Ezt mi sem ússzuk meg – gondolhatta bárki, aki 2013 júniusának elején az ausztriai áradásról készült televíziós híradásokat látta, hiszen a Dunán lefolyó hatalmas vízmennyiség rekordméretű árvizet ígért Magyarországnak. Ennek megfelelően megkezdődött a felkészülés a védekezésre.

Teltek a napok és június 6-án jött el az a pillanat, amikor a központi operatív csoport úgy döntött, hogy bizonyos pontokon helikopteres beavatkozásra van szükség. Az áttelepülési parancsot követően, az esti órákban két Mi-8-as és két Mi-17-es helikopter szállt fel az MH 86. Szolnok Helikopter Bázisról (jelenleg MH Kiss József 86. Helikopterdandár) és az MH Pápa Bázisrepülőtér (jelenleg MH 47. Bázisrepülőtér) felé vette az irányt.

A szállítóhelikopter-vezetők kiképzésének része a külső függesztésű teherrel való repülés. Mivel a honvédségnek törvényben előírt kötelezettsége van a katasztrófahelyzetekre vonatkozólag, ezt a fajta kiképzést egy általános felkészülés keretében folyamatosan szinten kell tartani. De nem csak erre kell felkészülniük, hanem evakuálásra, mentésre, a megszokottól eltérő légi szállításra, például amikor a személyzet a felszálláskor még nem tudja, hogy pontosan hova kell vinnie a homokzsákot, drótkötelet, a csapatok vagy egy település ellátmányát. A szállítóhelikopter zászlóalj parancsnokának megvolt az önállósága, hogy az előírások keretein belül, saját belátása szerint tartsa naprakészen a gépszemélyzeteket és közvetlen felkészülést rendeljen el a várható feladatokra. Pontosították, hogy milyen jellegű feladatra számíthat a zászlóalj, majd beterveztek több olyan repülési váltást, ahol kifejezetten az árvízi feladatokat gyakorolták, azaz háromtonnás súlyokat emelve, kis kört repülve, korlátozott méretű területre tették le azokat. Ezzel a felkészüléssel elérték, hogy a személyzetek friss gyakorlással tudják elkezdeni az éles repüléseket. Ezután nem maradt más, mint figyelemmel kísérni az eseményeket és várni az áttelepülési parancsra, amelyet a hadműveleti központon keresztül a bázisparancsnok adhatott ki.

Repülőműszaki részről szintén előtervezésre volt szükség, hogy a felmerülő igényeket hogyan szolgálja ki a műszaki állomány. Voltak éles helyzetben szerzett tapasztalataik, hiszen a korábbi árvizek idején is kivették részüket a munkából. Összeállították azt a települő készletet, amelyre a gépeknek az anyarepülőtértől távoli többhetes üzemeltetéséhez szükség volt. Gondoskodtak a tartalék alkatrészekről, berendezésekről, kenőanyagokról, olajokról, amelyek azután részben teherautón, részben a helikopterek fedélzetén jutottak el Pápára. A gépek üzemeltetéséhez szükséges személyi állomány és a települő készlet összeállítása után, a hajózókkal egyeztetve számot vetettek azzal is, hogy az árvíz, mint speciális feladat milyen további felszerelést igényel. A négy géphez elegendő kapron kötél, vízi mentéshez beülő, mentőmellények, stb., mind a helikopterek fedélzetére kerültek. Ezzel repülőműszaki részről is menetkész lett minden.

*

Az áttelepüléskor a feladat nagy része tisztázott volt, már csak azt kellett pontosítani, hogy ki melyik géppel repül, mikor jelentkezik, mikor reggelizik, mikor van eligazítás és indítás. A műszakiak ehhez igazodva tervezték meg a saját feladataikat és a helikopterek előkészítését. Számukra órákkal korábban kezdődött a nap és munkájukat a pápai Repülést Biztosító Század segítette.

Hajnali készülődés Pápán

Egy rövid éjszaka után a gépek, a hajózók és a műszakiak a felkelő nappal indultak Győrújfaluhoz, ahol azonnal bekapcsolódtak az átázott és több helyen megcsúszott gát megerősítését célzó munkálatokba. A helyszínen ott voltak a harci helikopter zászlóalj emberei is, akik kihelyezett repülésvezetőként dolgoztak. Az ő feladatuk az volt, hogy a vízügyes szakemberekkel koordinálva, meghatározzák a szállítóhelikopter pilóták számára, hogy pontosan hova kerüljenek a zsákok. Egész nap folyt a munka, és gyorsan egyértelmű lett, hogy ekkora igénybevétel mellett szükség lesz egy váltószemélyzetre. A szabályzók szerint a gépszemélyzetek egy nap tizennégy órát dolgozhattak, amiből legfeljebb nyolc óra lehetett a tiszta repült idő. Minősített esetekben a parancsnok engedélyezhette az eltérést, de a döntéshez tudnia kellett, hogy milyen tapasztalatú személyzet milyen körülmények között milyen feladatokat repül. Hogy ne kelljen mérlegelni és repülésbiztonsági kockázatot vállalni, az a döntés született, hogy két személyzet hajtja végre a feladatokat, hajnaltól napnyugtáig. A szabályzók olyan biztosítás mellett, amely a helyszínen rendelkezésre állt, nem tették lehetővé, hogy a honvédségi helikopterek éjszaka is szállítsák a zsákokat.

Azon a helikopteren, ahol a teherzár a gép törzsén belül van, a háromfős alap hajózószemélyzetet kiegészítették egy műszakival. Az ő feladata az volt, hogy amikor a helikopter a teher fölé befügg, és a kötelet a gép hasán lévő nyíláson benyújtják, beakasztja azt. Egy-egy forduló idejét megnyújtotta volna, ha a fedélzeti technikus - aki az ajtóban hasalva irányította a pilótát, hogy melyik súly fölé repüljön - az ajtóból hátramegy akasztani. A külső záras gépnél az ajtóban hasaló technikus diktált és a földiek akasztották a súlyt.

Három depót alakítottak ki, ahol a helikopterek felvehették a zsákokat. Amikor a gépek üresen visszaérkeztek a depó fölé, a szolnoki és pápai repülőműszaki parancsnokok koordinálták a műveletet: homok a homokzsákba, zsákok a nagy zsákba, kötél a zsákra és már vihette is a helikopter. A repülőműszaki parancsnokok biztosították, hogy mindig legyen töltött zsák, egy másik műszaki kézjelekkel mutatta, hogy melyik lesz a következő súly. Hosszú, húszméteres kötelekre is szükség volt, mert néhány helyre 25-30 méteres magasságból emelték be a zsákot. A vízszint gyorsan emelkedett, ezért minél több zsákot kellett minél gyorsabban kiszállítani a különböző pontokra, hogy a gátat megemeljék. Erre csak a helikopter volt alkalmas, mert a teherautók és a kétéltű járművek már nem mehettek az átázott gátakra. A forgószárnyasok nemcsak a gát emeléséhez szállítottak zsákokat, hanem amikor azok már annyira átáztak, hogy elkezdtek csúszni, akkor a gátra merőleges bordás megtámasztásokat építettek a zsákokkal, illetve megerősítették a már meglévőket.

Repülőműszakiak csoportja az egyik Finnországból kapott Mi-8-assal

Azt, hogy milyen ütemben lehet végrehajtani a feladatokat, a gép kiszolgálása határozza meg. Amikor a hajózók látták, hogy üzemanyagtöltés kell, rádión jelezték a műszakiaknak, hogy készüljenek. A Mi-8/17-es nyílt rendszerű töltése nem hajtható végre járó hajtóművek mellett, így a tankolás idejére le kellett állítani azokat, de a felkészüléssel értékes perceket takaríthattak meg. A helikopteres műveletek elmaradhatatlan velejárója az erős forgószárnyszél, amivel számolni kellett. A gépek az emberek fölé repültek és a gáton sok minden volt: fóliák, teli és üres zsákok, ballasztok. A repülésvezetőknek az is a feladatuk volt, hogy minden ember tisztában legyen azzal, hogy mit csináljon, ha jön a helikopter. Amit biztosan elfújt volna a gép, azt eltávolították, a többit rögzítették, hogy ott is maradjon.

A helikopterek mozgását az előretolt repülésirányítók koordinálták

Ez az intenzív munka péntektől vasárnapig tartott. Az árvíz dinamikusan vonult le. Amikor Győrújfalunál a vízügyi szakemberek megítélése szerint már nem volt kritikus a helyzet, és a fennmaradó munkákra már kevesebb helikopter is elég volt, vasárnap két gép áttelepült Almásfüzitőre. A gátak ott épek voltak, de átszivárgott a víz, ezért a feladat felderítő repülés volt, továbbá készenlét bármilyen munkálatokra, a védekezési szakasz parancsnokának alárendelve. Úgy kellett megválasztani a következő települési helyet, hogy ott bármikor gyorsan ki lehessen alakítani egy depót, ahova a zsákokat, homokot, kötelet lehetett szállítani. Olyan, a földön és levegőben egyaránt megközelíthető helyre volt szükség, amelynél nem állt fent az elöntés veszélye. A választás egy régóta nem használt, 300 x 600 méteres, két méter földdel betakart vörösiszap tározóra esett, amely közút közelében volt, ráadásul a vízszint felett négy-öt méter magasan.

A feladat a hazai helikopteres katonai repülés történetének mélypontján érte a szolnoki közösséget – a hajózók és a repülőműszakiak váratlan helyzetekkel szembesültek és álltak helyt

A víz levonulásának dinamikája miatt gyorsan kiderült, hogy nagy baj nem lehet; ami víz kijött az nem veszélyeztetett semmit és senkit. Ezért ott csak órákig tartózkodtak és egy töltőautó kivételével más földi technika nem települt át. Ahol viszont komoly szükség volt a helikopterekre, az Szigetmonostor volt. A személyzetek repülés közben kapták meg a szükséges információkat. Szigetmonostor komoly szakmai kihívást tartogatott. Győrújfalu sem volt egyszerű, mert négy, esetenként öt helikoptert kellett egy viszonylag kis körön belül koordinálni, hogy egymás zavarása nélkül végezzék a munkát, de legalább nyílt terepen dolgozhattak. (A helyszínek nem bírtak volna el több gépet.)

Ezzel szemben Szigetmonostoron a település focipályáján kellett felvenni a súlyt. Egy olyan területről, amely körül magas fák, a közvilágítás oszlopai és padok voltak, valamint rengeteg ember. A rendőrök tisztán tartották a terepet a nézelődőktől, a katasztrófavédelem és a vízügy emberei pedig arról intézkedtek, hogy hova kerüljenek a zsákok. A szállítóhelikopteresek percekkel a leszállás után készen álltak, hogy elkezdjék a munkát. A kis hely miatt itt csak két géppel dolgoztak, a felvétel és a lerakás helye között párszáz méter volt a távolság. A gát épségben volt, a víz inkább alatta szivárgott át és folyt Szigetmonostor és Horány felé. A külső súlyokból egy erdő közepére építettek gátat a helikopterrel, mert más eszköz nem jutott be oda. Ehhez egy rést kellett nyitni az erdőben. Az erőfeszítést siker koronázta, sikerült megfogni a vizet és a település túlnyomó része elkerülte a kitelepítést.

A védekezéshez jól jöttek az ex-finn gépek, amelyek másfél éve üzemeltek Szolnokon  

A szigetmonostori munka kiszolgálását két sportrepülőtér is segítette azzal, hogy aládolgozott a katonáknak. Esztergomban több alkalommal is töltöttek a szállítóhelikopterek, annak ellenére, hogy a reptér nem volt valami rózsás állapotban - az északi oldalát már elárasztotta a víz. Dunakeszi a forgószárnyasok átmeneti bázisául szolgált, ahova egy különítmény települt át biztosító és támogató elemekkel, nagyjából nyolcvan fővel. Időközben elindult Szolnokról a hajózó és repülőműszaki váltás, amely már a helikopterek dunakeszi fogadását biztosította. A további munkát ők végezték és ők vonultak délre. Miután Szigetmonostor megmenekült, még egy napig adtak készenlétet Dunakeszin. Az újabb bázis Kalocsa lett, ahol 1990 óta nem volt katonai helikopteres aktivitás; a bázist akkor hagyta el a kivonuló szovjet hadsereg. Kalocsáról már csak készenlétet adtak és felderítő repüléseket folytattak. A műszakiaknak is csak a gépek kiszolgálása és előkészítése maradt. Gyakorlatilag Mohácsig kísérték az árvizet, és felderítették a környéket, hogy hol van településre alkalmas terep. Településre azonban már nem volt szükség, a helyzetet helikopteres beavatkozás nélkül is tudták kezelni a védekezés irányítói.

A kitelepült állományt a korábbi árvizek a Tiszán, a Dunán és a Hernádon már megtanították a feladatra. A védekezés intenzív egy hete alatt 192 felszállást, 500 súlyemelést és 101 repült órát teljesítettek és szolgáltak ki. Ahogy a vízügyesek mondták: egy helikopter kétezer ember munkáját volt képes kiváltani azzal, hogy rövid idő alatt nagy tömeget tudott mozgatni, ráadásul olyan helyre ahova más eszköz esetleg nem jut el.

* * *

Fotó: Buda-Singer Éva / Magyar Honvédség