Donald „Mofak” Cathcart alezredes az amerikai tengerészgyalogság légierejének pilótájaként szolgált az ötvenes és a hatvanas években. Többek között repülte a Skyraidert, a Skyhawkot, a Crusadert és az Intrudert. 1965-ben már tapasztalt pilótaként Parris Island-re, a tengerészgyalogság alapkiképző bázisára helyezték. Arra a helyre, ahol minden tengerészgyalogos pályafutása kezdődik, és ahol Mofak és egy újonc közlegény útja szerencsésen keresztezte egymást.

Mofak: „Parris Island, Dél-Karolina állam. 1965-ben kerültem oda századosi rendfokozattal, mint a K század parancsnoka. Annak idején magam is ezen a helyen mentem végig a kemény alapkiképzésen, az emlékek még élénken éltek bennem. Finoman fogalmazva nem örültem a beosztásnak.

"Mofak"

A századhoz összesen 1032 újonc tartozott. A munkámat három hadnagy és 50 kiképző tiszthelyettes segítette. Legfőbb segítőm a vezető kiképző, Nolan G. Henry tüzér főtörzsőrmester volt. Profi kiképző tiszthelyettes volt, mindent tudott a munkájáról. Közösen ellenőriztünk minden kiképzési feladatot.

Egy nap a reggeli ellenőrzések után a századparancsnoki épület felé mentünk Henryvel, amikor az egyik tengerészgyalogos, aki az irodám előtt állt, kihúzta magát és tisztelegni próbált nekem. Felfigyeltem idegen akcentusára, amikor hangos Jó reggelt, Uram! -mal köszönt nekem. Sisakja alól egy sebhelyes arc nézett rám, a tisztelgése rettenetes volt! Könyöke rossz szögben állt, ujjai görbék voltak. Henry megállt és megpróbálta az újonc karját és kezét a megfelelő tartásba helyezni. Az ujjak azonban nem mozdultak. Henry rákiáltott:
- Mi a neve, közlegény?
- Uram! Szabolcs közlegény, Uram!
Megkérdeztem, hogy mi a baj az ujjaival. Tört angolsággal mondta el, hogy a szakaszának kiképzője külön szolgálatra vezényelte. A külön szolgálaton homokot ásattak vele, és egyik helyről a másikra kellett szállítania. Állandóan a nedves homokkal megtöltött ötgallonos (18,75 kg) kannákat kellett cipelnie. Elmondta, hogy kinyújtott karokkal kellett tartania a kannákat, közben a kiképzők ordítottak vele, és fenyegették őt. Amikor kinyújtott karral már nem bírta tartani a kannákat, azok a könyökhajlatába csúsztak és ő így vitte oda, ahova parancsolták. Az egész napja így telt, karjai, csuklója és az ujjai ebben a helyzetben merevedtek meg. Mindez három nappal korábban történt és Szabolcs éppen könnyített szolgálaton volt, és a tengerészeti orvos véleményére várt.

Magammal vittem Szabolcsot és megkértem az orvost hogy vizsgálja meg és adjon egy jelentést az állapotáról. A doktor szerint legalább hathetes terápiára volt szükség, hogy a kezeit újra normálisan tudja használni, és 50-50 százalék esélyt látott a teljes gyógyulásra.
Az irodámba vittem az újoncot és közöltem vele, hogy az egészségügyi szakaszba osztom be, amíg az állapota rendeződik, majd egy másik szakaszba kap beosztást. Könyörgött, hogy ne küldjem az egészségügyi szakaszba. Megkérdeztem, hogy miért olyan fontos ez neki. Szabolcs azt válaszolta, hogy attól fél, hogy az egészségügyi szakasztól hazaküldik, mint alkalmatlant. Ekkor mesélt a múltjáról is.

Szabolcs közlegény magyar volt. Tizenöt éves korában, 1956-ban a hazáját megszálló szovjet katonák több honfitársával, családtagjával és barátjával együtt falhoz állították őt, majd géppisztollyal tüzet nyitottak rájuk. Szabolcs is találatot kapott, összeesett, de sérülése nem volt halálos. Kivégzőik a holttestek között otthagyták őt is abban a hitben, hogy meghalt. Miután elmentek, Szabolcs el tudott menekülni a helyszínről és sérüléseit is ellátta. Később elhagyta az országot is, és eljutott az Egyesült Államokba. Remélte, hogy egyszer bosszút állhat a szovjet katonákon, és ezért olyan szervezetet keresett, ahol reményei szerint a legjobb kiképzést kaphatta. Amint lehetősége nyílt rá, belépett a tengerészgyalogsághoz.

Mofak és a mögötte álló kiképző altiszt körletet ellenőriz. A közlegények rezzenéstelen arccal állnak.

Henry és én a parancsnokságon tartottuk Szabolcsot. Minden olyan kiképzésen részt vett, ami nem igényelte a kéz és a kar tökéletes működését. Amikor nem a szakaszánál volt, az én parancsnokságom alá tartozott. Ekkor értettem meg, hogy miért rágtak be rá a kiképzők. Sokszor előfordult, hogy lassan reagált a parancsokra, mert nem értette jól a nyelvünket. Szabolcs megjárta a poklot és túlélte. A kiképzők nem tudták őt megtörni. Miután megismerték Szabolcs történetét, a hozzáállásuk sokat enyhült vele szemben.

Gumilabdákat szereztünk Szabolcsnak, hogy azokkal erősítse a kezét, de más terápiát is alkalmaztunk. Három hét alatt szinte teljesen rendbe jött. A lövészkiképzés idejére már újra a szakaszánál volt, készen arra, hogy megszerezze a minősítéseit. A kiképzés hátralévő része már gyorsan eltelt, és Szabolcs a szakaszával együtt fejezhette be. Teljesült a vágya, tengerészgyalogos lett. A történetnek azonban nincs vége.

Három évvel később, 1968-ban egy 13 hónapos szolgálatból tértem haza Dél-Vietnamból és a tengerészgyalogság El Toro légibázisára kerültem a Marine Aircraft Group 33-hoz. Az egyik napon, nem sokkal az érkezésem után egy fiatal tengerészgyalogos hadnagy jött oda hozzám. Karját 45 fokban tartva, mereven tartott egyenes ujjakkal, a lehető legszabályosabban tisztelgett nekem. Arcán széles mosoly volt, egyenruhája bal zsebe felett a tengerészeti repülők aranyszárnyát viselte.

- Cathcart őrnagy! – mondta – Szeretném megköszönni, hogy lehetőséget adott nekem arra, hogy Parris Island-en a szakaszommal fejezhessem be az alapkiképzést!

Az arcán lévő sebhelyről felismertem. A hadnagy Szabolcs volt! Az egykori sérült közlegény hosszú utat tett meg a Parris Island-i K századtól. Boldogan viszonoztam a tökéletes tisztelgést. Steve Szabolcs befejezte a haditengerészeti repülőtiszt-képzést és az F-4 Phantom II típuson repült. Boldog volt, hogy tengerészgyalogos és repülőtiszt lehetett.”

* * *

Fotó: Cathcart-archív