Sorozatom előző része után továbbra is maradok a témánál, vagyis a 101. Felderítő Repülő Század fegyver szakágánál. Ezúttal olyan valakit megszólaltatva, aki csapatával szintén a Szu-22-esek fegyverrendszerén dolgozott, kint a piros vonalon. Csongrádi Imre kaposvári otthonában elevenítette fel a taszári éveket.

- A Kiliánon végeztem 1983-ban, kiválóra államvizsgáztam a fegyver szakágon. Volt egy elbeszélgetés, ahol jeleztem, hogy én Budapest környékére szeretnék kerülni. Hát az nem megy – mondták - de fiatal vagyok, van itt egy új technika, menjek ki és gondoljam át. Visszahívtak és kérdezték, hogy meggondoltam-e magam. Igen, Budapestre szeretnék kerülni! Rendben, menjen ki – mondták újra. Aztán avatás előtt közölték, hogy Csongrádi Imre hadnagy, felderítő repülő század, fegyver csoport, csoportparancsnok beosztás. Na, ennyit Budapestről. Megnéztem a személyügyi lapomat. Az állt benne, hogy saját kérésemre kerültem Taszárra. Tudomásul vettem, nem lehetett ágálni ellene. Legalább a helyettesem tapasztalt lett volna, de Cserpán Zoli, aki a helyettesem lett, az osztálytársam is volt a Kiliánon. Patásnak neveztük, mert nagyon emlékeztetett Haumann Péter színészre, aki az Indul a bakterházban a Patást alakította. Rajta is ragadt ez a név.

Megérkeztünk Taszárra. A politikai helyettes, Vígh Tóni a maga szintjén megtette, amit lehetett, próbált lakást szerezni és állást a feleségeknek. Mi is kaptunk Taszáron egy lakást, aztán három hónap típustanfolyam következett a Szovjetunióban. Azután már jöttek is a gépek. A századnak talán a húsz százaléka dolgozott már korábban is kint a piros vonalon, a repülőgépek kiszolgálásán. Volt nálunk egy Auer Attila nevű tiszthelyettes. Egyszer megkérdezte, hogy Imre, aláírtad a replapot? Mi az a replap? - kérdeztem vissza. Na, ennyire nem tudtunk semmit a napi gyakorlatról. Minden, amit addig tanultunk, csak elmélet volt.

Indítás előtt a pilóta ellenőrzi a Szuhoj függesztményét. A kép a nyolcvanas években készült, a gépen még a csillagos felségjel van.

Petre Dezső volt az, aki szakmailag sokat segített. Egy jó műszaki érzékű srác, aki már üzemeltetett MiG-21-est, bár fegyver szempontból azzal is csak az UB blokk és a Szuhojon külső függesztéssel alkalmazható GS-23-as gépágyú volt közös, semmi más. Mi a nulláról kezdtük. Volt egy füzet, amibe felírtam, hogy mi hol van a gépen. Ahogy az oroszok szerelték össze a gépeket, írtam, hogy mit hova raknak be. Aztán a berepülés következett. Később a meghibásodásokat is felírtam. Saját tapasztalat alapján vezettük, mert nem volt öreg, tapasztalt kolléga, aki ismerte volna a típust.

*

- Aztán elkezdtük tanulni a fegyverrendszert, majd jöttek a lövészetek. A Szuhojokkal sokat lőttünk, főleg a MiG-21-esekhez képest, majdnem minden héten. Először gépágyúval. Elméletben tudtuk, hogy hogyan kell a fegyvert szétszedni és összerakni, de először csak néztünk. Meg kellett csinálni a belövéseket is, amit nem úgy kell elképzelni, hogy a cél közepébe kellett találni. Csak működjön. Légi célzásnál nem egy közeli céltáblára lősz. Aztán az UB blokkos lövészetek következtek. Rengeteg anyagunk volt, minden géphez legalább nyolc UB blokk és a B8-as blokkok. A hadrendbe állásnál át kellett venni a rakétákat, aszerint hogy melyik gép mire volt fegyverezve. Az oroszok hozták és átadták a mi fegyverzeti részlegünknek, mi pedig tőlük vettük át. Először sátrakban volt a fegyverzet, a sátrak beáztak, rengeteg gond volt velük. A legtöbb fegyvert a függesztő kocsikon tároltuk, ami pedig nem fért el rajtuk, azt a földön. Nem nehéz elképzelni, hogy mi volt, amikor alájuk folyt a víz a szerelősátorban. Egymás hegyén-hátán álltak az UB blokkok ládákban, azokat is takartuk. Sok idő elment ezzel a szerencsétlen helyzettel. Később kaptunk egy targoncát, de azzal is csak a gond volt, azt is javítani kellett. Mi próbáltunk életet lehelni bele, mert ha leadtuk, akkor nem volt mivel dolgozni. Aztán a vezetés látta, hogy ez így nem megy.

Rakétát függesztenek a fegyver szakág emberei. 

A gépágyús és UB blokkos lövészetek után a bombázás és az Sz-24-es földi célok elleni nem irányított rakétával végrehajtott lövészetek következtek. Bombázás itthon, levegő-föld rakétalövészet Lengyelországban és Németországban tengeri célra. Sokszor bent aludtunk két laticelen az iroda sarkában. Egyszer egy lövészet után kérdezem a többieket, hogy hazamenjünk? Éjfél van, úgyis jövünk be reggel hatkor, mi értelme?

*

- Az irányított rakéták közül a földi célok elleni, lézer rávezetésű H-25ML-t használtuk a legtöbbet. A hajtóműindítás után fel kellett pörgetni a rakéta fejét. Volt benne egy giroszkóp, aminek középre kellett beállnia. Amíg a giroszkóp nem érte el a fordulatszámot, addig félreállt, majd miután elérte, beállt középre, remegett egy kicsit és fixált. Ezt meg kellett várni, mert a levegőben nem állt be a gép remegése miatt. A H-25ML mellett volt még a rádiós rávezetésű H-25MR és a lokátor elleni H-25MP. Ezek függesztése macerásabb volt, mert plusz konténert kellett függeszteni hozzájuk.

Volt miből válogatni - és a képre nem fért rá minden.

Sok meghibásodás volt a függeszthető GS-23-as gépágyúkkal. A GS amúgy is egy nagy tűzgyorsaságú fegyver, a MiG-21-eseken is sokszor meghibásodott. A Szuhoj beépített NR-30-as gépágyúja nagyon megbízható volt, inkább a lőszer útja során voltak gondjaink. Időnként el-elakadoztak, keresztbe álltak a lőszerek. Legtöbbször a célzókészülék és a gép orrában lévő lézerberendezés hibásodott meg. A lézernek volt egy szilikagél páramentesítő patronja, ami ha tönkrement, akkor bepárásodott a tükör. Lövészet előtti nap olajkályhán szárítgattuk, mert még a tárolás közben is összeszedte a levegőből a párát. Kint a piros vonalon más nem tudtunk csinálni.

Nekünk úgy tanították, hogy a fegyverek találati pontossága hatvan százalékban a hajózó kiképzettségétől függ. Sok időnk ment el azzal, hogy az egyébként hibátlan célzókészüléken kerestük a hibát, mert a hajózó azt mondta, hogy nem lehet vele célozni. Mi meg nekiálltunk mérni, ellenőrizni. Egy idő után rájöttünk, hogy nem mindegy ki mondja, hogy hibás a berendezés. Ha X vagy Y mondta, akkor nem állunk neki, mert elment sok idő a semmivel, és úgysem találta el a célt. Inkább elengedtük a gépet. Aztán kérdeztük a következő hajózót, hogy a célzókészülék rendben volt-e. Kitűnő, ahova mutatok, oda lövök - jött a válasz. Ha a hibátlan géppel egy Balogh Imre, egy Vámos Jóska, vagy egy János Béla ment el, akkor úgy jöttek vissza, hogy kiváló, hozzá ne nyúljatok! De ha azt mondták, hogy Csongi, ez mellévisz, akkor nekiálltunk csinálni, blokkot cserélni, szabályozni.

Egy kakukktojás, az R-60-as légiharc rakéta a földi célpontok elleni Sz-24-es rakétákkal függesztett Szuhojon.

Persze mi is csináltunk hülyeséget. Például véletlenül lőttünk a gépágyúval. Ki kellett üríteni és meg kellett tisztítani az ágyút, mire a Petre Dezső odament, hogy rozsdás, cseréljük. Mondtam, hogy nem kell kivenni az ágyút, majd megoldjuk. Bemegyek eligazításra, de amikor töltés lesz, akkor kimegyek és megcsináljuk. Bent ülök az eligazításon és hallom, hogy dörren az ágyú. Mondom a többieknek, hogy valaki lőtt! Persze, belövés van - mondták. Mire én: ködben?

Az NR-30-as egy levegőismétléses gépágyú. Amikor beteszed a gépbe, még üresen egy-két levegőismétlést csinálsz rajta, hogy jól van-e összerakva. Ismétlés, elsütöd, ismétlés, elsütöd és kész. Az őrmester srác, aki kint volt a gépnél, egyedül akarta megcsinálni, ráadásul péntek volt, ment volna már haza. Elfelejtette a sorrendet, először töltött, aztán eszébe jutott, hogy nem ismételt rá. Felállt a létrára, be se ült, ráismételt, elhúzta és kilőtte maga alól a létrát. Szerencsére, ahogy leesett elengedte a billentyűt. Ilyenkor jelenteni kellett az esetet, jött az elhárítás, néztük, hogy hova esett le a lőszer, mert amit kilősz, az leesik. A közelben legelő birkák felett is elmentek a lövések, mert egy fokkal felfelé álltak a fegyverek. A légi célzásnál az állásszög miatt lefelé áll, de a földi célzásnál, a Szuhojon magad elé kell, hogy láss, ezért egy fokkal felfelé áll a fegyvercsövek tengelye.

Szu-22-esek lassú kimúlása. A 08-as a pápai repülőtéren a kétezres évek közepén. 

Engem megfenyítettek, hogy nem jól adtam ki a parancsot és nem szocialista emberhez méltó módon hajtottuk végre a feladatot. A Gyufa (Schmidt István vezérőrnagy, a Csapatrepülő Parancsnokság parancsnoka) fenyített meg. Ott álltunk a Petrével. Ilyenkor ideges az ember és közben néztem, hogy a gépírónő ír, miszerint „Csongrádi Imrét szigorú megrovásban részesítem”. Mondom Dezső, szigorú megrovást kapunk, ott gépelik. Kérdezte a Gyufa, hogy tudok-e mentséget? Tudom-e mivel fog sújtani? Mondtam tudom, mert láttam, hogy gépelik. Erre rám szólt, hogy ne viccelődjek. Szegény Petre Dezsőt miért fenyítették meg, nem tudom, mert köze nem volt hozzá. Az ágyút egyébként minden lövészet után tisztítani kellett, de ha este és reggel is lőttek, éjjel nem pucoltuk, mert minek? A csövet kihúztuk, hogy ne rozsdásodjon, aztán annyi. Meghatározott számú lövészet után szét kellett szedni, mert a gázátömlő furatok eltömődhettek.

*

- Ha fegyvert kellett függeszteni, lejött parancsba, hogy jövő héten ezzel és ezzel függesztünk. A függesztett gépen a fegyverzet kiválasztó kapcsolót a hajózó állította be. Aztán, ha nem ment el a fegyver, megnéztük, hogy mi lehetett az oka. Általában az volt a gond, hogy a fő bombakapcsolót nem kapcsolta a hajózó, márpedig akkor nem tudott bombázni. A végén már le is biztosítottuk a kapcsolót, aztán ha jelezték a problémát, mi benéztünk a kabinba mielőtt elmélyedtünk volna a hibakeresésben. Ha azt láttuk, hogy lebiztosítva maradt, akkor már hiába állította a pilóta, hogy ő kapcsolta. Nem valószínű ugyanis, hogy a levegőben visszabiztosította…

A 03-as Szu-22-es a Dunai Repülőgépgyárban, vagy ahogy mindenki ismerte, a PG-ben.

Később megkaptuk a konténert is, de csak az első, felderítő részét. Ezzel fegyver és felderítő csoport lettünk, ha kellett mi függesztettük, miután megszüntették a konténer csoportot. A Szu-22-es üzemeltetés kifutó szakaszában nagyon lecsökkent a lövészetek száma. Amikor a Varsói Szerződés aktualitását vesztette, megszüntettük az atomhordozó képességet is. Aztán jött a gépek nagyjavítása Tökölön a PG-ben. Mentünk mi is és segítettünk visszatenni a blokkokat. Miközben megszűnt a század, én egy angol nyelvtanfolyamon voltam. Mire visszaértem nem volt már szerszámos szekrény sem. Voltak lezuhant gépeink. Ha egy gép leesett, akkor mindene leesett, vagyis mindent leírtak, ami a géphez tartozott. Tele voltam UB blokkal, úgy kellett könyörögni, hogy vigyék már el, hogy nullára tudjak zárni. A már Pápán álló gépekből ki kellett venni az NR-30-asokat és átadni, de nem kellett egyik századnak sem. Nem volt se papír, se utasítás, hogy hol adjuk le. Aztán meguntuk és lerámoltuk az egyik század elé a betonra.

"Ha egy gép leesett, mindene leesett." Ennyi maradt a 07-es kétülésesből, amelynek személyzete sikeresen katapultált.

*

- Taszár után Kaposváron szolgáltam még a logisztikai alakulatnál. A repülőalakulat után nagyon furcsa volt, állandóan megfordultam, hogy kinek tiszteleg a szembejövő katona. Azután több misszióban is részt vettem. Például Okucaniban, ahol hadműveleti főtiszt voltam, vagy Irakban, ahol a szállító zászlóalj parancsnokhelyettese. Néztem is, hogy a BTR-ben is az NR-30-as gépágyú volt. Utána nyugdíjba mentem, és egy kis kitérő után kiutaztam Afganisztánba, immár egy tolmácsokkal foglalkozó civil cég alkalmazottjaként.

* * *

Fotó: Gál József, Szórád Tamás

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2019. februári számában jelent meg.