Egyetlen lépés

Ahhoz, hogy egy repülőgép-hordozó végrehajthassa feladatát, azaz elindíthassa és fogadhassa repülőgépeit, számos berendezésre van szükség. A két legfontosabb és egyben legveszélyesebb gép a hajó katapultja és fékező berendezése.

A fékező berendezésből fent a repülőfedélzeten csak a fékezőkötelek láthatóak, ezeket kapják el a repülőgépek fékhorgai. A kötelek a fedélzet alatti gépterembe futnak, ahol a fékező berendezéshez kapcsolódnak. A repülőgépek érkezésekor kivágódó kötelek számos balesetet okoztak már. Olykor előfordul, hogy a kötél elszakad, de ez nagyon ritka. Ilyenkor ostorként vág végig a fedélzeten, és söpör félre az útjából mindent és mindenkit, kivéve az olyan különösen nehéz dolgokat, mint egy repülőgép vagy egy vontatókocsi. Ugyanígy söpör félre mindenkit, aki a felfestett biztonsági sávon belülre, a kötél útjába kerül.

A ma 69 éves Bob Wilson haditengerészeti pilótaként tudta, hogy nemcsak a repülőgépek kabinjában ülők teljesítenek kiemelten veszélyes szolgálatot, hanem azok is, akik a repülőfedélzeten dolgoznak. A sors kegyetlen játéka, hogy éppen azzal az emberrel történt a baleset, aki a többiek testi épségére vigyázott. 1974 februárjában a USS Kitty Hawk fedélzetén az egyik kötél levágta mindkét lábát.
Bob Wilson 1941-ben született New Jersey államban. A középiskola után dolgozni kezdett és mellette esti tagozaton tanult, hogy felsőfokú végzettséget szerezzen.

„Repülni akartam, és ezért tanultam tovább. 1963-at írtunk és a vietnami helyzet miatt az Egyesült Államokban sorozás volt érvényben. Az esti iskola nem jelentett felmentést a sorozás alól, és végül 1963 decemberében én is megkaptam a behívót. Azonban az iskolában bejött hozzánk egy toborzó a haditengerészettől és olyanokat keresett, akik szívesen lettek volna tengerészeti pilóták. Átmentem a teszteken majd az orvosin is alkalmasnak találtak. Azonnal beléptem a haditengerészethez és ezzel megúsztam a szolgálatot a hadseregnél. Mivel utolsó éves voltam, a haditengerészet lehetővé tette, hogy befejezzem a tanulmányaimat és lediplomázzak. Ezután zászlósi rendfokozattal repülőkiképzésre a floridai Pensacolába kerültem. 1967 novemberében kaptam meg a pilótajelvényt és Kaliforniába, San Diegóba kerültem az első századomhoz.”

Bob Wilson ezután tengeralattjáró elhárító századoknál repült a dugattyús motoros S-2 Tracker típuson. Három hordozón szolgált, a USS Yorktown-on, a USS Horneten és a USS Kitty Hawkon. Ez utóbbin érte a baleset.

A USS Kitty Hawk.  Fotó: Department of Defense

„1972 októberében már korvettkapitányként kerültem a USS Kitty Hawkra, mint repülőfedélzeti tiszt. Ebben a beosztásban a repülőfedélzeten zajló tevékenységért voltam felelős. A biztonságot tartottam szem előtt és ebben nem ismertem tréfát. Egyszer megragadtam egy fickót, akin nem volt fejvédő és mentőmellény. Nem tudtam, hogy ő „Red Dog” Davis, az egyik tengernagy. De ez egy másik történet.

Az a pillanat, amikor egy F-4 Phantom II maga után rántja a fékezőkötelet. Fotó: Department of Defense

A balesetem 1974 februárjában történt, amikor a hajóm az Indiai-óceánra tartott. Azt megelőzően a Fülöp-szigeteken, a Subic Bay tengerészeti bázison töltöttünk el két hetet, és a hajón javítási munkák zajlottak. A kéthetes kihagyás miatt a pilóták nappali gyakorló repüléseket folytattak. A felpörgetett tempó miatt nagyon fontos volt, hogy, ha egy gép leszállt, a sárga ruhás direktor utasításait követve leguruljon a leszállófedélzetről, szabaddá téve azt a következő gépnek. Az egyik Phantom pilótája azonban valamiért nem követte az utasításokat. Odaléptem és átvettem a gép irányítását. Ez az a pillanat, ahonnan az emlékek homályosak. Később, amikor ismét a Kitty Hawkra látogattam, elmondták, hogy miközben a gépet dirigáltam, három lépést tettem hátrafelé. Az utolsó lépéssel beléptem a biztonsági sávon belülre, éppen abban a pillanatban, amikor a következő leszálló, egy közel 300 km/órával érkező F-4 Phantom fékhorga elkapta a fékezőkötelet. A kivágódó kötél egy pillanattal később térd alatt lecsapta mindkét lábamat. A repülőgép személyzete nem tehetett semmiről, egyszerűen rosszkor voltam rossz helyen.

A Phantom felemelt fékhoroggal és felhajtott szárnyakkal hagyja el a leszállófedélzetet. A fékezőkötelekhez beosztott zöldruhások a kötél visszahúzásánál segítenek. A képen jól láthatóak az emberek és a kötél közötti arányok. Fotó: Department of Defense

Ettől kezdve nem emlékeztem semmire. A többiek közben megmentették az életemet. Mindkét lábamra szorítókötést tettek, hogy elállítsák a vérzést, és az egészségügyi részlegbe vittek. Ott már az orvosok foglalkoztak velem. Elláttak és előkészítettek a helikopteres szállításra."

Jeff Lee Manthos annak a Sea King helikopternek a személyzetéhez tartozott, amely Bob Wilsont a szárazföldre szállította.

SH-3 Sea King. Fotó: Department of Defense

„Fent a fedélzeten zajlott a repülőüzem és a századunk egyik helikoptere már a levegőben volt, arra az esetre, ha valaki a vízbe esik. Mi, hogy elüssük az időt, a készenléti helyiségben egy zárt láncú televízión figyeltük a fedélzeten zajló eseményeket. A képernyőn látszott, hogy valami történt a fedélzeten, de, hogy mi azt nem láttuk. A társam már ugrott is, és én is megragadtam a vízimentő felszerelést, hogy indulhassunk, ha kell, de szóltak, hogy a felszerelésre nem lesz szükség. Nem menteni, hanem szállítani fogunk. Lerohantunk a hangárfedélzeten álló helikopterhez és szélsebesen elkezdtük előkészíteni. Pillanatokkal később a pilóták is megérkeztek és gyorsan ők is átnézték a gépet. Rögtön beültek a helyükre, hogy azonnal indíthassanak, amint felemelnek minket a repülőfedélzetre. Amint a lift elérte a repülőfedélzetet a sárgaruhások a felszállóhelyre állították a gépet. Közben megtudtuk, hogy mi történt.

A haditengerészetnél használatos hordágy. Fotó: Department of Defense

Járó hajtóművekkel vártuk a sérültet, akit hordágyon hoztak fel az egészségügyisek. A sérült nyugtatót kapott, üveges tekintettel révedt a semmibe. A hordágyat, amin felhozták, egy felnőttre méretezték, de a sérült tiszt teste rövidebb volt, mint kellett volna. Fej, felsőtest, karok, lábak – nos, a lábak hiányoztak. Beemeltük a helikopterbe és felszálltunk. Sietni kellett, mert a kötései kezdtek átvérezni. A pilóták a lehető legnagyobb sebességgel hajtották a Sea Kinget, vissza a Fülöp-szigetekre, Subic Bay-be."

Bob Wilson öt nap múlva a kórházban nyerte vissza az eszméletét.

„Magamhoz tértem, kábult voltam, és elkezdtem kitépkedni a testemből kilógó csöveket, azzal, hogy úszni megyek, mert majd’ megőrültem a hőségtől. Ekkor erős nyugtatót kaptam, és legközelebb már Philadelphiában ébredtem, a haditengerészet kórházában. Az első gondolatom ugyanaz volt, mint mindenkinek, aki hozzám hasonlóan járt. Élek, de mit fogok ezután csinálni? Közgazdaságot tanultam, de sosem dolgoztam benne, én haditengerész voltam. Nős voltam, a második gyermekünk három héttel a baleset előtt született. Még a régi iskolán nevelkedtem, vagyis az én feladatomnak éreztem, hogy eltartsam a családomat. Hogyan fogom ezt megtenni ezután? A rengeteg stressz és aggódás mellett iszonyatos fizikai fájdalmak is kínoztak. Mégis, tudtam, hogy minden rendben lesz, mert a szeretteim mellettem voltak. Nem mindenki volt ilyen szerencsés, volt, akit a válási papírok vártak, amikor hazatért.

A haditengerészet mindent megtett, amit lehetett, a lehető legjobb ellátást kaptam és egy kitűnő rehabilitációs programban vehettem részt. Sajnos a pilótafülkébe vagy a tengerre már nem térhettem vissza. Végül a leszerelés mellett döntöttem és 1974 augusztusában búcsút mondtam a haditengerészetnek.”

Bob Wilsonnak újra kellett terveznie az életét. Leszerelése után veteránok ügyeivel kezdett foglalkozni. Ezt a munkát folytatta 1983-ig. Ami a váltást hozta, az nem volt más, mint a golf. Párhuzamosan már dolgozott a NAGA-nál, annál a golfszövetségnél, ami az amputáción átesett embereknek segített megismerni ezt a nemes sportot. Bob Wilsont 1986-ban a szövetség elnökének választották. 1995-ig töltötte be a pozíciót. Ez idő alatt elvégzett egy golf akadémiát, számos bajnokságot szervezett, létrehozta az amputált golfozók magazinját, és több országban segített megszervezni az amerikaihoz hasonló szövetséget. Elnöksége idején a NAGA tagsága 400-ról 9000 főre emelkedett. Öt év szünet után, 2000-ben ismét átvette az elnökséget és később munkatársaival programot indított az iraki és afganisztáni harcokban maradandó sérüléseket szenvedett katonák számára.

Az élet megy tovább ...  Fotó: NAGA

Így tehát az egykori tengerészpilótának a családja mellett ma a golf és az azzal kapcsolatos ezernyi teendő tölti ki az életét. Feleségével New Hampshire-ben él, és az élet újrakezdésével kapcsolatos véleményét így fogalmazza meg:

„Ha valakit egy bizonyos trauma ér, legyen az háború, betegség vagy egy baleset és nem tudja folytatni azt, amit addig csinált, azt javasolnám, hogy szedje össze magát és próbáljon ki valami mást. Az élet lehet kegyetlen, de az embernek akkor is mindent meg kell tennie azért, hogy folytatni tudja.”

* * *