezésemet kértem és önként jelentkeztem a vietnami szolgálatra.

"Peace Maker". Lelőtt repülőgépek személyzetének mentésére felszerelt UH-1H. A kabin felszerelésének részletezését lásd a következő képen. (Fotó: Wayne Mutza)

A fenti papírkép hátuljára feljegyzett adatok. (Fotó: Wayne Mutza)

Melyik egységhez került Vietnamban?

A 240. AHC (Assault Helicopter Company) lett az egységem, amely Dél-Vietnamban, a 3. hadtest területéhez tartozott. Bázisunk a Camp Bearcat volt. A századnál három szakaszba voltak beosztva a helikopterek. Kettőben a szállító feladatú UH-1D és H modellek, a harmadikban fegyveres Huey-k vagy AH-1G Cobra harci helikopterek repültek. Én magam többnyire a „slick” becenevű szállító Huey-k fedélzetén repültem. Később, amikor a századot feloszlatták az OH-6A Loach könnyű megfigyelő helikoptereken repültem.

Hogyan teltek a mindennapok Vietnamban?

Lényegében rögtön bevetettek, amint 1971 júniusában az egységhez kerültem. Mindennap repültünk, de nem minden bevetés volt harci, persze attól még veszélyesnek számítottak. Nagy ritkán jutott egy-egy pihenőnap is. Amikor a gép nem repült, a gépfelelős és a fedélzeti lövész feladata a helikopter és a fedélzeti fegyverek karbantartása volt.

A feladatokat a műveleti részlegtől kaptuk meg az előző este. Támogattuk a hadsereg különleges erőinek katonáit, titokban vittük őket az ellenséges területre vagy felderítő feladatra repültünk velük. Dolgoztunk a haditengerészet SEAL katonáival is a Rung Sat nevű különleges műveleti területen. Ez egy 400 négyzetmérföldes, büdös, sűrű mangrove mocsárral borított terület volt a deltavidéken. Repültünk amerikai tengerészgyalogosokkal, thai, koreai és dél-vietnami hadsereg katonáival. Ez utóbbiakkal nem szerettünk dolgozni. A harci bevetések mellett szállítottunk utánpótlást, postát, VIP-eket és sebesülteket is, ha kellett. Az egységünknél a csapatszellem kiváló volt. Nagyjából egy évet töltöttem el a háborús zónában.

Sajátos névjegy a 204. AHC "Mad Dog" szakaszának kunyhóján, Camp Bearcat-ben. Az épület közvetlenül a helikopterek állóhelye mellett állt. (Fotó: Wayne Mutza) 

Ez alatt melyik bevetés volt a legemlékezetesebb?

Ennyi idő alatt sok minden történik, de a legemlékezetesebb egy Rung Sat-i bevetés volt (Rung Sat annyit jelent: Gyilkosok erdeje). Egyetlen helikopterrel indultunk egy SEAL-csapat mentésére. Rendesen belenyúltak a darázsfészekbe és azonnali kiemelést kértek rádión. Egy ilyen mentőakcióban garantált volt az izgalom. Azért, hogy a SEAL-ek jó eséllyel túléljenek egy ilyen akciót, az a helikopter személyzet ment értük, amelyik kihelyezte őket. A kilátások ezúttal nem voltak túl fényesek, de a harci- és a csapatszellem egyaránt a csúcson volt. A SEAL-eket még nappal vittük ki és az egyik bázisukon várakoztunk. Kosárlabdáztunk, a fegyvereinkkel gyakoroltunk és alvással csaptuk el az időt.

Wayne Mutza és helikoptere egy UH-1H. A fénykép a Nha Be tengerészeti bázison készült, ahonnan a SEAL-eket vitték bevetésre. Mutza kezében az AK-47-es egyik változata, egy AK-51-es van. (Fotó: Wayne Mutza)

Néhány órával sötétedés után megszólalt a rádió. A kihelyezett SEAL-csapat parancsnoka jelentkezett és meglepően nyugodt hangon jelentette, hogy menekülnek, azonnali kiemelést kérnek. Még szinte a végére sem ért az üzenetnek, mi már a Huey fedélzetén voltunk. Felvettük a sisakokat és a golyóálló mellényeket, csatlakoztattuk a sisakok kommunikációs vezetékeit, és már csattogtak is a kapcsolók, indult a hajtómű. A lövész és én lőszerhevedereket töltöttünk a fedélzeti géppuskákba. Felszálltunk és a mocsárvidék felé fordítottuk a helikopter orrát.

Miközben alacsonyan és csúcssebességgel repültünk az éjszakában, a pilótánk és a SEAL-parancsnok folyamatos rádiókapcsolatban maradt. Ki kellett őket emelni, mielőtt a nagyobb ellenséges erők elfogják őket. A rádiókapcsolat ellenére nehéz volt megtalálni őket, és ők sem látták a mi elsötétített helikopterünket. Amikor úgy gondolták, hogy már a közelben vagyunk, lelassítottak, de ezzel az ellenség is közelebb jutott hozzájuk. Amikor már lassan repültünk a mocsár felett, nyomjelzők közelítettek felénk és lövések érték a helikoptert. Nem volt más választás, a pilóta felkapcsolta a kereső fényszórót. Ekkor tizenöt méterrel alattunk, a fényárban megláttuk a SEAL-eket. Javában zajlott a tűzharc és mi leszálltunk egy magas fűvel borított területen. A talpak alig érték a talajt, a SEAL-ek már ugrottak is be a gépbe. Én is folyamatosan lőttem, és az érzékszerveimen eluralkodott a tűzharc minden részlete: a fültépő géppuskaropogás, a lőpor szaga, és a nyomjelzők rózsaszín és zöld fénye, amint eltűnnek a sötétségben. Amint a SEAL-ek a fedélzeten voltak, ők is bekapcsolódtak a tüzelésbe. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg összeszámoltuk a fedélzetre vett katonákat. Éreztem, hogy megmozdul a helikopter és arra gondoltam, hogy mindenki megvan, ki fogunk jutni innen. Ekkor láttam meg egy embert, aki a forgószárny lapátok miatt lehajolva futott a magas fűben. Túl nagydarab volt ahhoz, hogy ellenség legyen ráadásul a SEAL ruhát viselte. Látszott, hogy meglőtték a lábán. Ösztönösen ugrottam ki a gépből, a rádióvezetékem is szétcsúszott emiatt, a pilóta nem hallott. A helikopter kezdett emelkedni, de szerencsére a lövészünk látta, hogy kiugrom és ordított egyet a pilótának, hogy „ne!”

Az egyik Huey fedélzeti lövésze a jobb oldali ajtóban ül, tőle balra a pilóta ülése látható. A helikopter ajtók nélkül repül. A fotó azután készült, hogy a gép katonákat tett ki az ellenséges területen. A lövész a fotó elkészültekor még nem tudta, hogy sisakját egy AK-47-es lövedéke szakította fel. (Fotó: Wayne Mutza)

Sikerült megragadnom a sérült SEAL katonát és a helikopterhez támogattam. A gépből erős karok nyúltak ki és a fedélzetre rántottak minket. Folyamatos tűzharc közepette emelkedtünk a sötétségbe. A gépben érezni lehetett a mocsár áporodott bűzét, az elázott SEAL-ek, a vér és a lőpor szagát, de ez akkor senkit nem érdekelt. Túléltünk még egy napot Vietnamban. Néhány nappal később, éppen egy repülésről jöttem vissza, amikor mondták, hogy egy nagydarab SEAL katona keresett. Visszagondolva, amikor besegítettem a helikopterbe, annyira igyekeztünk menteni az életünket, hogy fel sem tűnt, hogy milyen nehéz ez az ember. Soha nem találkoztunk, de a mai napig büszke vagyok rá, hogy segíthettem és, hogy nem hagytuk őt ott.

Össze lehet-e hasonlítani egyáltalán egységük békeidős életét az éles bevetésekkel?

Nem. Nagyon nehéz volt megszokni, hogy lőnek az emberre, sokan soha nem is tudták megszokni. Én a leszerelésem után fél évvel mondhattam el magamról, hogy a háború hatása elmúlt. Olyan hatásokra gondolok, mint a rossz álmok, alvajárás és az, hogy óvatossá váltam mindenkivel szemben.

Felszállásra készen az egyik UH-1C. A helikopteren XM-157-es nem irányított rakétakonténer van függesztve. A hőség miatt a gépek gyakran repültek ajtók nélkül. (Fotó: Wayne Mutza)

* * *