Görögországot egészen 2005-ig elkerülték a nemzetközi repülőnapok. A sajtó részére is korlátozott volt a bejutás a tizenöt aktív és a hét tartalék légibázis valamelyikére és a nagyközönség legfeljebb egy-egy nyílt napon nézhette meg a légierő eszközeit. Ráadásul a nyílt napok kivételével Görögországban tilos a katonai repülőgépek fotózása és ebben arrafelé nem ismernek tréfát. Pórul járt spotterek a megmondhatói, hogy milyen a görög vendégszeretet hatósági változata, ahol az olyan magyarázkodások, mint az úgy tudtam, az azt hittem és a jogom van hozzá, csak ronthatnak a helyzeten. Így hát, amikor 2005 júniusában hírét vettük, hogy a görög légierő szeptember 16. és 18. között az Athénhoz közeli Tanagrában nemzetközi repülőnapot rendez, a kiutazás mellett döntöttünk. A repülőnap sikerére egyfajta garanciát jelentett, hogy a kék-fehér görög felségjellel igen vegyes összetételű géppark repül, köztük egy-két, kihalóban lévő típus.

1. nap, péntek

Szeptember 16-án éjjel felültünk a SkyEurope athéni járatára és elrepültünk Görögországba. Az út szervezésekor szállást csak a fővárosban találtunk, ami azt jelentette, hogy naponta kellett ingáznunk a főváros és a nagyjából hatvan kilométerre lévő tanagrai légibázis között. (Ez persze különösebb gondot nem jelentett, sőt. Egy kicsit jobban beleláttunk az ingázó helyiek életébe.) A hajnali érkezésünkkel egy időben egy kiadós eső is megérkezett, ezért egy rövid pihenés után, csak dél körül indultunk el a szállásunkról, hogy megnézzük, hogyan jutunk el Tanagrába. A megoldás a metró és a Larissza pályaudvarról induló vonat kombinációjában rejlett. Athént észak felé elhagyva erdők, kopár domboldalak és kopott települések váltogatták egymást, majd egyórás vonatozás után megérkeztünk Inoiba. Ott várakozott az a motorvonat, ami ideiglenes jelleggel Inoi és a légibázis közötti alig két-három kilométeres pályán közlekedett. Menetrendje nem volt, amint elegen felszálltak rá, elindult és bedöcögött a tanagrai légibázis egyik bejárata mellé.

*

Tanagra a görög légierő egyik legfontosabb bázisa, a Mirage 2000-esekkel felszerelt 114. harcászati repülőezred otthona. A 2004-es athéni olimpia idején, amerikai AWACS támogatással, elsősorban ezek a Mirage-ok biztosították a főváros légterét az esetleges repülőgépes merénylők ellen. A bázisra egy alapos ellenőrzés után mehettünk be. Kértek valami papírt, hogy bejelentkeztünk a szervezőknél, majd áttereltek a repülőterekről ismert ellenőrző kapun, végül udvarias határozottsággal átvizsgálták a csomagjainkat.

A statikus bemutatóra fedezékbe állított Mirage 2000-es fegyverzettel körbevéve. 

Tanagrában a görög légierő ipari háttere is jelen van, ezért a szervezők az egyébként minősített területnek számító hangárt is megnyitották a látogatók előtt. Nagyvonalú gesztus volt ez egy olyan országban, amely igen ritkán tárja civil szemek elé a bázisait. A Hellenic Aerospace Industry két részre osztott hangárjában, típusonkénti szektorokban elhelyezve több mint harminc repülőgép állt, többségében emelőkön, a karbantartás és korszerűsítés különböző stádiumában. A hatalmas csarnokban Mirage 2000, F-4 Phantom II, A-7 Corsair II, T-2 Buckeye típusokba lehetett betekinteni a szó szoros értelmében, mivel a gépek többségéről lebontott vagy lenyitott burkolat feltárta azok belső szerkezetét. Ebben a részlegben kapott helyet néhány UH-1-es helikopter is, katonai, rendőrségi és civil színekben, már amennyire a lemaratott festék maradványaiból meg lehetett állapítani. A gépek mellett különböző tablókon mutatták be, hogy melyik típuson milyen fődarabokat és berendezéseket javítanak vagy korszerűsítenek Tanagrában. A hangár másik, huszonkét méter magas csarnokában az ugyancsak megbontott C-130 Herculesek közé egy P-3 Oriont zsúfoltak be. Mondani sem kell, hogy a hangár a műszaki részletek iránt érdeklődők és a makettezők számára fantasztikus lehetőségeket kínált, de a fotózást és a gépek oldalszámának felírását kihelyezett táblák és civil ruhás felügyelők tiltották. (Az internetet böngészve azért találni néhány fotót a hangárbelsőről…)

A hangár mellett Orionok, Corsairek és egy RF-4-es felderítő maradványa nézett szembe a lassú elmúlással.

Ez már a hangár melletti nagyméretű zóna. Az arizonai sivatagi tárolóból elővett P-3B Orionokat a felújítást követően a haditengerészet igényei szerint, de a légierő üzemeltetésében repülték a görögök.

A CL-415MP a tengeri kutató-mentő változata a leginkább tűzoltógépként ismert típusnak.

Egy vadonatúj EMB-145H AEW-gép. A típust nem sokkal az athéni olimpia előtt rendszeresítették, hogy a játékok idején már részt vehessen a légtér ellenőrzésében.

*

A nagygépes állóhelyet és a statikus kiállítás másik helyszínét összekötő területen kiállítási célra felújított T-33-as, F-86-os, F-102-es, F-104-es, F-5-ös és három Mirage F.1-es szemléltette a görög légierő sugárhajtású történetének letűnt korszakát. Az F-5-ös kivételével valamennyi Tanagrában szolgált.

*

Ez megint egy újabb zóna, amelynek a berendezését még nem fejezték be. Sajnos a felhőzet továbbra is egybefüggő volt, és csak estefelé kezdett szakadozni annyira, hogy már bízhattunk a másnapi jó időben.

Egy aktív old timer, a Szalonikiből érkezett C-47D, amely úgy nézett ki, mintha akkor jött volna le a gyártósorról. A Skytrain utolsó példányát 2008-ban vonták ki a görögök.

A spanyol műszaki egy ideig ügyködött a zaragozai ezred EF-18-asán, aztán nyitott fülketetővel és a működő földi áramforrással otthagyta az egészet.

Helyére tolják a statikus bemutatóra szánt F-4E Phantom II-t. A kilencvenes években indított Peace Icarus 2000 program keretében harminckilenc gépen hajtották végre az IFF-et, a radart, a navigációs, kommunikációs és fegyverrendszert érintő korszerűsítést - az első gépen Németországban, a többin Tanagrában.

Az F-4E mellé egy RF-4E felderítőt tolnak. Az egykori Luftwaffe-gép eredeti kamuflázsát megtartották és kiegészítették a gép feladatkörére utaló humoros festéssel.

Ma már nem a Kísértet tartja szemmel Görögországot; az RF-4-eseket 2017-ben kivonták a szolgálatból.

Egy Phantom fékernyőtokja, betöltésre készen.

A repülési készség felmérésére és az alapkiképzésre az amerikai T-41-est (Cessna 172) használták a görögök. Ha a jelölt ezzel a jóindulatú géppel sem boldogult, a képzésébe nem volt értelme több időt és pénzt fektetni.

Ez is egy Cessna, csak egy számmal nagyobb. A görög parti őrség F-406-osának orra alatt egy FLIR segíti a kutatást.

Ha szépségversenyen nem is indulhatna a haditengerészet SA 319B Alouette III-asa, a repülési tulajdonságai kiválóak. A gép orrára időjárás radar, két oldalára felfújható úszó került, a vízi kényszerleszállás esetére.

A görög állami egészségügyi szervezet, az EKAB Agusta A 109-ese. A tengerbe nyúló Görögország legtöbb forgószárnyasát, így ez a mentőhelikoptert is a vízre szálláskor automatikusan felfújódó úszókkal látták el.

A Huey olasz gyártású, AB 205-ös változata kutató-mentő szerepben.

A görög szárazföldi erők AH-64A Apache harci helikoptere. Az 1995-ben beszerzett húszgépes Apache-flottát 2007-től tizenkét új AH-64DHA követte.

A tandem forgószárny elrendezésű CH-47DG Chinook 1981 óta repül a görög hadseregnél.

Egy AGM-119 Penguin hajó elleni rakéta a haditengerészet S-70B Aegean Hawk helikopterére függesztve.

Az ezredfordulón rendszeresített AS 332C1 Super Pumákat az Égei-tenger hajóforgalmának ellenőrzésére és kutató-mentő feladatokra használják. Mindehhez felszíni radarral, FLIR-rel, fényszóróval, 270 kg teherbírású csörlővel, ledobható mentőtutajjal és egészségügyi eszközökkel szerelték fel a helikoptert.

Közben érkeznek a külföldi vendégek gépei, amelyeket a hajtómű leállítása után vontatók juttatnak a statikus soron kijelölt helyükre. Itt a németországi Spangdahlemből érkezik az amerikai légierő F-16-asa...

…itt pedig a románok MiG-21UM Lancer B-jét simogatja a lemenő Nap fénye.

Este az utolsók között hagytuk el a bázist és már sötétben érkeztünk vissza Athénba, ahol egy remek vacsora közben megterveztük a másnapot.

2. nap, szombat

Szombaton, az Inoi vasútállomáson a légierő busza várt ránk. Átadták a belépésre jogosító nyakbavalót, majd a busz behajtott a bázisra, megkerülte a futópályát és a készültségi Mirage 2000-esek fedezékeinél letett bennünket.

A görög gépek szombaton nem repültek, kivéve egy Herculest, amely egész nap ingázott. A levegő ezen a napon a külföldieké volt. Nagyjából azt lehetett látni, amit minden repülőnapon, ezért inkább elindultunk, hogy napunkat a statikus sorra időközben beállított repülőgépek és helikopterek között töltsük.

Az amerikai légierő egykori gárdista Phantomja, a három hónappal később felszámolt 337. század színeiben, a század nevére (Fantasma - Szellem) utaló festéssel. Az F-4E SRA (Southeastern Regional Agreement) gépekért cserébe az USAF tovább használhatta görögországi bázisait.

Némi csalódással tapasztaltuk, hogy a Krétán állomásozó, illeszkedő tartályos F-16C Block 52+-ból csak egy példányt állítottak ki, azt is egy fedezék árnyékában.

Rendőrségi EC 135T1-es. Magyarországon a következő évben, a légimentőknél állt szolgálatba a típus.

A tűzoltóság több helikoptert is átrepült Tanagrába. Az egyik egy AS 332L1 Super Puma volt.

Agusta A 109A a görög nemzeti légitársaság, az Olympic Airlines színeiben.

A felszíni kereső radarral és merülő szonárral felszerelt AB 212-esek elsődleges feladata a hajók és tengeralattjárók felderítése.

Az ingázó görög Hercules.

A nagygépes sor végére egy vadonatúj görög C-27J Spartan szállítógép került.

A horvátok An-32B-je Zágrábból érkezett.

Egy intés a nézők felé a brit Harrier GR7-es pilótájától.

A csónaktestű PBY-5 Catalina vízre és szárazföldre egyaránt le tud szállni, a felhajtható úszók repülés közben a szárnyvéghez simulnak.

A lengyel légierő légcsavaros-gázturbinás PZL-130 Orlik kiképzőgépe gurul a felszálláshoz. Az első változatokban még csillagmotor volt, amit a későbbi példányokban kanadai Pratt & Whitney PT-6-os vagy cseh Walter M601-es gázturbina váltott.

A kínai alkatrészekből Egyiptomban összeszerelt K-8E sugárhajtású kiképző és könnyű támogató gép az egyiptomi légierő Silver Stars kötelékének színeiben.

Ugyancsak kiképző és könnyű támogató típus a román IAR-99 Soim.

Az osztrákok Saab 105-ösük hajtóművét napoztatják.

A francia Rafale, különösen a kétüléses B változat ekkor még újdonság volt a repülőnapokon.

Egy korhű festéssel ellátott Bücker 131 Jungmann. A háttérben jól látszik, hogy bár a fedezék nem átgurulós, de a hátsó, eltolható ajtóknak köszönhetően indítani lehet benne. 

A fenti képek természetesen csak a felhozatal töredékét mutatják, hiszen a különböző cégeket nem számítva közel húsz ország légiereje szerepelt az Arhangelos 2005 statikus vagy dinamikus bemutatóin.

3. nap, vasárnap

A napfelkelte ismét a vonaton talált bennünket. A bázishoz érkezve láttuk, hogy ez a nap más lesz, mint az előző kettő, mert a bejáratnál hatalmas tömeg verődött össze. Ettől függetlenül hamar bejutottunk, a tömeggel kapcsolatos élmények inkább kijövetelkor értek bennünket.

Az előző nap végignézett nagygépes előtéren immár egy világosszürke svéd és egy sivatagi festésmintájú marokkói Hercules is parkol.

A Phantom földrengető startja után következett az A-7-es jóval komótosabb felszállása, majd a két régi darabhoz a levegőben csatlakozott egy-egy F-16-os és Mirage 2000-es, hogy kötelékké összeállva megnyissák a repülőnapot.

A „szellemes” Phantomról már esett szó, az A-7 Corsair II-ről még nem. A szubszonikus csapásmérő hatvan együléses és öt kétüléses példányát 1975-ben vette át a görög légierő és ezzel az USA és Portugália után a típus harmadik üzemeltetője lett. 1993-ban további ötvenkét darabot szereztek be, amelyek az F-104-eseket váltották Araxoszban. 2002-ben ugyanitt vonták össze a maradék A-7-est, és a típus végül 2014-ig maradt rendszerben.

A drótkerítés mögötti fedezékeknél, a készültségi állóhelyen két Mirage 2000-es körül kezdődött sürgés-forgás és a pályatisztító kocsi is le-fel járkált, szorgalmasan söpörve és porszívózva a gurulóutat.

A Mirage-ok indítása után a gurulóút gyalogosforgalmát leállították, a kapukat félregördítették, majd a deltaszárnyú vadászok a nézők sorfala között a pályára gurultak és azonnal elstartoltak.

A forgatókönyv szerint ezek a repülőteret oltalmazó gépek fogadták azokat az F-16-osokat, amelyek a csapásmérő kötelék előtt söprögettek. Látványos, kis magasságú légiharc bontakozott ki az elegáns Mirage-ok és a két szárny alatti póttartállyal terhelt Falconok között. A gépek utánégetői folyamatosan működtek, és szűk körön fordulózva, intenzíven manőverezve, időnként hatalmas páraleválásba burkolózva, a nézők előtt maradva légiharcoltak. Miután a derekasan küzdött Mirage-ok leszálltak, begurulásuk közben érkezett a bázis fölé a csapásmérő kötelék, hogy egy repülőtér elleni támadást mutasson be. A kelet felől géppárban érkező támadók kis magasságban, a futópálya két oldalán húzódó gurulóutak felett húztak át. A támadást négy F-16-os nyitotta, majd négy F-4-es következett. A Phantomok után négy Corsair húzott át, köztük kétüléses változat is. A támadásból először a géppár vezére vált ki egy húzott jobb fordulóval, majd amint átrepült kísérője felett, az követte, kis magasságra süllyedtek és eltűntek az északra lévő hegyek mögött. A támadást két RF-4E felderítő zárta, és miután kameráikkal megörökítették a támadás eredményét, követték a csapásmérőket. Rövid csend után a gépek északról, a terep takarásából kiemelkedve megismételték a támadást. Ezúttal szemből érkeztek és a nézők felett átrepülve, a légvédelem dolgát nehezítendő, folyamatosan manőverezve süllyedtek a mögöttünk magasodó hegyek közé. Az egyik támadót „találat érte”, mert a harci kutató-mentők AS 332C1 Super Puma helikopterei elindultak, hogy felvegyék a „katapultált pilótát”, azaz megtartsák bemutatójukat. Amíg a Pumák dolgoztak, két F-16-os a levegőből biztosította a területet. A mentőakció befejeztével és a Falconok távozásával a nap rövid, de annál látványosabb bemutatója véget ért, hatása azonban még egy ideig érezhető volt a közönségen. (Természetesen ide kívánkozna a bemutató képes illusztrációja, de csak videó felvétel készült, ami azóta is egy kazettán lapul, várva, hogy valaki egy értékelhető anyaggá szerkessze.)

A görög légierő leendő vadászpilótái az amerikai T-2C/E Buckeye típuson kapták a haladó és harcászati kiképzést a kalamatai kiképző ezrednél.

Ugyancsak Kalamatában üzemelnek a T-6A Texan II-esek, amelyeket 2000 augusztusa és 2003 májusa között rendszeresítették. A huszonöt alap gép mellett húsz felfegyverezhető változatot is beszereztek a görögök.

A görög haditengerészet egyik korszerűsített S-70B Aegean Hawk helikoptere a levegőben.

A légibemutató után a statikus soron nézelődtünk, majd a büféhez mentünk, hogy valami ennivaló után nézzünk. Itt egy kis ízelítőt kaptunk a görög temperamentumból. A büfésátrakat már lerabolták, pedig még rengeteg éhes ember állt sorba. A várakozók két külön sort nyitottak, két táborra oszlottak és jól összevesztek. Mindenki üvöltözve, hadonászva védte a maga igazát, és a vitába még többen kapcsolódtak be. Mivel úgy gondoltuk, hogy a szendvicshiányt ez a vita nem oldja meg, továbbálltunk azzal, hogy majd Athénban eszünk. Lassan úgyis indulni kellett, ha el akartuk kerülni a távozó tömeget (nem sikerült). Még egyszer bementünk a hangárba megnézni a javítás alatt lévő gépeket, elvégre ilyet nem láthatunk mindennap, aztán végleg búcsút mondtunk a reptérnek.

A ma már nem létező Hellenic Star Airways négy hajtóműves Dash 7-ese a hangár mögött, javításra várva.

Dodge-ok, más-más korszakból.

A reptéri kegyhelyet a tanagrai repülőszázadok emelték a hatvanas években.

A bázis melletti állomáson már rengetegen vártak a motorvonatra. Az meg is érkezett, húsz méterre a peron végétől megállt, a várakozó tömeg pedig megrohanta. Tenyerükkel az ajtókat csapkodták, és kiabálva követelték azok nyitását. A szerelvény hamar megtelt, kapaszkodás nélkül sem lehetett volna elesni, az ajtók bezárultak, de a vonat nem indult el. A levegő fél percen belül nagyon fullasztóvá vált. Az utazóközönség ezt is üvöltözéssel reagálta le és ismét az ajtók nyitását követelte – ezúttal belülről. Végül elindultunk és pár perces fuldoklás után begurultunk Inoiba. A rengeteg ember úgy szétszéledt, mintha ott sem lett volna és az Athénba tartó vonatra már csak kevesen szálltunk fel. A főváros felé vonatozva úgy döntöttünk, hogy a Larissza pályaudvarról kimetrózunk Pireuszba.

A metró az utolsó szakaszt már a felszínen tette meg, és befutott a fedett végállomásra. Itt napszemüveget áruló bevándorlók lepték el a teret, akik a direkt marketing sajátos értelmezésében, kikerülhetetlenül állították fel standjaikat.

A kikötőben a jellegzetes tengerszagot a gázolaj, a kipufogógáz és a szemét bűze egészítette ki. Lepusztult épületek földszinti üzlethelyiségeiben különböző irodák voltak és egy-egy étterem, rejtői fazonokkal az asztaloknál. Mindenfelé nagytestű sirályok sétáltak, a mólóknál hatalmas kompok álltak, többnyire tattal a partnak, hogy a hajótest kinyitható hátuljába behajthassanak a kocsik. Akárcsak egy repülőtéren, itt is gurulóbőröndös turisták siettek, akik tiszta ruházatukkal nagyon kilógtak a piszkos környezetből. Nem maradtunk sokáig, visszametróztunk a belvárosba, hogy a már megszokott helyen elfogyasszuk utolsó athéni vacsoránkat.

Este fél tízkor behúztuk magunk mögött a szállásunk ajtaját és elindultunk a Syntagma térre, majd onnan szűk utcákon át az Akropolisz felé. Az emelkedő utcákra nyíló éttermek mellett kóbor kutyák kutattak élelem után a szemétben. A részben felállványozott és ragyogóan kivilágított Akropoliszra és az egész fővárosra egy sziklából emelt dombról nyílt kilátás. Készítettünk néhány fotót, majd leereszkedtünk az ezernyi turistalábtól koptatott, csúszós köveken és visszasétáltunk a városközpontba. Egy nagy adag kávét kortyolgatva elnézegettük az éjszakai gördeszkázókat és a Parlament épületénél őrt álló katonákat. Az éjjel kettőkor induló repülőtéri buszon már mi is ott ültünk, hogy azután hajnalban a SkyEurope Boeing 737-ese hazarepítsen minket.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Október 19-én délben egy ukrán An-124-100M típusú teherszállító gép szállt le Ferihegyen. A Ruszlán a floridai Orlandóból repült át Budapestre, majd egynapos itt tartózkodás után, másnap indult tovább Almatiba, Kazahsztánba. Ez utóbbi mozzanatot sikerült megörökíteni az érkezésinél jóval kedvezőbb időjárási körülmények között.

An-124-es a Cargo City előterén. A gépet az Antonov Tervezőiroda üzemelteti.

A törzs teljes hosszában végighúzódó tehertér felett utaskabinokat alakítottak ki. A sárga nyíl a szárny mögötti kabin vészkijáratára mutat. Jó magasan van…

A bal főfutó mögött helyezték el a segédhajtóművet. 

Negyven perccel a személyzet kiérkezése után – nyitott tehertér ajtóval – megkezdődik a gép hátratolása.

Az UR-82008 a Cargo City-től a reptéren folyó munkák miatt kerülővel gurul a 13L pályára.

Ehhez végig kell gurulnia a 31R pályán, a felszállással ellentétes irányban.

Levegőben az ukrán óriás.

Futóbehúzás. Huszonnégy kerék húzódik a törzsben kialakított helyére.

Füstöt hátrahagyva irány Almati.

*

Ha nem is mindennapos a Ruszlán látogatása, a típus egy-egy példánya időnként megfordul Ferihegyen. Mint például 2011. május 12-én, amikor szintén egy An-124-esbe rakodták be azt a kilenc járművet, amelyet a Magyar Honvédség Afganisztánban szolgálatot teljesítő katonáinak szállítottak le. A szállításra a 2006-ban aláírt stratégiai légiszállítási szerződés (SALIS – Strategic Airlift Interim Solution) alapján került sor.

A kilenc évvel ezelőtti szállítást az UR-82073 lajstromjelű Ruszlán teljesítette.

Rakodásra vár hét páncélozott Rába tehergépkocsi és két,  ugyancsak páncélozott Mercedes sebesültszállító jármű.

Nyílik az orr-rész.

Miután a Ruszlán letérdel és a támasztó talpak is lent vannak, nyitják a rámpát is.

A rámpa nyitásának utolsó mozzanata, majd kezdődhet a rakodás.

Pilótafülke a felhajtott orr árnyékában.

Az egyelőre még üres tehertér.

A Ruszlán orra, ahogy ritkán látjuk – belülről.

Páncélozott fülkéjű Rába H-14-es.

A sebesültszállító Mercedes teljes felépítményét páncélzat védi.

A rakomány utolsó előtti darabja várakozik az An-124-es torka előtt. A járműveket a MH Katonai Közlekedési Központ katonái irányították a teherszállító rámpájához.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A kanadai NFTC-képzés utolsó, 4FLIT jelzésű fázisa a harckiképzésről szól. Amíg a korábbi fázisokon a repülésen volt a hangsúly, a leendő vadászpilótáknak itt már azt kell elsajátítaniuk, hogy a repülőgépet, mint fegyverrendszert, hogyan alkalmazzák. A 4FLIT fázisba - akárcsak az előzőbe - egy magyar NFTC-oktató segítségével tekintünk be.  

Kocsis Csaba őrnaggyal először 2012-ben készítettem interjút. Az akkor még főhadnagyként szolgáló vadászpilóta eredeti terveit az húzta át, hogy a kilencvenes évek végén a hazai katonai pilótaképzés szünetelt. Elővette hát a B tervet, civil diplomát szerzett és a 2002-ben újraindult képzésnek köszönhetően végül mégis vadászrepülő lett. Az NFTC elvégzése után L-39 Albatroson, MiG-29-esen és Gripenen repült Kecskeméten, majd oktatóként tért vissza Kanadába. Először Moose Jaw-ban, a 4T (Transition) fázison képezte át a fiatalokat a sugárhajtású CT-155 Hawkra, majd Cold Lake-be költözött át, ahol szintén a Hawkon tanítja a 4FLIT (Fighter Lead-in Training) fázisra alkalmasnak ítélt pilótákat.

- A nyolc évvel ezelőtti beszélgetésünk és a Kanadába történt kiutazásod között eltelt időszakban milyen tapasztalatokat, élményeket szereztél Gripen-pilótaként?

- Egy évvel az interjú után, 2013 kora tavaszán utaztam ki Kanadába, de az az egy év sem szűkölködött eseményekben. Vidselben levegő-levegő lövészeten vehettem részt, ahol gépágyúval és Sidewinderrel lőttünk légi célra, illetve kimehettem a svédországi taktikai szimulátor gyakorlatra, az FLSC-re. Később egy mini TLP-n (Tactical Leadership Program) is voltam és alkalmam volt elfogni a világ legnagyobb utasszállítóját, az Emirates egyik Airbus A380-asát is.

- Számodra hogyan adódott az NFTC-oktatói beosztás lehetősége?

- A szerződés szerint a tanulóik számának függvényében, minden országnak bizonyos számú oktatóval kell hozzájárulnia a képzéshez. 2012 végén megüresedett egy hely. Akkor még ketten voltak előttem, akik korábban jelezték, hogy érdekelné őket a beosztás, de végül akkor nem éltek a lehetőséggel, így amikor rám került a sor, én igent mondtam. 

- Mennyire volt más oktatónak visszatérni Moose Jaw-ba? 

- Diákként nagyon tetszett a kinti képzés. Az iskolát megjártak többsége egyetért abban, hogy életük legnagyobb kihívása volt, viszont emiatt egyik legnagyobb sikere is. Tetszett a nyüzsgés, hatalmas létszámban érkeztek és távoztak a tanulók, folyamatosan indultak és érkeztek a repülőgépek, minden szervezetten, profin működött. Tudtam, hogy pontosan mi az, amit elvárnak tőlem, és minden nap küzdenem kellett az eredményekért. Az oktatói átképzés már nem volt ilyen nagy kihívás, persze így is sokat kellett tanulni. Azt a rendszert, ami diákként lenyűgözött, javarészt az oktatók szakértelme viszi előre. A katonai repülés a legösszetettebb munkák egyike, sok részlettel kell megtanulni „zsonglőrködni”. Az oktatóknak tudniuk kell mi az, amire az adott szinten hangsúlyt kell fektetni a földön a repülés előtti eligazításon, illetve a levegőben. Itt nem az oktatói átképzés jelenti a legnagyobb kihívást, hanem amikor már tanuló ül a gépben. Hatalmas felelősség, hogy a diák megkapja a maximális segítséget, méghozzá gyorsan és hatékonyan, mert a gépben nincs idő máshogy csinálni. Ugyanakkor az is fontos, hogy csak annyi segítséget adjunk, amennyit az előírt szinten kaphat. Így tudunk megbizonyosodni arról, hogy képes a feladat önálló elvégzésére, mert a következő alkalommal, amikor új dolgot kell megtanulnia, az előző már elvárt lesz. Ez egyáltalán nem könnyű. A legtöbb oktató a repülés, az azt követő eligazítás, és az értékelés megírása után még sok időt tölt azzal, hogy értékeli a saját teljesítményét. Mindig van hova fejlődni, rossz arra gondolva hazaindulni, hogy jobban is csinálhattam volna.

Három évet töltöttem Moose Jaw-ban, végig Hawkon oktattam. Közben megadatott az a megtiszteltetés, hogy rangidős nemzeti képviselőként kiváló magyar oktató társaimat képviselhettem. Ugyanakkor hiányzott a vadászrepülés és a harcászat és a családommal együtt én is változást szerettem volna. Cold Lake nagyon tetszett. Bár kicsit elszigetelt kisváros, a vadregényes vidék mindig hívogató volt számunkra.

- Cold Lake-ben milyen plusz követelmény volt veled, mint oktatóval szemben?

- Moose Jaw-hoz képest itt a vadászrepülő múlt a plusz követelmény. De néha ez is kevés. Amikor diákként itt tanultam, csupa harcedzett oktatóm volt. A délszláv háborút, Irakot, Falkland-szigeteket megjárt öreg rókák tanítottak. Most is hasonló a társaság, de MiG-29-es és Gripen tapasztalattal a hátam mögött, mindent megtettem, hogy méltó és hasznos tagja legyek a századnak.

Búcsú Moose Jaw-tól, a hagyományos „locsolkodás" kíséretében.

- Mennyiben más egy-egy napod Cold Lake-ben, mint Moose Jaw-ban volt?

- A napjaim hasonlóak, de a hangulat más. Moose Jaw-ban egy iskola működik, Cold Lake egy vadászrepülő bázis, lőtérrel, hatalmas légterekkel az északi erdőségek fölött és vadászrepülő századokkal, amelyek a Hornetet repülik. Itt egy külön épületben kapott helyet a Fighter Lead-In Training, ahol a diákok már századtagok, a Kanadában nagy hírnévnek örvendő 419. vadászrepülő kiképző századhoz tartoznak.

- Hány diák tartozik hozzád?

- Változó, 15-20 között. Persze nem csak hozzám, a század többi oktatójához ugyanúgy tartoznak. Nincsenek diákokhoz kijelölt oktatók, minden feladatot mással repülnek, ami nagyszerű lehetőséget teremt, hogy minél több módszert, technikát lássanak, és azt sajátítsák el, ami a legközelebb áll a képességeikhez. A századnál kanadai, angol, francia, német, szingapúri és persze magyar oktatók vannak, lehet válogatni. Természetesen a magyar diákok sorsát még jobban a szívemen viselem, értük külön felelek.

- A diákok hogyan élik meg, hogy itt már harcolni tanulnak?

- Ahogy a fázis nevéből is látszik, itt kezdjük el a Moose Jaw-i kollégáim által gondosan kiképzett és válogatott pilótákat átképezni harci pilótának. Az előző fázisokon megtanult repülőkészségek, mint a látás utáni vagy a műszeres repülés, kötelékrepülés, navigáció és ezek kombinációi már elvárt elemek. Ezekre épül a két fő fázis. A légiharc fázis 1-1 elleni támadó és védekező légiharccal, 2-1 elleni légiharccal és nagy távolságú elfogással. A levegő-föld fázis lőtéri fegyveralkalmazás-eljárásokat, közvetlen légi támogatást és alacsony, vagy közepes magasságú, légi és földi célok elleni tevékenységet tartalmaz.

Kecskeméti Puma a kanadai vidék felett

A vadászpilóta egy fejlett légi fegyverrendszert irányít, sokkal inkább, mint repül. Az előző fázisokon, a repüléstechnikán volt a hangsúly, itt a harcászaton van. A Cold Lake-i képzés nagy lépés, és nagy változás. Az ide érkező pilóták kivétel nélkül keményen dolgoznak egy álomért és a több éves repülőkiképzés után végre megtapasztalják, milyen „felvenni a kesztyűt”. Minden felszállásból harcolni megyünk, valaki lőni fog, valakire lőni fognak. Az alapos felkészülés elengedhetetlen, de ezzel együtt is többnyire csak a levegőben szembesül a diák azzal, hogy milyen fizikai és pszichikai megterhelés alatt kell végrehajtani a feladatot.

Az alapszintű légiharc például manőverezés több g-s terhelés alatt, védekezéskor folyamatosan hátrafordulva a kabinban. Korábbi diáktársam így fogalmazott leszállás után: „Mintha léccel verték volna a hátamat”. Nehéz ilyen körülmények között a tanultakra koncentrálni. Megfelelő időzítéssel és erővel, megfelelő irányban és időtartammal kell manőverezni úgy, hogy az ellenség lövése ne érjen célba. Közben figyelni kell az ellenséget, hogy mikor hibázik, és kihasználni a hibákat, hogy akárcsak a legkisebb előnyt lehessen kovácsolni belőlük. Mindez nem könnyű. „Soha ne add fel!” - Ez az első, amire a repülés előtti eligazításon felhívják a figyelmet. Mégis, legtöbbször azért veszít a pilóta, mert feladja.

Két repülőgép sokkal többet ér, mint kétszer egy.

Jól jönne ilyenkor, ha a diáknak lenne egy társa, és persze lesz is. Hamar megtanulják, hogy két repülőgép sokkal többet ér, mint kétszer egy. Az alapszintű légiharc után párokban folytatják tovább és így mennek végig a képzésen. Itt is van mit tanulni. Kettő az egy elleni légiharc során 5-8 kilométerről kell szemmel tartani két agresszíven manőverező gépet és becsatlakozni a harcba úgy, hogy a közeledés sebessége a diák és az ellenfél gépe között nagyobb, mint 1000 km/h. Nem ritka itt a tévedés, az oktatónak is dolgoznia kell! A folyamatos manőverezés közben megesik, hogy a diák összezavarodik és a saját társát lövi le. A legkisebb hiba is vezethet bukáshoz, de a gondolat, hogy veszélybe sodortuk volna a társainkat, sokkal rosszabb, mint a bukás. Ez viszont egy újabb lecke, amit meg kell tanulni. Felelősséget vállalni a hibákért, de túltenni magunkat rajta, mert a harc nem áll meg. Később a század előtt egy csokor virág és egy lehetőleg humoros levél kíséretében kell megmagyarázni az érintett pilóta házastársának, hogy hogyan történt a félreértés. Igen, a házastársak is részei a képzésnek!

A légiharc viszont csak a kezdet. A diákok megismerik a légi elfogást, a levegő-föld fegyverek alkalmazását a lőtéren alacsony és közepes magasságról és közvetlen légi támogatás közben. A képzés utolsó repülésein két- és négygépes kötelékben kell megtervezniük és kivitelezniük a támadást a földi célpontok ellen, földi és légi fenyegetés elleni tevékenységgel, ha kell, száz méter alatt, 800 km/h-s sebességgel repülve. Itt mindenre szükségük van, amit a kezdetektől tanultak és ez méltó befejezése a képzésnek. Talán a fentiekből jól látszik, milyen az a világ, ahová be kell illeszkedniük az eddig repülést tanuló pilótáknak. Alapos felkészülést, csapatszellemet, higgadtságot és kontrollált agressziót várunk. Ehhez szinte mindenkinek változnia kell. A párok (wingman) között, akik a képzésen együtt harcolják keresztül magukat, életre szóló kötelék alakul ki.

- Ezen a fázison is van még lemorzsolódás?

- A Moose Jaw-i társaim nagyon jó munkát végeznek, ide azok kerülnek, akiket ide valónak ítélnek. Természetesen azért előfordul itt is bukás, fizikai alkalmatlanság sőt, olyan is, aki itt jön rá: mégsem neki való ez a pálya. A képzés nagyon költséges, sok erőforrást vesz igénybe, ezért feladatról feladatra folyamatosan nő a követelmény, még több és nehezebb kihívással kell szembenézni. Ismétlésre ugyanannyi lehetőség van, mint a korábbi fázison. A diákok már képzett pilóták, akik az álmukat igyekeznek megvalósítani, ezért minden segítséget megkapnak. Az, hogy idáig eljutottak, hatalmas teljesítmény, de ha itt ez nem elég, nem engedjük tovább őket. Jó pilótát szeretnék hazaküldeni a kecskeméti társaim közé, különben még megkérdeznék, hogy „Kit küldtél nekünk, Csaba?”

- Hány felszállással és repült órával fejezi be a diák ezt az utolsó fázist?

- Harminchét repüléssel és negyvenkilenc órával, ha sehol nem bukik, illetve nincs megszakított feladata, de még senki nem fejezte be ennyivel. Sok további óra is adódik mindehhez, hiszen szinte minden repülésnél ott az alájátszó (ellenfél) és gyakran még több szereplő a kötelékben. Az ellenfelet mindig oktató repüli, hogy a diák a másik gépben pontosan azt lássa, amit a tananyag szerint kell. Például egy alapszintű légiharcnál meghatározott profilt repül, később szabadabban manőverezhet. Ennek az ellenséges tevékenységnek az előírt szintje egy feladaton belül is változhat. Az alájátszó olyan hibákat követ el, amilyeneket a tanulóknak fel kell ismerniük és reagálniuk kell rá, illetve „büntet" is, ha a diák hibázik. Később, az összetettebb feladatoknál a saját területét védő szereplő lesz, amely a 300 lábon (90 méteren) repülő, levegő-föld fegyvert célba juttatni igyekvő géppárt támadja, és bármikor, bárhol felbukkanhat!

„Minden felszállásból harcolni megyünk, valaki lőni fog, valakire lőni fognak"

Itt minden felszállás harc és ugyanannyiszor veszteség, mint győzelem. Annak idején izgalommal vegyes félelemmel indultam a repülőgépekhez és ugyanezt látom most a diákokon is. Oktatóként is gyakorolni kell, és még mindig van mit tanulni. Korábban „zsonglőrködéshez” hasonlítottam a repülést. Már a kezdetektől - Moose Jaw-tól - feladatról-feladatra a tűrőképességünk és a kapacitásunk határán dolgoztunk és nem tudtuk elképzelni, hogy ennél többre leszünk képesek. Mégis folyamatosan jöttek az újabb és újabb labdák a „mutatványba”. Bárhova vezetett az utunk innen, azóta is jönnek a labdák, de most már inkább mi dobjuk fel azokat saját magunknak. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom: minden NFTC-t megjárt pilótának örök élmény marad képzés, és különösképpen az utolsó, 4FLIT fázis.

* * *

Fotó: Kocsis-archív, Maciej Hatta. A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2020. szeptemberi számában jelent meg.

A koronavírus-járvány második hulláma sok mindent átírt, így a honvédség mindennapjainak bemutatását célzó bázislátogatások lehetőségét is. Ezen igyekezett segíteni az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis által szervezett sajtónap, amely egy áttekintést adott az alakulat történetéről, feladatrendszeréről és a bázison üzemeltetett repülőtechnikáról. Utóbbiak a Mi-8/17-es közepes szállító helikopterek kivételével statikus kiállításon és a levegőben is láthatóak voltak. Bár a „régiek”, az AS350-esek és a Mi-24-esek megunhatatlanok és hálás fotótémának mondhatóak, a fókuszban – érthetően – az „újak”, vagyis az Airbus Helicopters H145M könnyű helikopterei voltak.  

Impozáns sor a helikopter bázis irányítótornya előtt. A tizenegy helikopterből hetet állítottak sorba a szolnoki műszakiak. A maradék négy gép időszakos karbantartáson, repülésen, külön statikus bemutatón illetve Pápán volt. A húszgépes H145M flottából tíz gép lesz könnyű szállító (LUH), öt tűztámogató (MP), és öt kutató-mentő (SAR) feladatkörű gép. A helikopterek bármelyik feladatkörre konfigurálhatóak lesznek.

Életkép H145-össel, tartálykocsival és vontatóval.

A kutató-mentő feladatkörű gépekre csörlő kerül, orruk alatt rádió-iránymérő (DF) kapott helyet. (Emiatt „csúszott el" a felségjel, amely a többi H145-ösön középen van.)  Ettől függetlenül ezek a gépek is elláthatnak más feladatot, ahogyan a többi 145-öst is be lehet állítani majd kutató-mentő szolgálatba.

H145M a levegőben. Novemberben lesz egy éve, hogy a típus első két példánya megérkezett Szolnokra. A napokban tizenegy gépesre bővült flotta közel jár a négyezredik felszálláshoz és az ezerháromszáz repült órához.

*

Az AS350B helikopterek 2016-ban a légimentőktől kerültek a honvédséghez, visszahozva a Mi-2-esek kivonása után másfél évtizedig hiányzó könnyű helikopteres kategóriát a magyar katonai repülésbe.

Akik a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen két éve újraindult állami légijármű-vezető szakán tanulnak, a Zlin Z-242L típuson kapják a repülő alapképzést.

A napi kiképzési feladatok mellett a Mi-24-es harci helikopterekkel biztosítják a nemzeti légvédelmi készenléti szolgálatot, a légi sugárfelderítő készenléti szolgálatot és a légi szállítású készenléti szakasz szolgálatot is. Utóbbit a szállító helikopteresek szintén ellátják, ahogyan a déli határszakaszon teljesített „Közös akarat” határvédelmi készenléti feladatot is.

Harminc méteren egy szokatlan kötelék húz át a futópálya felett. 

A második áthúzásból a Mi-24-esek bontják a köteléket. 

A leszálláshoz behelyezkedő gép alatt a felújított hangárok láthatóak.

A H145M előtt áll a két puhafalú hangár egyike. A hangárkomplexum felépüléséig ezekben lehet tárolni a helikoptereket és a kutató-mentő szolgálat helikoptere fölé is sátorhangár került.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Újabb három hónap elteltével ismét egy válogatás következik a ferihegyi villámlátogatások során illetve a home office-ból elkövetett fotókból, de szót ejtünk egy bizonyos dombról is.  

Az amerikai Gulfstream III-as hajtóműveire zajcsökkentő Hush Kitet szereltek.

A zivatar a reptértől északkeletre vonul, közben érkezik egy lengyel King Air.

A Qatar B777-esének főfutójánál a hátratolás megkezdése előtt, a féktuskók elvételére várnak.

A Ferihegyen elvégzett karbantartást követően East Midlands felé indul a DHL Boeing 767-ese.

A felszállást követően valahol Zugló felett fordul a Smartwings Krétára induló 737-ese.

Ritka, hogy a reggel érkező csomagszállító B757-esek már a Dunánál futót nyissanak.

Új nyári színfolt Budapesten: szezonális járatot teljesít a luxemburgi Luxair Dash 8-asa.

A nyugatról gyorsan érkező zivatar miatt északról közelítve, a Duna felett fordul a 13R pálya ILS-ére a Ryanair járata.

Még ebből a szögből is látható egy kicsit a LOT Dreamlinerének szárnya felett kialakult páraleválás.

A teherszállító gépek mellől indul a Smartwings 737-ese, amelyről a hátratolást kísérő műszaki lecsatlakoztatja a headsetjét.

UPS B757-es sziluett egy augusztus végi reggelen.

A320-as érkezik Írországból.

Wizz A320-as indul a napnyugtába.

Qatar Cargo variáció: Boeing 777

Qatar Cargo variáció: Airbus 330

Ferihegyre érkezik a 606-os Falcon 7X. A 607-es típustestvért ugyanazon a napon a kecskeméti gyakorlás közben kaptam lencsevégre.

Ez is egy Falcon 7X, de magántulajdonban van, egy török cég üzemelteti.

Budapest feletti sétarepülő köreit rója a Goldtimer Alapítvány Li-2-ese.

Sugárfék, orrsegédszárny, spoiler, fékszárny – minden nyitva, fékez a Qatar Boeing 777-ese.

Egy ezüstös forgószárnyas Budapest felett. A privát AW-109SP monacói lajstromban repül.

A légimentők EC135-öse a Honvéd Kórház tetejéről indul. A képbe a BRFK tornya lóg be.

Ma már igazi ritkaság egy Il-62-es. A belorusz Rada Airlines teherszállítója szeptemberben többször megfordult Budapesten.

Nagyjából öt kilométer távolságból így fest, amikor az alkonyati fénybe fordul a Cargolux retró festésű Boeing 747-ese.

A szeptember 24-i labdarúgó szuperkupa mérkőzés kapcsán több különgép is érkezett Budapestre. Például ez a francia ERJ-145-ös, amely az 1-es terminál előtt parkol.  

A reptéren és környékén mindig figyel valaki ... vagy valami.

Fotó: Szórád Tamás

*

A reptéri fotóshelyekre kilátogató azzal szembesül, hogy van, ami nem változik. A spotterek által látogatott két domb mellé valakik egy harmadikat építenek: a szemétdombot. Működésüket sörös dobozok, gyorséttermi zacskók, műanyag palackok, csomagoló papírok jelzik, hogy a különböző testnedvek felfogására szolgáló termékekről ne is beszéljünk. A mocsok eltakarítására kevesen vállalkoznak. Egyikük Várszegi József, akivel a kargódomb tövében beszélgettem.

- Húsz éve járok ki repülőket nézni. Először csak írtuk a lajstromot, a típust, mert eredetileg arról szólt a dolog, hogy honnan, mikor, melyik gép jön. Itthon azóta terjedt el igazán a gépek fotózása, amióta a digitális fényképezőgépek elérhető árban vannak. Tíz-tizenöt éve magam is napi szinten járok ki fotózni. Ezalatt vettem észre, hogy százszorosa lett a kijárók létszáma. Régen négyen-öten lézengtünk a spotterpontokon, most a legnépszerűbb a kargó- és a spotterdomb. Az előbbi valaha zajvédő falként volt használatos, utóbbi akkor létesült, amikor a Skycourt épült. A kitermelt földet a reptér felajánlotta a spotter közösségnek, de ők is keresték a lehetőséget, hogy nemzetközi példák alapján létrehozzanak egy repülőgép fotózásra alkalmas dombot.

Előtte-utána a kargódombon. 

- Ahogy megnőtt a kilátogatók száma, megnőtt a szemét is. Eleinte elég volt, hogy évente egyszer, nagyjából húszan, buli jelleggel, összejöttünk szemétszedésre. Aztán nőtt a létszám és klikkesedés lett, széthúzás. Kezdett megbomlani a közösség és azt a néhány embert, aki kiment szemetet szedni, még le is szólták, hogy „mi van csicska”. Végül a szűkebb közösség használt hulladékgyűjtőket szerzett és kihelyezte azokat. Addig kb. száz négyzetméteren volt a szemét, most legalább egy helyre koncentrálódik. A kargódomb mellett települő földi kiszolgáló cég hozzájárult, hogy a szemetet az ő konténerükbe tegyük. Ezt bárki megteheti, és új zsákot tehet a szemetesbe. A spotterdombon hasonló szemetes van, jó a kapcsolat a vecsési hulladék kommandóval. Ha kivisszük a zsákot a sorompóhoz, a mezőőr hetente egyszer elviszi. Mindig hagyok ott üres zsákot, amit a teli helyére lehet tenni.

Előtte-utána a spotterdombon. 

- A közösségi oldalra feltett posztoknak van némi pozitív hatása, néhányan követnek, de kaptam már leszóló e-mailt is. Aki változtatna, annak mások a kedvét szegik, visszahúzzák, ezért nehezen mozdulnak az emberek, a szórakozásból kilátogatókat pedig nem érdekli.  Ugyanakkor egy-egy érdekesebb gépért a világ végéről kijönnek…

Lead by example – Amikor a családfő példát mutat.

Fotó: Várszegi József

* * *

A mai napon stratégiai megállapodás jött létre a Wizz Air, a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Honvédség Parancsnoksága között, a honvédség Airbus A320-as típuscsaládba tartozó A319-es repülőgépein szolgálatot teljesítő repülőgép-vezetők és légiutas-kísérők képzéséről és továbbképzéséről.

A de facto nemzeti légitársaságként működő Wizz Air az iparági sztenderdeknél is szigorúbb képzési protokolljának megfelelően, a saját hajózó személyzetének képzéséhez is használt elméleti és gyakorlati tanrendet követve, ismeretfelújító képzésekkel és gyakorlati oktatással képzi majd tovább a honvédség Airbus személyzeteit. A Wizz Air a továbbképzéshez rendelkezésre bocsátja a Budapesten található oktatóközpontját, ahol párhuzamosan zajlik a pilóták és az utaskísérők képzése. A központ két, Airbus A320 CAE 7000XR típusú mozgó szimulátorral van felszerelve. Ugyancsak itt található a TFC ultramodern kabin vészhelyzeti eljárás oktatási eszköze, valamint a Flame Aviation új generációs, V9000 Commander típusú tűzoltási kiképzőközpontja is.

A megállapodás keretében a Wizz Air és a Magyar Honvédség kölcsönösen együttműködnek a kecskeméti, illetve más, a Magyar Honvédség által üzemeltetett repülőterek használatában is. A Wizz Air ezáltal tovább tudja optimalizálni hazai üzemelését. Korábban előfordult, hogy az időjárási körülmények miatt Budapest vagy Debrecen helyett a környező országok repülőtereire - Bécsbe, Pozsonyba - kellett irányítani egyes járatokat. A honvédségi repülőterek bevonásával ez többnyire kiküszöbölhető lesz.

„Büszke vagyok arra, hogy a Wizz Air a tizenhat év alatt felhalmozott elméleti és gyakorlati tudását felhasználva támogatni tudja a Magyar Honvédség Airbus pilótáinak és légiutas-kísérőinek magas színvonalú továbbképzését. Külön öröm számunkra, hogy ezentúl Magyarországon belüli kitérő repülőteret tudunk használni. Ez rugalmasabb és hatékonyabb repüléstervezést eredményez és számottevően hozzájárul majd a Wizz Air környezettudatos működéséhez. A célrepülőtérhez közelebbi kitérő repülőtér használatával hatékonyabban tudjuk kezelni az előre nem látható körülményekből adódó zavarokat. Így bizonyos, a légitársaságon kívül álló helyzetekben is növelni tudjuk utasaink elégedettségét” – mondta Váradi József, a Wizz Air vezérigazgatója a sajtótájékoztatón.

„Ez az együttműködési megállapodás úgy financiális, mint szakmai szempontból hatékonyabbá és gördülékenyebbé teszi a Magyar Honvédség állományába tartozó hajózók és légiutas-kísérők képzését, valamint jártasságaik fenntartását. Megtisztelő, hogy ez a kölcsönösen előnyös megállapodás az egyik legnagyobb ütemben fejlődő, legprofesszionálisabb légitársasággal köttetett. Az a tapasztalat, szakmaiság illetőleg korszerű infrastruktúra, ami a Wizz Air-t jellemzi, biztosítéka annak, hogy hajózó állományunk a megfelelő helyen és módon tudja majd szakmai ismereteit bővíteni, a szükséges képességeiket fenntartani” - fogalmazott Kilián Nándor vezérőrnagy, a Magyar Honvédség Parancsnokság Légierő Szemlélője.

A megállapodást Váradi József vezérigazgató, Kilián Nándor vezérőrnagy mellett dr. Korom Renáta, a HM jogi és igazgatási ügyekért felelős helyettes államtitkára írta alá.

*

Az aláírást követően a Wizz Air A321-ese és a Magyar Honvédség A319-ese Gripenek kíséretében hajtott vége díszelgő áthúzást az 1-es terminál előtt.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Az enyhe szélben nem sok jelentősége volt a kecskeméti pályairánynak, így amikor a forgalom lehetővé tette, a torony engedélyével mindenki azt az irányt használta, amely az állóhelyéről a legkönnyebben, a legrövidebb gurulással elérhető volt, vagy amelyből a leszállás után mihamarabb visszaállhatott a saját zónájába. Az alábbi képek még a múlt héten készültek a szeptemberre átcsúszott nyár nappali forróságában. Ezen a héten már délutántól az éjszakába nyúlóan repülnek a Gripenek Kecskeméten és az ország különböző pontjai felett.

Hazatér reggeli feladatáról a készültségi géppár.

Leszállóban a Titánok egyike.

Tigris a Pumák között. Kecskeméten gyakorol a szolnokiak egyik kétüléses Zlin 242L kiképzőgépe.

Érintéses átstartoláshoz (touch and go) süllyed az egyik A319-es.

Leszállás, Nappal szemben.

Szárnya, lába rendben. Az újabb bejövetelt végrehajtó Airbus a küszöbhöz közelít.

A kétüléses 43-as is megérkezik egy feladatról.

Remeg a levegő a pályavégen megforduló és a felszállást megkezdő Pumák mögött.

Laposan gyorsít a felszálló Falcon, majd intenzív emelkedésbe kezd a repülőbázis fölé.

A látványos felszállás után egy nem kevésbé látványos taktikai leszálláshoz helyezkedik be a gép.

Ha nem is a 2001 előtt remélt formában, de végül mégis Falconok repülnek Kecskeméten.

A 607-es máris a küszöb felett suhan át.

A Rubik 31 a pályatengelytől jobbra helyezkedik be. A szolnokiak Mi-17-ese tankolni érkezik Kecskemétre.

A békés külső egy igazi harcost takar: egy Piper PA-28 Cherokee Warrior húz át a 30-as irányban. A repülőbázis a gyakorló civil forgalom előtt is nyitott.

Közben Pipishegyen javában zajlott az Air Wolf Hunting kutató-mentő gyakorlat. Eddig nem került szóba, de a gyakorlat része volt a katapultált és ellenséges területen földet ért pilóta kimentése is, amelyhez Gripenek adtak támogatást. Fotó: Colin Penny

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Hétvégén Horvátországban, Gornja Stubicában repül bemutatót a Magyar Honvédség egyik Gripenje. A kecskeméti repülőbázis demópilótája a dimbes-dombos vidék feletti bemutatóra készülve, egy hasonló adottságú terep, a Gyöngyös-Pipishegy repülőtér felett gyakorolta programját.  

* * *

Fotó: Colin Penny

Ha ősz, akkor Air Wolf Hunting a Mátrában! Az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis immár hagyományosnak mondható kutató-mentő gyakorlatán hat alakulat száz embere és a megszokott forgószárnyas technika mellett első alkalommal vesz részt a H145M típus.

A szolnoki helikopterbázis éles kutató-mentő Mi-8-asa a szakmai napra Pipishegyre települt. Ezt az ideiglenes állapotot NOTAM-ban is közzétették.

A Minyó felszerelése. Ennyit a H145M nem bír el, de a 2023-ban beérkező H225-ösök is adnak majd kutató-mentő szolgálatot.

A gyakorlaton első ízben szereplő H145M részfeladatot kapott.

A H145M-ben két hordágy fér el és a kutató-mentő felcser felszerelése.

A kutató-mentő gépekre FLIR is kerül majd, egyelőre a nagyteljesítményű fényszóró segíti a kiképzést.

A gyakorlat szakmai napján tartott bemutató forgatókönyve szerint egy AS350-es helikopter a faroklégcsavar meghibásodása miatt irányíthatatlanná válik. A kétfős személyzet kényszerleszállást hajt végre, de az autorotálás közben nem tudja kikerülni az éppen útjukba kerülő kocsit és ráesik. Az esetnek szemtanúja is van, aki a 112-es központi segélyhívó számon bejelenti a balesetet. Az információ eljut a honvédség Légi Műveleti Vezetési és Irányítási Központ kutató-mentő koordinátorához, aki a helyszínt figyelembe véve a Dunától keletre eső körzetért felelős szolnoki kutató-mentő helikoptert riasztja. Az AS350-es földet érésekor, a becsapódás erejétől automatikusan beinduló vészjeladó (ELT) által kibocsátott és műhold útján beérkező jelekből nemcsak a baleset koordinátáit, hanem az érintett géptípust is megkapja a koordinátor és ezeket az adatokat továbbítja a kutató-mentő személyzetnek. A fedélzeten azt is tudják már, hogy műszaki mentésre is szükség lesz. Ez is fontos információ, mert már a repülés során előkészíthetik a feszítővágó berendezést.

A berendezett kárhelyszín a helikopterrel és a gépkocsival.

A kutató-mentő Mi-8-as átrepül a kárhelyszín felett és a széliránynak megfelelően behelyezkedik a függéshez. Mivel a mentésben érintett másik három szervezet, a katasztrófavédelem, a rendőrség és a mentők emberei még nem értek ki a helyszínre, most a honvédségi kutató-mentő helikopter parancsnoka lesz a kárhelyszíni parancsnok.

A bemutatott szituáció szerint a baleset egy olyan területen történt, amely nem elég nagy a Mi-8-as leszállásához, ezért a két ejtőernyős és a felcser alpintechnikával ér földet.

Az egyik ejtőernyős gyorsan ellenőrzi a gép közvetlen környezetét és bemászik a fülkébe, hogy megnézze a sérültek állapotát.

Ugyanezzel próbálkozik a kocsinál is, de az ajtó nem nyílik. Itt feszítővágóra lesz szükség.

Amíg a felcser megvizsgálja a helikopterben ülő sérülteket, az ejtőernyősök a kocsihoz cipelik a Mi-8-as fedélzetéről csörlővel földre juttatott feszítővágót.

A könnyebb sérült a saját lábán hagyja el a gépet.

A súlyosabb sérültet közös erővel emelik ki a helikopterből.

Miközben a felcser a sérült ellátásán dolgozik, az ejtőernyősök összerakták a feszítővágót, amelyet lábpumpával lehet működtetni.

Először a motorháztetőt nyitják fel, hogy áramtalaníthassák a kocsit.

A felcser a helikoptervezető sérült végtagját rögzíti. A nyakrögzítőt még a fülkéből történő kiemelés előtt helyezte fel.

A kocsi ajtaját szintén a feszítővágó segítségével nyitják ki.

A kocsiban fekvő sérültet - amelyet egy bábu imitál – szintén közös erővel emelik ki és fektetik a két részből összerakható, csörlővel emelhető hordágyra.

A hordágyon hevederekkel rögzítik a sérültet.

A helikopternél akad még feladat, a könnyebb sérültet is el kell látni.

- Mehet a füst! – mondja egyikük és az ejtőernyős máris működésbe hozza a szélirányt jelző színes füstöt.

Az AS350-es sérült személyzetéért a H145M érkezik - hátszélben. A Mi-8-asnál sokkal kisebb helikopter leszállhat a helyszínen.

A honvédség négyfős személyzettel tervezi üzemeltetni a kutató-mentő H145M-eket. A helikoptervezető mellett lesz egy rendszeroperátor, aki - többek között - a koordinátákat viszi be a navigációs rendszerbe és a csörlőt is kezeli majd, illetve lesz egy felcser és egy segítő. Utóbbit a jelenlegi kutató-mentő ejtőernyősökből képzik át.

Az újonnan érkezettek is a sérültekhez sietnek.

A két kutató-mentő személyzet közösen végzi el a sérültek elszállítása előtti utolsó tennivalókat.

A hordágyat négyen cipelik a járó hajtóművekkel várakozó H145-öshöz.

A könnyű sérült az eltolható oldalajtón szállt be a gépbe, a hordágyat a hátsó ajtónál emelik be. Az ajtókat a gyorszárakkal pillanatok alatt be lehet zárni.

A honvédség legújabb forgószárnyas típusa, sérültekkel a fedélzetén, elhagyja a helyszínt.

A távolabb várakozó Mi-8-as visszatér a helyszínre, hogy fedélzetére vegye a harmadik sérültet – és persze a kutató-mentő személyzetet.

A felcsert már felemelték, ő a fedélzeten várja majd a sérültet. A jobb oldalon látható kötelet a másik ejtőernyős tartja, biztosítva ezzel, hogy a hordágy ne pörögjön vagy himbálózzon.

A Mi-8-as 150 kg teherbírású csörlője csak egy személyt bír el. A H145M 300 kg teherbírású csörlőjén megmentett és megmentője egyszerre juthat fel a fedélzetre.

A sérült után a két ejtőernyőst is felcsörlőzik és a bemutató záró mozzanataként a Mi-8-as elhagyja a helyszínt.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Goron László alezredes a kanadai NFTC-program egyik magyar oktatója. Katonai tanintézményben szerzett közgazdász diplomát, majd a számok világát a pilótafülkére cserélte. Vadászrepülőként évekig szolgált Kecskeméten, és immár ötödik esztendeje tanítja a diákokat a sugárhajtású repülés alapjaira.

- Sokáig neked sem volt egyértelmű, hogy a repülés lesz a hivatásod. Milyen út vezetett a Gripen pilótafülkéjébe, majd a Hawk oktatói ülésébe?  

- Az én történetem valóban nem az a megszokott pilótatörténet, amit általában hall az ember. Abban a vadászrepülő közösségben, ahova lassan húsz éve tartozom, a többségnek gyermekkori álma volt a repülés, és hol tudatosan, hol kevésbé, de készültek rá, keresték az alkalmat, hogy pilóták legyenek. Nálam ez nem így történt. Nem azért, mert nem érdekelt, vagy nem játszottam el a gondolattal, hogy milyen is lenne, ha vadászpilóta lehetnék, de az ismeretségi körömben senki nem repült, és a repüléssel semmilyen kapcsolatba nem kerültem. Számomra ez egy megfoghatatlan dolog volt, egy távoli valami, amiről azt gondoltam, hogy erről én bizony csak ábrándozhatok. A katonaság már más kérdés. Ahogy mondani szokták, az anyatejjel szívtam magamba. Apai ágon mindenki katona volt, nagypapám, édesapám és mindkét testvére is.

Sokáig nem tudtam mit is szeretnék kezdeni az életben, és ez így volt még a középiskola elvégzése után is. Részben családi indíttatásból jelentkeztem az akkor még létező Bolyai János Katonai Műszaki Főiskola pénzügy szakára. Azért oda, mert édesanyám annyira nem örült, hogy én is a katonai pályát választom. Azt szerette volna, hogy a katonai diploma mellett valamilyen civil szakma is legyen a kezemben, de egyetlen mérnöki szak sem állt közel hozzám. Az már az első szakmai tantárgyak megjelenésénél kiderült, hogy ez nem az a terület, ahol jól érzem magam. Még mindig csak sodródtam, mintsem tudtam volna, hogy mivel is szeretnék foglalkozni az életben, ezért folytattam a tanulmányaimat és 2002. augusztus 20-án felavattak, kezemben a közgazdász diplomával.

Budapestre kerültem az akkori Támogató Ezredhez, mint pénzügyi referens tiszt, de nem nagyon találtam a helyem. Folyamatosan kerestem a lehetőséget a váltásra, de magam sem tudtam, hogy hova, merre váltsak. 2003 májusában egy mindössze negyedoldalas újsághirdetésre bukkantam: Jelentkezz pilótának az NFTC-be! Aki mer, az nyer alapon felhívtam a megadott telefonszámot, hogy adjak egy esélyt magamnak. Az első telefonbeszélgetésnél próbáltam érzékeltetni a vonal másik oldalán kérdezősködővel, hogy nem sok alapom van ebbe a világba belépni, de nem igazán érdekelte őt. A feltétel - ami, azóta sem változott - bármilyen felsőfokú végzettség, megfelelő egészségi és fizikai állapot, illetve angol nyelvtudás volt. Ezek megvoltak és nemsokára a kecskeméti Honvéd Kórház háromnapos szűrésén találtam magam. A szórás elég magas volt, bőven tíz százalék alatt volt azok aránya, akiknek sikerült bent maradniuk a rostán. A vizsgálatok legérzékenyebb pontja a szem és a gerinc volt. Érdekes, hogy a fogászati vizsgálattól tartottam leginkább, mert van az a városi legenda, miszerint a vadászpilótáknak csak tökéletes foguk lehet. Ez így nem igaz, ápolt fogakkal kell rendelkezni, ami nem azt jelenti, hogy nem lehet, mondjuk tömött fogunk. Volt még egy sportfelmérő is, ami egyébként semmiben sem különbözött a honvédség éves fizikai állapotfelmérésétől. Ezután egyenes út vezetett az akkori MH 86. Szolnok Helikopter Ezredhez és az ott található Repülő Felkészítési Osztálynál (RFO) 2003 augusztusában megkezdtük a földi előkészítésünket. Kilencen kezdtük, hamar összekovácsolódtunk és örök barátságok születtek. Élményekben gazdag egy év volt. A kilenc fő közül hármunknak nem volt semmilyen repülő előélete. A többiek mind vitorlázó vagy motoros repülő tapasztalattal érkeztek, mind mérnökök voltak, mi hárman pedig közgazdász diplomával, a repüléshez egy fikarcnyit sem konyítóként hallgattuk a többieket. Végül mi hárman voltunk azok, akik eljutottak a Gripen kabinjáig. Az igazsághoz tartozik, hogy a többieknek nem képességbeli hiányosságok miatt nem jött össze, mert egy kivételével mindannyian megmaradtak a repülésnél. Többségük valamilyen légitársaságnál kapitányként repül, de akad olyan is közöttük, aki a Közel-Keleten oktató pilótaként dolgozik.

Feladatról visszaérkező Gripen, pilótája Goron László. 

A Jak-52-es volt életem első típusa. Mondanom sem kell, hogy az első felszállások, bármennyire is próbáltam felkészülni rájuk, a valóságban nagyon nem úgy néztek ki, ahogy én elképzeltem. Persze sok idő nem volt arra, hogy ámuldozzak, mert az akkori oktatóim, Kalmár Laci bácsi és Somogyi „Soma” Zoli sokat követeltek. Negyvenöt órát repültünk ezen a gépen, megismerkedtünk a műrepüléssel, a műszeres és látás utáni navigációval és a kötelékrepüléssel. Mire 2004 nyarán elérkeztünk oda, hogy ki legyen az az öt fő, aki abban az évben megkezdheti a tanulmányait Kanadában, már csak nyolcan voltunk, mert az egyik srácot közben felvették a Malévhez. A kiválasztott öt fő között voltam én is.

2004. július 14-én utaztunk ki Kanadába. Nagyon izgatott voltam: új kaland, új élmények, új kihívások. Nem igazán tudtam, hogy mire számítsak, ezért elvárásaim sem voltak. Minden feladatra maximálisan fel kellett készülni elméletben, legyen az valós repülés vagy egy szimulátoros feladat. A rendszer nem nagyon tolerálta a hibázást. Azon kívül, hogy fiatalok voltunk és még így is egy hatalmas élménynek fogtuk fel az egészet, sokszor éreztük úgy, hogy nem győzzük nyelni a sok tananyagot, amit próbáltak letolni a torkunkon. Először egy nyolchetes nyelvtanfolyamon vettünk részt a helyi egyetemen és közben kanadai családoknál voltunk elhelyezve, hogy rá legyünk kényszerítve az angol nyelv használatára. Szeptember végén kerültünk Moose Jaw-ba, a 15. ezred különböző kiképző századaihoz, a CT-156 Harvard II típusra. Ezen a légcsavaros-gázturbinás repülőgépen történt a kiképzés, és ez az óta sem változott. Az A (Apache), B (Bandit) és a C (Cobra) kiképző századok közül én a Cobra századba kerültem. A profizmus párosult a hatalmas követelménnyel és a meredeken felfelé ívelő tanulási görbével. Nem mintha Magyarországon az oktatók nem lettek volna elég felkészültek, vagy nem tettek volna meg mindent, hogy minket felkészítsenek, de a technikai és az infrastrukturális háttér összehasonlíthatatlan volt. Ott aztán tényleg fel kellett kötni a nadrágunkat. Egy hónap földi előkészítés után már meg is kezdtük a szimulátoros képzéseinket, 1-2 hét elteltével pedig már a tényleges repülést. Az elején egymás mellett zajlottak az elméleti felkészítések, a szimulátoros, és a valós repülések.

A Jak-52-es két évtizedig volt a Magyar Honvédség alapkiképző típusa.

A szolnoki 1-es fázis a kiválasztás szakasza volt, ez a 2-es fázis pedig már az orientáció szakasza, ahol azt döntik el, hogy a jelöltek a későbbiekben képesek lesznek-e valamilyen repülő eszköz kiszolgálásának az elsajátítására. Itt nagyjából 90 órát repültünk. A feladatok hasonlóak voltak az otthoniakhoz, viszont a platform, a Harvard, sokkal gyorsabb volt, jóval többre volt képes, és ez által az információ mennyisége is jóval több volt. Sokkal kevesebb volt viszont a rendelkezésre álló idő, ami alatt, a repülés közben fel kellett tudni dolgozni ezeket az információkat. A forgalomról nem is beszélve. Otthoni körülmények között ennek a reprodukálása lehetetlen volt. A Magyarországon megszokott egy-két Jak-52 vagy néha pár helikopter után azon találtuk magunkat, hogy 15-20 Harvard és 5-6 Hawk köröz a két párhuzamos pályán. Ezen a fázison már azt figyelik, hogy az egyes repülő eszközök - merevszárnyú, forgószárnyas, több hajtóműves - kiszolgálásának speciális igényeihez mérten melyikre a legalkalmasabb az adott jelölt. Végül a vadász irányra lettem kiválasztva. A 2-es fázist követte egy 2B jelű fázis, ahol még mindig ugyanazzal a típussal, de nagyobb kihívásokat jelentő feladatokat repültünk körülbelül 50 órában. Ez azt jelenti, hogy a műrepülő elemek nehezebbek, összetettebbek és nagyobb terhelésűek voltak, a műszeres feladatok nagyobb távolságra, teljesen ismeretlen repterekre történtek és nagyon rövid idő volt a felkészülésre.

CT-156 Harvard

Amikor ezt az akadály is sikerrel vettem, megkezdhettem a 3-as fázist, ami már a sugárhajtású CT-155 Hawkot jelentette. Itt azt kellett megtanulni, hogy az addig elsajátítottakat hogyan is kell végrehajtani egy sugárhajtású típuson. Amikor ez is meg volt, ünnepélyes keretek között megkaptam a kanadai szárnyaimat és pilóta lettem! Ez egy hatalmas mérföldkő mindenki életében, aki erre a hivatásra adja a fejét. Jó érzés volt, elismertek, a rivaldafénybe kerültünk. Igaz, csak pár napig mert, ahogy Hamupipőke varázslata is véget ért éjfélkor, nekünk sem volt sok időnk az ünneplésre. Nem sokkal ezután már Cold Lake-ben találtuk magunkat, ahol a különböző légiharc-elemeket oktatták. Moose Jaw-ban megtanultuk, hogyan kell repülni egy sugárhajtású géppel, Cold Lake-ben pedig azt, hogy alapszinten hogyan kell harcolni vele. Végül elérkezett 2006 nyarának vége és indultam haza, élményekkel tele és rengeteg tanulással a hátam mögött.

Rövid szabadság után az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis 2. harcászati repülő századához, a Dongó századhoz kerültem, ahol barátságos fogadtatásban volt részem. Érdekes helyzet volt, mert a Dongó század MiG-29-es és L-39-es típusokkal vegyesen volt felszerelve és ez volt az az időszak, amikor a korkedvezményes nyugdíj megszűnésével rengetegen mentek nyugdíjba. Nagyon kevés pilóta maradt, a hatalmas generációs szakadék érezhető volt. A Dongó századnál többnyire olyan pilóták maradtak, akik már jócskán benne voltak a negyvenes éveikben. Ők repülték a MiG-29-est és adták a készültségi szolgálatot, és voltunk mi, az ifjú titánok, akik éppen csak hazaértek a kanadai képzésről és az L-39-es típusra kerültek. Rengeteg élménnyel és tapasztalattal gazdagodtam és nagyon sok olyan feladatot hajthattam végre, amitől több lettem. Ilyenek voltak a különböző célrepülések a Gripen vagy a MiG-29-es ellen, vagy például amikor a győri rakétásokat kellett kijátszani, de még hosszan sorolhatnám a feladatainkat. Majdnem három évet töltöttem el a Dongó századnál, amikor két lehetőség közül választhattam. Vagy megkezdem a MiG-29-es átképzésemet vagy visszamegyek Kanadába egy hat hónapos felfrissítő képzésre a Hawkon, mielőtt megkezdem a Gripen átképzésemet. Az utóbbit választottam, mert nagyon szerettem volna Gripent repülni, de azóta is fájó pont az életemben, hogy kimaradt a MiG-29-es. Így töltöttem el ismét egy fél évet Moose Jaw-ban és Cold Lake-ben, mielőtt 2009 februárjában kijutottam Svédországba, Satenäsba, a Gripen átképzésre.

Moose Jaw, 2006. Kanadai növendékekkel a 3-as fázis elvégzése után.

Svédország megint egy kicsit más volt, egy másik sebességbe kellett kapcsolni és egy másik szemléletet megszokni, bár nem volt nehéz. Az ottani képzés is nagyon precíz volt, megspékelve egy kis északi mentalitással. A JAS 39 Gripen A/B verzióival repültünk, ami azért volt érdekes, mert a gép svédül kommunikált velünk és a különböző kapcsolók is svédül voltak felcímkézve. Természetesen ezt a nyelvet nem birtokoltuk. Azt például, hogy hogyan tudjuk megadni a repülő számítógépének a leszálló repterünket - hogy a gép tudja hova kell visszahoznia minket - be kellett magolnunk, hogy milyen kapcsolókat kell megnyomnunk és milyen sorrendben, és ez után remélni, hogy a kijelzőn azt fogjuk látni, amit szeretnénk, mert elolvasni nem tudtuk. Ezután következett az otthoni átképzés már a C/D verzióra. Egy év kiképzési repülés után értük el a készültségi szintet. Közben átkerültem a Repülő Műveleti Főnökséghez és gyakorlattervező tiszt lettem. Számos nemzetközi gyakorlaton volt szerencsém részt venni, mind otthon, mind pedig külföldön. Majdnem hét évig repültem a Gripent, amikor felmerült egy oktatói beosztás lehetősége az NFTC-n, ott ahol magam is tanultam. Úgy éreztem, hogy ez számomra és a családom számára egy nagyon jó lehetőség, bár a Gripen miatt nem volt könnyű a döntés. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy életem típusát hagytam magam mögött és csak remélni tudom, hogy lesz még lehetőségem ismét repülni a Gripent.

Az NFTC-t végzett fiatalok sokáig az Albatroson repültek, mire vadászgépre ülhettek.

- Milyen követelményeknek kellett megfelelni az NFTC-oktatói beosztáshoz?

- A fegyveres erőkről nagy általánosságban elmondható, hogy nincs demokrácia, mégis önkéntes jelentkezés alapján történt a kiválasztás. Nem volt igazán tapasztalathoz kötve, jelenleg is vannak olyanok, akik két éve léptek be a bázis kapuján, mint pilóta növendékek, ma pedig már oktató pilóták. Természetesen ők is a kanadai szárny megszerzése után lettek kijelölve és a Harvard típuson oktatnak. (A Hawkon azért minimális elvárás valamilyen sugárhajtású tapasztalat. Cold Lake-ben az is, hogy ez a tapasztalat harcászati alakulatnál szerzett legyen.) Ez azért lehetséges, mert az eljárásokat és az értékelést a legapróbb részletekig alaposan kidolgozták és az adott kereteken belül a lehető legobjektívabb rendszert sikerült kialakítani az NFTC-n. Pontosan le van fektetve, hogy mi számít kisebb és mi komolyabb hibának azért, hogy az oktató el tudja dönteni, hogy az egyes repülési elemeknél az egytől ötig terjedő osztályzatok közül milyen értékelést adjon. Az egyes feladatok repülési elemeihez pedig pontosan hozzá vannak rendelve a minimálisan szükséges osztályzatok. Röviden: kevesebb repülési tapasztalattal is képes valaki sikeres oktató pilóta lenni ebben a rendszerben, mert minden nagyon alaposan le van szabályozva. Természetesen nem csak a kanadai szárny birtokában van lehetőség az NFTC programban oktatni, de akik az itteni rendszer tapasztalatai nélkül vágnak neki, azoknak csak nagy nehézségek árán sikerül megugraniuk ezt a magasságot. Többször előfordult, hogy eltanácsolták az adott nemzet jelentkezőit.

- Mi volt az oktatói átképzésed folyamata?

- 2015. július 31-én érkeztem Moose Jaw-ba a családommal és egy hónap múlva már ismét egy Hawk fedélzetén találtam magam tényleges repülési feladaton. Nagyjából 12-14 felszállás volt arra, hogy az első ülésben ismét helyreállítsam magam a típuson, ezután hasonló mennyiségű repülés következett, de már a hátsó ülésből. A diákéveimhez viszonyítva az volt a különbség, hogy itt már jóval nagyobb hangsúlyt fektettünk a különböző vészhelyzetekre és azok lereagálására. Ezután következett egy oktatói elméleti képzés, majd 10-11 tényleges oktatói repülési feladat, ami minden oktatott fázist felölelt. Bár sokszor repültem kétüléses gépen, de addig a pillanatig nem oktatóként. Azóta teljesen más szemlélettel ülök a gépbe. A nagysebességű típusokon különösen igaz, hogy kevés idő áll rendelkezésünkre. Folyamatosan előre kell gondolkozni, egy-két lépéssel mindig a diák előtt kell járni, hogy tudjuk mit fog, vagy legalább is mit kellene tennie, hogy ha még sem úgy tesz, időben tudjuk korrigálni. Az egész egy új feladat volt számomra, és volt egy nagy adag drukk bennem, de azért a tapasztalat adott egy egészséges magabiztosságot. Minden típus más és más módon állít kihívást a pilóták elé. A Gripen a komoly automatizáltság ellenére egy bonyolult fegyverrendszer, ami a nagy sebességgel párosul. A Hawk egy jóval egyszerűbb típus és a Gripenen korábban megszerzett tapasztalat nagyban hozzásegített, hogy ne legyen komolyabb problémám az átképzés alatt. 2015 év végén lettem oktató.

Egy magyar kollégával a frissítő képzés egyik feladatán, az idahói Boise-ban, úton Las Vegas felé.

- Az évek során mennyit változott a képzés folyamata és a fázisok tartalma?

- Elég sokat és ennek több oka is van. Egyrészt megváltoztak a megrendelői igények, és ezt a program lehetőség szerint próbálja lekövetni. Például az utolsó harcászati képzésnél már nem fektetnek akkora hangsúlyt az alacsony magasságú navigációs repülésre, hiszen a manapság használt precíziós fegyvereket közepes magasságból is nagy pontossággal célba lehet juttatni. Vagy említhetném a közvetlen légi támogató (CAS - Close Air Support) feladatokat, amelyek az én időmben még nem voltak benne a kiképzési tervben, de ma már ezzel is megismerkednek a diákok. Másrészt anyagi és technikai megfontolások is szerepet játszottak. Az én időmben például csak a Hawk Moose Jaw-i fázisának elvégzése után kaptuk meg a kanadai szárnyainkat, ma már a Harvard fázis elvégzése után megkapják a diákok. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy csökkent volna a színvonal, csak bizonyos gazdasági megfontolások után átszervezték a képzés ütemét. A 2-es fázis nem változott, viszont amit 15 évvel ezelőtt 2B fázisnak hívtak és körülbelül 50 repülési órából állt, azt kibővítették. Emelték a feladatok számát, színvonalát és 90-re a repült órák számát. Ebből lett a 3-as fázis és a diákok most már ennek a fázisnak az elvégzése után kapják meg a szárnyaikat. A Hawk Moose Jaw-i részét óraszámban némileg lecsökkentették és lett belőle 4T (Transition) fázis, mielőtt folytatnák a 4 FLIT fázissal (Fighter Lead in Training). A változások ellenére elmondható, hogy a színvonal nem csökkent. Ezt azért is jelenthetem ki határozottan, mert a harcászati alakulatoktól folyamatos a visszacsatolás, mi pedig az általunk kiképzett és hozzájuk érkező pilóták jellemzése alapján alakítjuk, formáljuk a programot.

JAS 39-es átképzésen Svédországban.

- Mi a feladatod a Hawkon, milyen szintig kell a diáknak eljutnia a típuson?

- Én a 4T fázison oktatok Moose Jaw-ban, ami azt jelenti, hogy a diákok velem ismerkednek meg először a sugárhajtású repülés sajátosságaival és a fázis befejeztével már magabiztosan képesek látás szerint, illetve bonyolult időjárási viszonyok között repülni a típussal. Megtanulják, hogyan navigáljanak alacsony és közepes magasságon és képesek legyenek egy kétgépes kötelékben kísérőként és vezérként is feladatot végrehajtani.

- Oktatóként hogy néz ki egy repülési napod?

- Beszéljünk a vírus előtti időkről, mert a COVID-19 jelentősen átírta a mi életünket is. A Hawkon négy hullámban repülünk. Ez azt jelenti, hogy vagy az 1-3 vagy a 2-4 sorba terveznek feladatra, hogy a sorok között legyen idő a lerepült feladatot átbeszélni, kiértékelni és felkészíteni a következő diákot. Naponta legalább egy központi eligazításon kell részt venni, ahol tájékozódunk az aktuális és várható időjárásról, a saját és a kitérő repterek, illetve a gépek helyzetéről. Ezeken az eligazításokon közösen átbeszéljük a Hawk valamelyik rendszerét vagy egy vészhelyzeti eljárást. Ezeket nem lehet elégszer gyakorolni. Ilyen eligazításokat naponta háromszor tartunk, az elsőt reggel 7.15-kor. Ezen azok vesznek részt, akik az első sorban repülnek. A következő 9.30-kor van, ezt a második sorra beérkezőknek tartják, és van még egy 13.00 órakor. Az eligazítás után a diákkal kettesben átbeszéljük a végrehajtandó repülési feladatot. Ennek is, mint a központi eligazításoknak megvan a maguk forgatókönyve. Említettem, hogy a tanulási görbe nagyon meredek, ezért szinte minden feladatnál kicsit vizsgáznak is a diákok. Az elméleti tudnivalókból tökéletesen felkészültnek kell lenniük. Ha egyszer felszálltunk, a kerozin és a repidő is véges, és egyébként is úgy tartjuk, hogy ha a diák felveszi a sisakot és beindítja a gépet, a levegőben jó, ha a felére emlékszik mindannak, amit a földön tudott. Na, most képzeljük el, ha már eleve hiányos tudással indulunk.

CT-155 Hawk

Volt rá példa nem egyszer, hogy törölni kellett a feladatot, mert a diák nem volt elég felkészült. Ez ugyanúgy sikertelen feladatnak számít, mintha a levegőben nem tudta volna hozni az elvárt szintet. Azt azért tudni kell, hogy úgy futunk neki ennek az akadálynak, hogy a fiatalok a szimulátorban már látták és végrehajtották azt, amit a levegőben ténylegesen is le fognak repülni. Tehát nekünk először is értékelnünk kell, hogy a diák felkészült-e a feladatra, képes-e az adott időjárási helyzetet feladatspecifikusan értékelni. Tudja-e, hogy milyen elemekből áll a feladat, melyek az ismétlődő feladatok, melyek az új elemek, hogy van-e elképzelése, hogy a hajtómű beindításától a leállításáig mit, hogyan fog tenni a repülőgépben, és ha volt az előző repülésnél elkövetett hibája, hogyan fogja korrigálni azt. A diákok minden repülés után kapnak egy szöveges értékelést, ahol minden egyes elem osztályzásra kerül, és így leírva látják, hogy az egyes elemek végrehajtásánál mi volt a hiba, és az miért következett be. Ilyen értékelő kártyák alapján kell felkészülniük. Ezután következem én, az oktató és pontos menetrend szerint átbeszéljük a feladatot. Ha volt hiba a tervében, akkor arra felhívom a figyelmét, például hogy az ismétlő feladatoknál a hibák korrigálásánál mire figyeljen oda, illetve hogy az új elemeket hogyan hajtsa végre. Amire nekünk nagyon oda kell figyelnünk, hogy ne legyen túl hosszú ez az eligazítás, mert limitált, amennyit a fiatalok magukba tudnak szívni és hasznosítani is tudnak. Fenn kell tudnunk tartani a figyelmüket, tehát nem kioktatjuk őket, hanem inkább interaktív jelleggel megpróbáljuk rávezetni őket és kiszedni belőlük a tudást. Amit pedig nagyon szeretnénk, hogy megjegyezzenek a repülésre, azokat kulcsszavakkal erősen kihangsúlyozzuk. A kerozin fogy, az idő pereg és a levegőben nincs idő hosszú magyarázatokra. Ezért fontos megtalálni azokat a kulcsszavakat, amikre a levegőben, ha felhívom a diák figyelmét, akkor nagy eséllyel végre tudja hajtani a manővert.

Ezután következik a repülés. Ezek feladattól függően általában 1,2 – 1,5 órát tesznek ki. A program elég feszes, a feladatokban nincs túl sok mozgási lehetőségünk, elég sok mindent kell belesűríteni a rendelkezésre álló időbe. A repülés után pedig a kiértékelés következik. Egy rövid mosdószünet, egy pohár víz és már ugrunk is neki. Ahogy a feladat előtt, itt is adott forgatókönyv szerint zajlanak a dolgok. A lényeg, hogy nem szabad a földbe döngölni senkit sem, bármennyire is rosszul sikerült a feladat, mindig találni kell valamit, ami pozitív volt, de természetesen el kell mondani a hibákat. A végén pedig valami olyasmivel kell zárni, ami motiválja őket. Ezután két falat szendvics között, ha van időm, megírom a szöveges értékelő kártyát. Fontos, hogy erre minél hamarabb sor kerüljön. Ekkor még nekem is frissek az emlékek, illetve a diáknak is szüksége van az értékelésre, hogy ez alapján fel tudjon készülni a következő feladatára. És kezdődik minden elölről. Ez bőven kitölti a napomat, és ha mindez nem lenne elég, akkor jönnek az egyéb ügyek, mert 2016-tól betöltöm a rangidős nemzeti képviselő szerepét is. Folyamatosan tartom a kapcsolatot a bázis- és az iskolavezetéssel, képviselem a magyar érdekeket, illetve informálom a hazai vezetőket a kanadai helyzetről. Ha reggel hétre megyek, akkor úgy számolhatunk, hogy nagyjából délután öt óra körül el tudok indulni haza. Ha reggel kilencre megyek, akkor ez inkább este hét órát jelent. Azon kívül, hogy szeretek sportolni, nekem ekkor kezdődik a második műszak, mert három kisgyermek édesapja vagyok és ők ilyenkor már alig várják, hogy hazaérkezzek és szétszedjenek.

- Magyar oktatóként lehetőséged van magyar diákot oktatni?

- Aki eljut a 4-es fázisra, azzal mindenképp repülök, bár én arra törekszem, hogy a magyar diákok lehetőség szerint más nemzet pilótájával repüljenek. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy más szemléletet is lássanak, illetve az angol rádiózást lehetőség szerint anyanyelvi oktatóktól hallják. A másik pedig, hogy így könnyebb elkerülni a részrehajlást a kiválasztásnál, mert azt vallom, hogy emberek vagyunk, és komolyan tudja befolyásolni a tisztánlátást, ha egy-egy fiatallal szorosabb kapcsolat alakul ki. Viszont mindenképp sort kerítek arra, hogy legalább egy feladat erejéig repüljek velük, hogy nyugodt szívvel mondjam rá bárkire a végső döntést. Egyébként pedig saját tapasztalatból mondom, hogy magyar oktatóval repülni mindig kicsit felszabadultabb érzés, függetlenül attól, hogy a követelmények ugyanazok, bárkivel is repül az ember.

Idei fotó egy magyar oktató-kollégával, magyar növendékkel és a századzászlóval.

- Mi a tapasztalatod, a légcsavaros Harvard után nagy vízválasztó a sugárhajtású Hawk?

- Ez egy érdekes kérdés és nem is olyan egyszerű a válasz. Azt kell, hogy mondjam, hogy nem tudom. Igazából nincs rá recept, ami szerint, ha egy adott eredményekkel rendelkező fiatalt berakunk a képzésre, akkor biztosan eredményes lesz itt is. Ez egyébként az összes fázisról elmondható. Van, akinek a képzés Harvard fázisa megy döcögősen, aztán a Hawkon megtáltosodik. Arra is volt példa, hogy Isten adta tehetségnek tűnt valaki, amikor hozzánk került a Hawkra, aztán a harcászati részt alig tudta elvégezni. Ennek az ellentétével is találkoztunk. Azért az elmondható, hogy hozzánk már olyanok érkeznek, akik a legjobbak voltak az előző fázison és a turbólégcsavaros gépről átülni a sugárhajtásra többségüknek nem okoz nagy problémát. A legnagyobb kihívást a sebességből fakadó időhiány okozza számukra. A legtöbb feladatot a diákok már látták a Harvardon, mi azt tanítjuk meg, hogyan kell ezeket lerepülni egy sugárhajtású gépen. Azt a legnehezebb megszokniuk, hogy a döntések meghozatalára töredék idejük van, és jóval előre kell gondolkodniuk, mert ha ez nem megy, egyszer csak azt veszik észre, hogy már nem is ők irányítják a gépet, hanem csak próbálják lekövetni az eseményeket. Mióta én kint oktatok, nem kellett senkit sem eltanácsolni a mi fázisunkról, de volt már rá példa nem egyszer. Olyan viszont az én időmben is volt, hogy néhányan önként hagyták abba különböző okok miatt, de magyar nem volt köztük.

- Meddig lehet ismételni, ha valaki nem felel meg egy ellenőrző feladaton?

- Ez is pontosan le van szabályozva. Az egyik kritérium, hogy az adott fázison belül maximum négy sikertelen feladatra van lehetőség, a fázisok végén kötelező vizsgarepülések közül csak kettőnél van lehetőség újra próbálkozni. Ha bármelyiket eléri a diák, akkor egy háromfős bizottság áll fel olyan oktatókból, akik nem repültek az adott növendékkel. Sőt, a személyes befolyásoltság elkerülése miatt, lehetőség szerint olyan oktatókat hívnak össze, akik még csak nem is az érintett diák századában oktatnak. Ez a bizottság a diák összes anyagát átnézi, ellenőrzi, hogy a kiképzése a szabályoknak megfelelően történt-e, és meghallgatja azokat az oktatókat, akik részt vettek a diák kiképzésében. Természetesen meghallgatja a diákot is, hogy a kiképzés alatt esetleg felmerült-e olyan, nem a képzéssel közvetlenül összefüggő tényező, ami hatással lehetett a gyengébb teljesítményre. Ilyenek lehetnek például magánéleti vagy pénzügyi problémák. Attól nem kell félnie senkinek, hogy ok nélkül tanácsolják el, vagy esetleg valamilyen tényezőt nem vesznek figyelembe.

- Milyen lehetőség van az előtt, aki ebben a fázisban nem felel meg?

- Aki a Hawkig eljut az már biztos, hogy megszerezte a kanadai szárnyakat, tehát pilótaként tekintünk rá, és bár nem a vadászrepülés lesz az, ahol folytathatja a karrierjét, számos más opciót fel tudunk ajánlani neki a Magyar Honvédség kötelékében. Ez lehet forgószárnyas vagy szállítórepülő beosztás, az éppen aktuális igényektől függően. Mi az addigi eredményei alapján teszünk javaslatot, hogy szerintünk melyik lenne a számára legalkalmasabb típus. Természetesen bármilyen más típusra kap beosztást, ott is be kell bizonyítania, hogy képes helytállni.

- Neked, mint Gripen pilótának, mennyit ad szakmailag ez a beosztás? Mi lesz a folytatás?

- A Hawk is, mint a Gripen, sugárhajtású repülő, de nagyjából itt vége is a hasonlóságnak. Nagyon szeretem a Hawkot, rengeteg kellemes és felejthetetlen élményt szereztem amióta repülöm, de azért a Gripen sokkal fejlettebb, sokkal korszerűbb. Egy igazi vadászrepülőgép, a Hawk pedig egy kiképzőgép. De ami lényegesebb, hogy én egy olyan fázison oktatok, ahol a sugárhajtású repülés alapjait tanítjuk, aminek olyan nagy hasznát nem veszem otthon, de nem is ezért választottam ezt az irányt 2015-ben. Amikor idevezényeltek, én nem úgy jöttem el otthonról, hogy végleg búcsút intek a Gripennek. Az még mindig egy nagy szerelem, és egy év múlva, ha leülünk beszélgetni, akkor már arról is tudok mesélni majd, hogy Gripenen repülni is olyan-e, mint a biciklizés, amit nem lehet elfelejteni!

* * *

Fotó: Goron-archív, Royal Canadian Air Force, Szórád Tamás. A cikk két részes nyomtatott változata az Aeromagazin 2020. júliusi és augusztusi számaiban jelent meg.