Az amerikai űrsikló program hajnalán a NASA elképzelése az volt, hogy a többször használható űrjárművet olyan sugárhajtóművekkel látja el, amelyekkel önállóan lesz képes átrepülni a leszállásra kijelölt kaliforniai Edwards légierő bázisról a floridai Kennedy űrközpontba, a következő felbocsátás helyszínére. A megvalósításnak számos technikai akadálya volt, ezért a figyelem egy olyan speciális szállítógép felé fordult, amely képes a hátára venni az űrsiklót és átszállítani az országon.

A NASA két óriást vehetett számításba: a légierő Lockheed C-5A Galaxy teherszállító gépét, és a Boeing 747-est, a Jumbo Jetet, amely öt évvel korábban mutatkozott be az utasforgalomban. Az 1973-ban lefolytatott tesztek eredményei az utóbbit hozták ki alkalmasabbnak. A Jumbo biztonságosabbnak bizonyult, képes volt az Egyesült Államok leszállás nélküli átrepülésére, rövidebb futópályát tudott használni, és az élettartama is hosszabb volt. A NASA 1974 júniusára végleg elengedte azt az elgondolást, hogy az átrepülésekhez sugárhajtóműveket helyezzen el az űrsiklón, és jóváhagyta egy Boeing 747-es beszerzését és átalakítását űrsikló-hordozónak. A kiválasztott Jumbo egy 1970-es gyártású, kilencezer repült órával rendelkező Boeing 747-100-as volt, amelyet addig az American Airlines használt utasszállításra. A 30 millió dolláros költséggel tervezett átépítésre a Boeing everetti üzemében, Washington államban került sor.

Az Air Base blogon, ha nem is túl gyakran, de időről időre előveszem a hajózás témáját is, (ami olvasóim körében, számomra is némiképp meglepő módon, kedvező fogadtatásra talált). A kereskedelmi hajózásra leszűkítve a kört volt már szó az SS Baron Gautsch katasztrófájáról, a Greenwichben kiállított Cutty Sark klipperről, a XVIII. századi holland Amsterdam vízen úszó, jól sikerült replikájáról, spliti, fiumei és londoni múzeumok gyűjteményéről vagy csak egyszerűen egy-egy tengeri kikötő forgalmáról. Így lesz ez most is, a tavaly nyáron készült fotóimból összeállított album formájában.

Az elmúlt évekhez hasonlóan 2025-öt is egy vegyes albummal zárom. Olyan válogatással az idei fotókból, amelyek a cikkekből, bejegyzésekből – egyelőre – kimaradtak.

Az Aeroparkban tett tavaszi látogatásom fókuszában a légimentők L-410-ese állt, de távolról a Malév Tu-134-eséről is készítettem fotót. Néhai nemzeti légitársaságunk 1987-ben az üvegorrú HA-LBElemérrel kezdte meg a típus kivonását, de a gépet szerencsére sikerült itthon tartani, ráadásul egy darabban

***

Fotó: Szórád Tamás

A több mint ötven éve repülő Boeing 747-es típus másodvirágzása az elmúlt évtizedben fellendült e-kereskedelemnek köszönhető. A légi áruszállításban az utasforgalomból fokozatosan kiszorult és kargógéppé átalakított Jumbók éppúgy megtalálhatók, mint az eredetileg is teherszállítónak készült példányok. Néhány ilyen gép kormánya mögött magyar pilóta ül. Egyikük Szüle Zsolt kapitány, aki immár tíz éve repüli a legendás típust. 

Volt idő, amikor a Boeing 747-esre csak a közforgalmi repülésben eltöltött évtizedek, a szakmai lépcsőfokok megmászása – 10-15 ezer óra repült idő, szélestörzsű tapasztalat, stb. - után, pályafutásuk megkoronázásaként kerülhettek a pilóták. Az ezredfordulót követően ez megváltozott, és már a fiatalabb repülőgép-vezetők is lehetőséget kaptak a típuson. Így bukkantak fel a világban szerencsét próbáló, szakmai kihívást kereső magyar pilóták is a B 747-esek fedélzetén. Ők többnyire első tisztként dolgoztak, és csak néhányukból lett idővel kapitány. Arra sokáig nem is volt példa, hogy valaki kapitányként debütáljon a Jumbón. Az elsők között volt Szüle Zsolt is, aki először légiforgalmi irányító majd később Boeing 737-es első tiszt és kapitány lett. A párhuzamosan űzött két hivatás nehezen fért meg egymás mellett, és amikor döntenie kellett, a frekvencia másik végét, a pilótafülkét választotta.

A közelmúltban azért kerestem meg, hogy saját élményein és tapasztalatain keresztül nyújtson betekintést a Boeing 747-esen dolgozó, világjáró kargópilóták kívülről kalandosnak tűnő, belülről olykor nagyon is rögös mindennapjaiba. Beszélgetésünkre, ha nem is egy Jumbo fedélzetén, de mindenképpen autentikus környezetben került sor, Zsolt B 747-es szimulátor központjában, a Simflite-ban. Arra kértem, hogy mielőtt elmerülünk a kargópilóták mindennapjaiban, röviden idézze fel a pilótafülkébe vezető út főbb állomásait.

Közel tíz éve már, hogy Szolnokon egy kezdő fedélzeti technikus kutató-mentő szolgálatba lépett. A kollégái csak annyit tudtak róla, hogy repülőgép-szerelő képesítése mellett más műszaki végzettsége is van, sőt ács és bútorasztalos szakmát is kitanult. Mivel a nevét nem tudták, azt kérték a parancsnoktól, hogy mutassa már be „a srácot”, mert lenne hozzá kérdésük autószereléssel és asztalos munkákkal kapcsolatban.

A sokoldalú fiatalember Besenyei Martin főtörzsőrmester volt, aki a Jak-52-es repülőműszaki beosztásból került a szállítóhelikopterek fedélzetére. Kollégái természetesen megismerték a „rendes” nevét is, de „A Srác”, mint becenév végleg ráragadt – ma is ez olvasható hajózóoverallja névtábláján. A főtörzsőrmester szakmai életútja inspiráló lehet bármely műszaki érdeklődésű fiatal számára.

Az ősz végére egy ősz eleji rendezvény felidézését tartogattam. Néhány évente baráti találkozóra gyűlnek össze a közel három évtizede, 1997-ben felszámolt 101. Felderítő Repülő Század tagjai. Legutóbbi találkozójukat szeptember 5-én tartották Kaposújlakon. 

Az élet óhatatlan velejárója, hogy az egyes közösségek idővel felbomlanak, tagjai szétszélednek. Jobb esetben a közösen megélt élmények és az összetartozás érzése arra ösztönzik az egykori társakat, hogy időről időre találkozzanak, kezet rázzanak egymással és felelevenítsék az emlékeket. Ugyanakkor mindig kell valaki, aki ezt a közösséget összefogja, felvállalja a feladatot és megvalósítja a találkozót. Az egykori taszári Szuhoj század esetében ez a valaki a találkozók szervezője és motorja, Horváth István (Buci) nyugállományú törzszászlós, aki a Szu-22-esek és An-26-osok rádió berendezésein dolgozott. A valóság sajnos az, hogy az évek könyörtelen múlásával a közösség egyre kisebb és vannak, akikkel többé már nem találkozhatnak az egykori századtársak. Horváth István felhívására ezúttal közel hetvenen gyűltek össze a volt taszári Szuhoj fészekhez közeli kaposújlaki repülőtéren. A század egykori parancsnoka, Balogh Imre a találkozók állandó résztvevője volt. Idén egészségi okokból nem jöhetett el, ezért üzenetében köszöntötte egykori beosztottait.

A NATO-hoz 2004-ben csatlakozott balti államok - Litvánia, Észtország és Lettország - nem rendelkeznek vadászgépekkel, légterük védelmét a kollektív védelem jegyében a szövetség biztosítja. A Magyar Honvédség szerepvállalása a Baltic Air Policing (BAP) néven ismert misszióban immár tíz éves múltra tekint vissza. A kecskeméti, szolnoki, pápai és veszprémi katonák négy Gripen vadászgéppel jelenleg a negyedik rotációt teljesítik, megbízatásuk a vége felé jár. Mindennapjaikba egy médianap keretében kaptunk betekintést.

2018 májusában egy tengerészgyalogos hamvaival és hagyatékával egy amerikai üzletember érkezett Budapestre. Utazásával a tengerészgyalogos kívánságát teljesítette, akit gyerekkora óta barátjának mondhatott, és akinek kérése az volt, hogy a végső nyughelye szülőföldjén legyen.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után külföldre emigráló magyarok a legkülönbözőbb életutat futották be. A többség beilleszkedett az új környezetbe, voltak, akik visszatérhettek eredeti mesterségükhöz, mások új szakmát tanultak, és abban igyekeztek boldogulni, néhányan pedig a befogadó ország fegyveres erőinél találtak megélhetést. Utóbbiak közé tartozott Szabolcs István is, aki az Egyesült Államok tengerészgyalogságának (US Marine Corps) légierejénél szolgált. Hosszú út vezetett Budapestről egy F-4 Phantom II-es vadászbombázó hátsó üléséig. Mivel a személyes találkozó és beszélgetés már nem jöhet létre, a Szabolcs István – vagy, ahogy Amerikában nevezték, Steven Szabolcs - által bejárt útnak csak egy-egy szakaszát ismerhetjük meg visszaemlékezések, fotók és dokumentumok segítségével.

A Delta Airlines első hetvenöt évében amerikai repülőgéptípusok voltak a meghatározóak a légitársaságnál. Az európai Airbus első gépe a kilencvenes évek elején jelent meg a cégnél, de az igazi áttörésre az ezredforduló utánig kellett várni. Akkor viszont fordult a kocka, az Airbusok gyakorlatilag minden kategóriában átvették a vezető szerepet a Delta útvonalain és segítségükkel a cég a világ harmadik legnagyobb légitársaságává fejlődött. A Delta Airlines történetét flottafejlesztésén keresztül bemutató sorozat negyedik, befejező részében erről az időszakról lesz szó.

A Delta Airlines és az Airbus közös történetében megkerülhetetlen szerepe volt a légitársaságok felvásárlásának. Az A310-es 1991-ben a Pan Am-től került az atlantai céghez, a következő flottabővítés pedig a Northwest Airlines és a Delta 2008-2010 között lezajlott összeolvadásának volt köszönhető.