A búcsú napja

Tíz éve, hogy a Magyar Honvédség kivonta a rendszerből a MiG-21-es típust és egyben befejezte működését az MH 47. Pápa Harcászati Repülőezred. Az egy évtizeddel ezelőtti eseményre Váczi Lajos főtörzsőrmester „A búcsú napja” című, 2000-ben készült írásával emlékezünk.

„A repülés szeretete mindennél közelebb hozza egymáshoz az embereket. Azon kevesek, akiknek megadatott, hogy e területen dogozhatnak, egy nagy családot alkotnak. Különösen igaz ez a katonai repülőkre, mivel a repülési feladatok végrehajtása, kiszolgálása és egyéb irányú biztosítása mellett a haza védelmét is vállalják, sőt garantálják. Ők azok, akik kevés fizetésért sokat tesznek le az asztalra. Felelősségteljes, nagy figyelmet és mérhetetlen precizitást igénylő munka az övék. Megtanít tiszteletre, bajtársiasságra, és ami ebben a szakmában a legfontosabb, bizalomra. E nélkül nem megy.

Sajnos akkor sem megy, ha azt mondják: nincs rátok szükség. Hiába a jól működő, kitűnő eredményeket felmutató gépezet, hiába a szakértelem és a tisztelet; a gyorsan változó katonapolitika megfoszt bennünket a reménytől is.

Magunk közt tiltakozunk, hangot adunk felháborodottságunknak, becsapott, megsértett lelkületünknek. Nagyokat nyelve mégis tettük a dolgunkat. Katonák vagyunk. Parancsokat hajtunk végre még akkor is, ha azzal nem értünk egyet. Készültünk a búcsú napjára, hogy tisztességgel, emelt fővel, repülős emberhez méltóan elköszönjünk a MiG-21-estől, az ezredtől, a várostól, a katonatársaktól, egyszóval a családtól.

2000. június végén összeszedtük maradék erőnket, büszkeségünket az utolsó nagy feladatra, amely igazi harcfeladatot jelentett mindannyiunk számára. A bennünk dúló érzelmek ellen kellett győzedelmeskedni úgy, hogy a díszelgő repülési feladat – mint légi győzelem – után mindent elveszítünk.

Az ezredvezetés kitűnő, látványos programot állított össze, amelynek végrehajtása nem kis erőfeszítést igényelt, de felhívta a figyelmet egy nem mindenki által ismert fontos momentumra: a körülményekhez képest még mindig ütőképes, teljes harcértéket képviselő ezredet számolnak fel. A program 16 db (!) repülőgép kötelékrepülését írta elő, ami a hányatott sorsú légierőnkön belül mindenféleképpen figyelemreméltó teljesítmény. Gondoljunk csak a kecskeméti MiG-29-esek problémáira üzemképesség szempontjából.

Felsőbb katonai vezetők, látván a szokatlan, nagy volumenű készülődést, augusztus 16-án lemondták a 24-ére tervezett búcsúrendezvényt. Technikai okokra hivatkoztak. Hideg zuhanyként ért minket. Repülésen voltunk és a repelőtti eligazításon jelentették be. Gúnyosan mosolyogtunk, bár inkább sírtunk volna.

Hát ennyi volt! – mondták többen. A légierőnél eltöltött hosszú évtizedek után még a tisztességes elköszönés lehetőségét is el akarták venni tőlünk. Pár nap csend következett, majd végül megkaptuk az engedélyt. Kissé felszabadultan, fáradtsággal nem törődve folytattuk a gyakorlást, a készülődést. Igen, gyakorolni kellett a 15 gépes díszelgő kötelékrepülést, mivel nem ez volt az ezred feladatköre. Mi CSAK az országunk légterét őriztük. Dolgoztunk, mint ahogyan most is.

A fogadó zónában kissé hátrébb kiállítottunk 46 db MiG-21-est, 7 db Szu-22-est és 7 db MiG-23-ast, egy statikus sort alkotva. Ezeket a repülőgépeket már korábban kivonták a rendszerből, de mivel nem csak a 21-estől kellett búcsúznunk, hanem magától az ezredtől is, méltóképpen járultak hozzá a búcsú nehéz pillanataihoz.

E gépsor mellett kissé elkülönítve egy fegyverzeti kiállítást is berendeztünk. Három gépet, a 9150-es MiG21MF-et, a 11-es oldalszámú MiG-23-MF-et és a 08-as Szu-22M3-ast fegyvereztük fel. Mindhárom géptípus 1997 elején került kivonásra a rendszerből. A déli 1-es zónában a repülési feladatot végrehajtó 16 db MiG-21-est sorakoztattuk fel: 8 db bisz-t a 2. Griff századtól és 8 db UM-et, az 1. Sámán század kiképző-gyakorló gépét.

E repülőgépek közül kettőt egyedi festéssel láttunk el. A 6115-ös MiG-21bisz-t nemzeti színekbe öltöztettük, mivel ez a gép lett kijelölve a szólórepülésre. A gép festését Nagy Ervin és Szabó Attila főtőrzsőrmesterek végezték, sok-sok, éjszakába nyúló túlórával. A 48-as lajstromú MiG-21bisz-t sólyomfestéssel díszítettük a szabad szárnyalás jelképeként. A madár feje a gép oldalán elől volt, míg a tollazata és a karmai a gép szárnyai alá került felfestésre. E gép díszítését Róka József és Kindert Gyula századosok végezték el, hétvégi szabadidejüket feláldozva.

Közeledett a nagy nap. Persze nem ment minden simán. Az előző napi főpróbán ugyanez a gép meghibásodott és bizony a javító osztály egy különítménye az éjszakában túlórázott, hogy minden rendben legyen.
2000. augusztus 24-én reggel a repülőtér kapui megnyíltak. A repülés előtt ünnepi állománygyűlésre került sor, ahol a Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség, a Légierő Vezérkar és a város vezetőin kívül jelen voltak a korábban Pápán szolgálatot teljesítők, köztük Farkas Bertalan és Magyari Béla űrhajósok is. Megindító volt Tobak Tibor jelenléte is, aki a legendás második világháborús Puma század vadászpilótájaként szolgált. A műszaki állomány ez idő alatt a repülőgépek repüléshez való előkészítését végezte. Az időjárás kegyes volt hozzánk. Igazi verőfényes nyári nap volt. Családtagok, barátok, a repülés szerelmesei érkeztek egyre nagyobb számban a kettes zónában kialakított területre ahol – egyelőre a távolból – megcsodálhatták a kiállított repülőgépeket. Zene és egy-egy repülőgép-bokszban kialakított vendégváró biztosította a kellemes közérzetet. Mintegy előzetesként adott ízelítőt Nagy Ernő alezredes, az utolsó repülés vezetője, amikor elstartolt az időjárás felderítő repülésre. Feladata végeztével többször alacsonyan áthúzott a repülőtér fölött. Az eligazítás után elkezdődött a tényleges program. Mi műszakiak az indítási zónában vártuk a hajózókat, hogy beültessük és bekössük őket a hevederekbe és a hajtóműindítás és az ellenőrzések után elengedjük őket a búcsúrepülésre. Tudtuk, hogy most utoljára tesszük azt, amit annyira szeretünk, amihez annyira kötődünk. Sorban indultak be a hajtóművek és a nagyfokú figyelem és összpontosítás kikapcsolta számunkra a külvilágot. Legalább akkor nem gondoltunk arra, hogy mi lesz ezután.

A díszelgő- és bemutató repülést 24 hajózó hajtotta végre. Ők a felszállás után 3x5-ös kötelékbe rendeződve húztak át az immár több ezerre nőtt nézősereg feje fölött több alkalommal. A köztes időben Kristóf Tamás őrnagy repült szólót. Műrepülése megmutatta, hogy mire képes ez a gép, ha megfelelő kezek irányítják. A végrehajtott nyitott futós orsó, a kellően bedöntött billegtetés nemcsak a laikusokat kápráztatta el. Ámulattal nézték az igazán szűk harcfordulókat is, amikor a forszázs mennydörgő hangja helyettünk szólt. Ő szállt le elsőnek. Amikor szomorúan kilépett a gépből, nagy taps fogadta elismerésül a páratlan bemutatóért. Az ötös kötelékek a legutolsó bejövetelnél alacsonyan „oszolj”-t hajtottak végre majd méltóságteljesen sorban nyitottak fékernyőt a kifutópályán.

Igazi meglepetésként hatott a nézőkre a velük szemben végrehajtott égi rózsa, amit az egyik formáció hajtott végre. Utolsónak Lanecker József ezredparancsnok szállt le, de előtte magányosan billegtetve még egyszer elköszönt, immár mindentől. Egy feladata maradt hátra, ami keservesebb volt mindennél. Jelentenie kellett Talla Istvánnak, a légierő vezérkari főnökének, hogy végrehajtotta az utolsó leszállást. Tisztelgéssel és zászlólevonással fejeződött be a pápai búcsúrepülés. Mi a gépek előtt és mellett álltunk vigyázzban, a nagyközönséggel szemben, repülőgép-vezetőinkkel együtt, várva az utolsó fájdalmas vezényszót.

Oszolj! - mondta elcsukló hangon parancsnokunk. Mindannyian tudtuk, hogy mit jelent ez a szó. Katonásan kiléptünk és elvegyültünk a családtagok és barátok között. Mi lesz ezután? Van, aki leszerel, van, aki nyugdíjba megy. Kevesen vállalták a költözést, egy más alakulatnál történő továbbszolgálást. Nem könnyű! Új emberek, új közösség, más technika.

Szélnek eresztettek egy ütőképes, megbízható ezredet. Bárhová is vet a sors minket, egy biztos: mi mindannyian egy nagy családhoz tartozunk. A repülők nagy családjához. Az emlékeket pedig nem veheti el tőlünk senki.”

* * *

Fotó: Szórád Tamás