2018 májusában egy tengerészgyalogos hamvaival és hagyatékával egy amerikai üzletember érkezett Budapestre. Utazásával a tengerészgyalogos kívánságát teljesítette, akit gyerekkora óta barátjának mondhatott, és akinek kérése az volt, hogy a végső nyughelye szülőföldjén legyen.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után külföldre emigráló magyarok a legkülönbözőbb életutat futották be. A többség beilleszkedett az új környezetbe, voltak, akik visszatérhettek eredeti mesterségükhöz, mások új szakmát tanultak, és abban igyekeztek boldogulni, néhányan pedig a befogadó ország fegyveres erőinél találtak megélhetést. Utóbbiak közé tartozott Szabolcs István is, aki az Egyesült Államok tengerészgyalogságának (US Marine Corps) légierejénél szolgált. Hosszú út vezetett Budapestről egy F-4 Phantom II-es vadászbombázó hátsó üléséig. Mivel a személyes találkozó és beszélgetés már nem jöhet létre, a Szabolcs István – vagy, ahogy Amerikában nevezték, Steven Szabolcs - által bejárt útnak csak egy-egy szakaszát ismerhetjük meg visszaemlékezések, fotók és dokumentumok segítségével.

*

Szabolcs közlegény megmentése

Donald Cathcart alezredes évtizedeken át a tengerészgyalogság légierejének pilótájaként szolgált, többek között repülte a Skyraidert, a Skyhawkot, a Crusadert és az Intrudert. A pilóták egy-egy szolgálati időszakot – általában 2-3 évet – földi beosztásban töltöttek, hogy a haderőnem más területén is parancsnoki tapasztalatot szerezzenek. Az akkor még századosi rendfokozatban szolgáló pilótát 1965-ben a Dél-Karolina állambeli Parris Islandre, a tengerészgyalogság alapkiképző bázisára helyezték. Arra a helyre, ahol minden tengerészgyalogos pályafutása elkezdődött és ahol Donald Cathcart és egy közlegény útja szerencsésen keresztezte egymást.

- 1965-ben, mint a K század parancsnoka kerültem Parris Islandre – írta visszaemlékezésében Cathcart. Annak idején magam is ezen a helyen teljesítettem a kemény alapkiképzést, az emlékek még élénken éltek bennem és nem örültem a beosztásnak. A munkámat három hadnagy és ötven kiképző altiszt segítette, az újoncok száma 1032 volt. Legfőbb segítőm a vezető kiképző, Nolan G. Henry tüzér-főtörzsőrmester volt, egy profi kiképző altiszt, akivel közösen ellenőriztünk minden feladatot. Egy nap a reggeli ellenőrzések után a századparancsnoki épület felé mentünk Henryvel, amikor az irodám előtt álló tengerészgyalogos kihúzta magát és tisztelegni próbált. Felfigyeltem idegen akcentusára, amikor hangosan köszönt nekem. Sisakja alól egy sebhelyes arc nézett rám, a tisztelgése rettenetes volt. Könyöke rossz szögben állt, ujjai görbék voltak. Henry megállt, megpróbálta az újonc karját és kezét a megfelelő tartásba helyezni, az ujjak azonban nem mozdultak. Henry rákiáltott: - Mi a neve, közlegény? - Uram! Szabolcs közlegény, Uram! - válaszolt az újonc.

Cathcart (már) alezredes és Henry tüzér-főtörzsőrmester, vezető kiképző

Megkérdeztem, hogy mi a baj az ujjaival. Tört angolsággal elmondta, hogy a szakaszának kiképzője dühös lett rá és külön szolgálatra vezényelte. Nedves homokot ásattak vele, húszliteres kannákba töltették és miközben kinyújtott karokkal kellett tartania a kannákat, a kiképzők ordítottak vele, és fenyegették őt. Amikor már nem bírta tartani a kannákat, azok a könyökhajlatába csúsztak és így vitte oda, ahova parancsolták. Az egész napja így telt, a karjai, csuklói és az ujjai ebben a helyzetben merevedtek meg. Mindez három nappal korábban történt, Szabolcs éppen könnyített szolgálaton volt, és az orvos véleményére várt. Magammal vittem őt és jelentést kértem az állapotáról. A doktor szerint legalább hathetes terápiára volt szükség, hogy a kezeit újra normálisan tudja használni, és 50-50 százalék esélyt látott a teljes gyógyulásra. Az irodámba vittem Szabolcsot és közöltem vele, hogy az egészségügyi szakaszba osztom be, amíg az állapota rendeződik, utána egy másik beosztást kap. Könyörgött, hogy ne küldjem oda. Megkérdeztem, hogy miért olyan fontos ez neki. Szabolcs azt válaszolta, hogy attól fél, hogy az egészségügyi szakasztól hazaküldik, mint alkalmatlant. Ekkor mesélt a múltjáról is.

Szabolcs közlegény magyar volt. Tizenhat éves korában, 1956-ban a hazáját megszálló szovjet katonák több honfitársával együtt falhoz állították, majd tüzet nyitottak rájuk. Őt is a holttestek között hagyták abban a hitben, hogy meghalt. Szabolcs azonban találat nélkül élte túl a kivégzést, sikerült elhagynia az országot és eljutott az Egyesült Államokba. Remélte, hogy egyszer bosszút állhat a szovjet katonákon, és olyan szervezetet keresett, ahol reményei szerint a legjobb kiképzést kaphatta. Amint lehetősége nyílt rá, belépett a tengerészgyalogsághoz.

Cathcart százados és egy altiszt körletellenőrzést tart, az újoncok rezzenéstelen arccal állnak

Henry és én a parancsnokságon tartottuk Szabolcsot. Minden olyan kiképzésen részt vett, ami nem igényelte a kéz és a kar tökéletes működését. Amikor nem a szakaszánál volt, az én parancsnokságom alá tartozott. Ekkor értettem meg, hogy miért rágtak be rá a kiképzők. Sokszor előfordult, hogy lassan reagált a parancsokra, mert nem értette jól a nyelvünket. Szabolcs megjárta a poklot és túlélte. A kiképzők nem tudták őt megtörni és miután megismerték a történetét, a hozzáállásuk sokat enyhült vele szemben. Gumilabdákat szereztünk neki, hogy azokkal erősítse a kezét, de más terápiát is alkalmaztunk. Három hét alatt szinte teljesen rendbe jött. A lövészkiképzés idejére már újra a szakaszánál volt, készen arra, hogy megszerezze a minősítéseit. A kiképzés hátralévő része gyorsan eltelt, és Szabolcs a szakaszával együtt fejezhette be. Teljesült a vágya, tengerészgyalogos lett, a történetnek azonban nincs vége.

Három évvel később, 1968-ban tizenhárom hónapos szolgálatból tértem haza Dél-Vietnámból és őrnagyi rendfokozatban a tengerészgyalogság El Toro légibázisára kerültem. Az egyik napon, nem sokkal az érkezésem után egy fiatal hadnagy jött oda hozzám. Karját negyvenöt fokban tartva, egyenes ujjakkal, a lehető legszabályosabban tisztelgett nekem. Arcán széles mosoly volt, egyenruhája bal zsebe felett a tengerészeti repülők aranyszárnyát viselte. - Cathcart őrnagy! – mondta – Szeretném megköszönni, hogy lehetőséget adott nekem, hogy Parris Islanden a szakaszommal fejezhessem be az alapkiképzést! Az arcán lévő sebhelyről felismertem a tisztet. A hadnagy Szabolcs volt! Az egykori sérült közlegény hosszú utat tett meg a Parris Island-i K századtól. Boldogan viszonoztam a tökéletes tisztelgést. Szabolcs hadnagy elmondta, hogy sikeresen elvégezte a haditengerészeti repülőtisztképző programot és egy F-4 Phantom II-es századnál szolgál. Boldog volt, hogy tengerészgyalogos és repülőtiszt lehetett. Többször találkoztunk, mielőtt áthelyezték El Toróból aztán engem is máshova helyeztek és megszakadt a kapcsolatom vele – fejezte be visszaemlékezését Donald Cathcart.

A VMFA-122-es század egyik F-4-es Phantomja a tengerészgyalogság El Toro légibázisán

Életre szóló barátság

Arra, hogy a tizenhat éves menekült srácból hogyan lett tengerészgyalogos repülőtiszt és mit csinált a háború után, barátja, Pat Di Carlo visszaemlékezése ad választ.

- 1976 telén találkoztam először Steve-vel. Tizenkét éves voltam, amikor a kaliforniai Tustinban, a Nieuport 17 nevű, katonai tematikájú étteremben és bárban összebarátkozott a szüleimmel. A Nieuport 17 tele volt első és második világháborús, koreai és vietnámi háborús, és más pilóták dedikált képeivel. Ott volt például James Doolittle tábornoké, űrhajósoké, tesztpilótáké és ászoké - köztük néhány német ászé is – és Steve-nek is volt ott aláírt fotója.

Steve valamikor 1957-58-ban érkezett Philadelphiába, Pennsylvania államba, majd a középiskola elvégzése után beiratkozott a Dallasi Egyetemre, ahol gyógyszerész diplomát szerzett. A diploma megszerzése után megpróbált beiratkozni a tengerészgyalogság tisztjelölt iskolájába (OCS – Officer Candidate School), azonban a toborzó hibájából nem tisztjelöltként, hanem sima közlegényként vették fel. Azon a kiképzésen érték az említett megpróbáltatások. Miután tizedesként leszerelték, azonnal felvették az OCS-be, és valamikor 1965-66-ban hadnaggyá avatták. Ezután jelentkezett repülőképzésre a texasi Corpus Christibe, ahol 1968-ban avatták és megkapta a szárnyait. Éppen akkor, amikor az USA növelni kezdte jelenlétét Vietnámban.

A haditengerészeti repülőtisztképzés elvégzését igazoló kártya

A repülőiskola elvégzése után Steve önként jelentkezett első harctéri szolgálatára. „Backseater” volt, a hátsó ülésben repült, a Phantom fegyverzetért és radarjáért felelt. Találkoztam olyan pilótákkal, akik együtt szolgáltak Steve-vel. Elmondták, hogy bár a beceneve „A gróf” (The Count) volt, a legtöbben „Jégemberként” (Iceman) emlegették, mert kötélidegekkel segítette a pilótákat, hogy az utolsó pillanatig kivárva térjenek ki a légvédelmi rakéták elöl. Steve két szolgálati időszakot töltött Vietnámban, majd a Hawaii-szigetek egyikén, Oahun állomásozott, és saját elmondása szerint élete legjobb időszakát élte. Nem tudom, meddig tartott ez a szolgálat, de 1974-ben vagy 1975-ben az El Toro tengerészgyalogos légibázisra helyezték a kaliforniai Tustinba. A napi szolgálat után gyakran ugrott be egy italra az említett Nieuport 17-be. A szüleim ott találkoztak vele, mivel apám szintén tengerészgyalogos volt, bár nem pilóta. Mondanom sem kell, hogy gyorsan összebarátkoztak, olyannyira, hogy a szüleim 1976-ban meghívták őt a családi síelésre Snowmassba, Coloradóba, ahol a testvéreim és én először találkoztunk vele.

Időtöltés a század készenléti helyiségében

Amikor leszerelt, megkérdeztem tőle, hogy miért döntött így, hiszen már csak néhány éve volt a nyugdíjig. Elmondta, hogy a fegyveres erők a vietnami háború után leépítéseket hajtottak végre, és kivásárlási lehetőséget ajánlottak a tiszteknek, ha idő előtt lemondanak a további szolgálatról. Steve elfogadta az ajánlatot és az összegből egy házat vásárolt Kaliforniában, valamikor a hetvenes évek végén. Valójában ő volt az első munkaadóm, amikor tizenkét évesen felfogadott, hogy nyírjam a füvet, amiért húsz dollárt fizetett, és nekem adta az egyik repülős overallját is. A főiskolai éveim alatt, amikor szükségem volt húsz dollárra, felhívtam Steve-et, aki otthagyta a pénzt a lábtörlője alatt, én pedig lenyírtam a füvét. A tengerészgyalogságtól kezdve egészen a haláláig ezermester volt, és ez a képessége, hogy mindent kijavítson a ház körül, jövedelmező munkát adott neki élete végéig. Ízig-vérig úriember volt, udvarias volt a nőkkel és állta a szavát. A durvaságot senkitől sem tűrte el, de nem félt a verekedéstől sem. Egyik nyáron egy tűzijátékos cégnél dolgozott, és engem vett fel asszisztensnek. A munkások többsége mexikói volt, akik alig beszéltek angolul. Egy nap a mexikóiak több pénzt követelve túszul ejtették a cég tulajdonosát. Steve megérkezett a helyszínre, nyomatékul elővette fegyverét, aztán kirúgta az emberek felét és körülbelül tizenöt perc alatt helyreállította a rendet. Egyszer nősült, amikor még fiatal tengerészgyalogos volt. Volt egy fia, de a házassága zűrös volt, elváltak és nagyon megviselte, hogy nem láthatta többé a gyerekét. Mi voltunk a családja, és amikor végstádiumú rákot diagnosztizáltak nála, s ápolásra szorult, a feleségemmel megkértük, hogy maradjon a házunkban.

Miről mesélnek a dokumentumok és a fényképek?

Szabolcs István hagyatékát unokaöccse, Visnitz Tamás őrzi. A dokumentumokat az a haditengerészetnél használatos masszív papírmappa fogja össze, amely egy hajózó szakmai életútját tartalmazza. A mappa azért nem teljes, mert egyes dokumentumokból csak az éppen érvényeseket kellett lefűzni, a többi a haditengerészet személyügyi archívumába került. Ezekből a dokumentumokból viszonylag jól nyomon követhetőek Szabolcs áthelyezései, repülőorvosi alkalmassága, beosztása, repült típusa, kiképzettségi és hadrafoghatósági szintje, túlélőkiképzésének érvényessége, írásbeli vizsgái, a repülőkiképzéssel kapcsolatos egyéb iskolái és tanfolyamai, összesített repült ideje valamint harci bevetéseinek jellege. A dokumentumokból kiderül, hogy Szabolcs az alapfokú repülőkiképzés után, 1968 tavaszán UC-45J Navigator, T-1A Seastar és T-39 Sabreliner oktatótípusokon közel száz órát repült, és ezeken tanulta meg a radar kezelését. Júniusban avatták haditengerészeti repülőtisztté (NFO – Naval Flight Officer), és mivel harci típusa az F-4 Phantom II volt, beosztása RIO (Radar Intercept Officer) lett. Az F-4B, J és N változatain 1979 februárjáig közel 1400 órát repült. Az 500 órát alig két év alatt lépte túl, a 750 eléréshez további egy év kellett, az ezer órát újabb másfél év után, 1972 októberében ünnepelhette. A típusképzéssel együtt járt a Phantom fegyverrendszerének harci alkalmazására jogosító képzés, majd 1969-ben egy dzsungel-túlélőképzés következett a Fülöp-szigeteken, nyilvánvalóan a vietnámi bevetések előtti felkészítés keretében. Az elkövetkező években további képzéseken vett részt: az AIM-7 Sparrow félaktív, radarvezérlésű légiharc-rakéta alkalmazását lehetővé tevő Aero 1A tűzvezető rendszerre kapott képzést, légiharc-oktató kurzusra küldték majd a légiharccal és a levegő-föld fegyverzettel kapcsolatos ismeretfrissítő tanfolyamokon vett részt. Négy különböző vadászbombázó századnál szolgált, harci bevetéseit a VMFA-122 Crusaders századdal repülte a dél-vietnámi Chu Laiból. A századot 1970-ben Hawaiira vonták vissza, majd a dél-vietnámi helyzet miatt Japánba, az Ivakuni bázisra települtek át. 1972-ben ismét hazatértek Hawaiira, a tengerészgyalogság Kaneohe Bay légibázisára.

A kétszázadik bevetéséről visszaérkező Szabolcsot pezsgővel köszöntik közvetlenül a leszállás után

A rendszeres írásbeli teszt egyik oldala, amelyen a Phantom egyes rendszereivel vagy azok meghibásodásával kapcsolatos kérdésekre kell beírni vagy kiválasztani a helyes választ

Szabolcs István bevetési naplójának egyik lapja, amelyen többnyire közvetlen légi támogató (CAS) bevetéseket jegyeztek fel. Ezek egy része titkosított (Classified) helyszínen történt

Az F-4 Phantom II-es gyártója nem csak a pilótákra gondolt, amikor kiadta az 1000 repült óra után járó oklevelet

A számos kurzus egyikének elvégzését igazoló oklevél

Szabolcs repült órái tekintetében az 1969-es év 253 órával, 1970 360 órával, 1971 224 órával emelkedik ki, de 1972 már csökkenő értéket mutat, 139 repült órát. A kimagaslóan magas óraszámok Vietnámban jöttek össze, ahol Szabolcs közvetlen légi támogató bevetéseket (CAS) repült, földi telepítésű radar segítségével irányított bombázást (TPQ) végzett, részese volt az észak-vietnami vadászgépek elleni őrjáratnak (MiGCAP) a repülőgép-hordozó harccsoport védelmét ellátó járőrözésnek (BARCAP) vagy ellenséges területen földet ért pilóta kimentését támogató (RESCAP) bevetéseknek. Harctéri szolgálatáért négy kitüntetésben részesült.

Szabolcs István díszegyenruhájának egyik darabja századosi rendfokozati jelzésekkel, a tengerészgyalogság jelvényével, az NFO jelvénnyel és a rácsíptetett nyakkendőcsipesszel. Az NFO jelvény a díszegyenruhához használt kicsinyített változat, ahogyan a kitüntetések is. Balról jobbra: repülő érdemrend, amely minden, éles bevetésen teljesített 25 repült óra után járt, nemzetvédelmi szolgálati érdemrend a harctéri szolgálatért, a vietnámi szolgálatért járó érdemrend, és a Dél-Vietnám által adott érdemrend 

Számos vietnámi veteránhoz hasonlóan Szabolcs sem szívesen mesélt a háborúról, csak egy-egy történetet osztott meg családjával, amikor hazalátogatott Magyarországra. A háborús élmények, és a látottak megviselték, talán ezért is élt a lehetőséggel, hogy amikor a hetvenes évek közepétől a repült idő jelentősen lecsökkent, idő előtt otthagyja a tengerészgyalogságot. Amit harci tapasztalata alapján gondolt, azt az egyik fénykép hátuljára írta: War is Hell. A háború pokol.

Hazatérés

Valamikor a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején, egyik magyarországi útjáról visszatérve, Szabolcs egy baráti beszélgetés során említette Pat Di Carlónak, hogy halála esetén szeretne hazatérni. – Csak juttass haza, a többit a családom elintézi – kérte. Szabolcs István 2018 márciusában hunyt el. A szükséges formaságok elintézése után, májusban Di Carlo Budapestre utazott, hogy teljesítse barátja kérését. Szabolcs István hamvait kívánsága szerint édesapja és nevelőanyja mellett a budapesti Szent István Bazilikában helyezték el.

***

A cikk elkészítéséhez nyújtott segítségért köszönet illeti Donald Cathcartot, Pat Di Carlót, Visnitz Tamást és Jeff Manthost. A nyomtatott változata az Aeromagazin 2025. júniusi számában jelent meg. Fotó: Szabolcs István hagyatéka, Donald Cathcart archív, USMC