A Magyarországon 2004-ig létezett sorkatonai szolgálat az ország különböző részeibe szólította a fiatalokat. Tandari Gábornak szerencséje volt: lakóhelyéhez közel, a Kub csapatlégvédelmi rendszerrel felszerelt kalocsai MN 2314 jelű légvédelmi rakétaezrednél egy önjáró indítóállványon, az SzPU-n szolgált harcjármű-vezetőként.

- 1988. február 24-én vonultunk be Kalocsára. Tudtuk, hogy hova kerülünk, de hogy az alakulaton belül hova, azt nem. Volt jogosítványom, így áthelyeztek. Egy hónap alapkiképzés után esküt tettünk, majd Szabadszállásra vezényeltek harcjármű-vezető tanfolyamra. Két-három hónapig, ahogy a surranótársaim többsége, én sem mehettem haza. Az első alkalommal történő hazalátogatás is örök emlék maradt, hiszen abban az időben még sokat számított, hogy valaki katonaviselt volt-e vagy sem. A munkahelyen is jobban megbecsülték az embert, de a lányoknál is sokat számított!

Múltidézés a keceli haditechnikai gyűjtemény SzPU-ja előtt

A szabadszállási Kossuth Lajos laktanyában megismerkedtünk a különböző harcjárművekkel. Az elméleti ismeretek után következtek a vezetési gyakorlatok. Itt szembesültünk azzal, hogy milyen erő is dolgozik ezekben a gépekben. Eleinte a botkormány általi irányítás komoly problémákat okozott, de ezt megszokva már egy autósiskola rutinpályájára is bemerészkedhettünk volna. A T-55-öst hajtottunk nappal és éjjel is. Szerencsére a technika bírta a kezdő vezetők általi „kiképzést”!

Az SzPU vezetésére jogosító engedély borítója a korabeli címerrel…

 …és a belső oldalak dátumokkal, vizsgaeredményekkel

A három hónapos kiképzés alatt több alkalommal is voltunk tüzet oltani a környékbeli erdőkben, melyek javarészt fenyvesekből állnak. Továbbá 24 órás közös őrségben voltunk orosz katonákkal az Orgoványhoz közel eső „tankodrom”, azaz harckocsi gyakorlópálya útvonalán. Párosával osztottak be bennünket két-két ruszki mellé. Itt szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a látszólag visszafogott fejadagjaink messze meghaladták az oroszokét. Például a kantinban vásárolt Palkó nugátos csoki szelet óriási sikert aratott közöttük, de nekünk is élmény volt a tőlük kapott, papírba csomagolt kockacukor valamint az orosz tea és a jellegzetes fekete kenyerük. Megdöbbentett bennünket, hogy a napi élelmiszeradagjuk egy elfelezett vagdalthús konzerv volt.

Amikor Szabadszállásról visszakerültünk Kalocsára, mindenki megkapta a saját járművét és egy AMD-t mint kézifegyvert. Kalocsán egy pár beszállás után megtanulta az ember, hogy milyen mozdulatokkal ugorjon be a vezető ülésbe. Az SzPU-ba a T-55-östől eltérően elölről lehetett bejutni. Ennek a technikáját kellett megszokni.

A sebességre rá kellett érezni, hogy például a terepen egy gödörbe hogyan hajt be az ember. A jármű rugózása jó volt, de el kellett találni a sebességet az akadályoknál, különben jól bevertük a fejünket. A fejvédő jól tompított, de piszok meleg volt a járműben. Az ember feje beleizzadt a fejvédőbe, aminek az lett az eredménye, hogy sokaknak csomókban hullott ki a haja.

A surranótársakkal egy immár megkopott fényképen

Volt olyan vezetési gyakorlat, amikor csak egyedül voltam a járműben, mert a parancsnok átült máshova. Ezek a vezetési gyakorlatok nagy élmények voltak, úgy fogalmaznék, ha kimaradtak volna az életemből, persze nem történik semmi, de megélni nagyon jó volt. 50-55 km/órát tartottam a járművel, kihajtottunk a laktanyán aztán a megadott útvonalon 100-120 kilométert vezettünk. A töltő-szállító TZM-en és az SzPU-n csak sorállomány volt és a továbbszolgálók. Ja, volt egy rigó (főiskolás) is. A parancsnokok hivatásosok voltak. A szakaszvezetőnk kifejezetten kemény, vérbeli katonaember volt és a mai napig szívesen emlékszem rá.

Nagy Zoltán szintén a közelből, Soltról került Kalocsára és egy töltő-szállító TZM teherautót vezetett.

- Kiszortíroztak minket jogsi szerint. Kaptunk egy ZIL 131-est, és a vezetési gyakorlaton megnézték, hogy ki mennyi idő alatt teljesíti a feladatot a terepen. Na, azt a ZIL-t nem lehetett tönkretenni. A másfél éves szolgálatomat egy kuplungtárcsával úsztam meg, pedig jártunk sokfelé. Daruztunk is, hogy megtapasztaljuk, hogy melyik karra mi reagál, mi mozdul. Közben nézték, hogy kinek milyen a kézügyessége.

Egy éles készültségben volt három SzPU, rakétával felszerelve. Plusz hat rakétát vittünk. Ha a rakétákat elindítják, akkor nekünk a TZM-mel kilenc percen belül újra kellett volna tölteni az SzPU-t. Ezt úgy gyakoroltuk, hogy felállt az üteg, nekünk minimum harminc méterre kellett állni a TZM-mel, de általában ötvenről indultunk, és öt centire beálltunk az SzPU mellé. A daruval úgy gyakoroltunk, hogy vizes vödröt emeltünk, és nem lehetett kilöttyenteni a vizet. Kilenc percbe bele kellett férni, nekünk sokszor összejött a 7,5 - 8 perc.

Voltak továbbképzések, gyakorlatban tartás, téli-nyári átállás és minden héten karbantartás, aminek a végén mindig maradt egy marék csavar illetve kisebb alkatrész. A harcjármű ennek ellenére tökéletesen működött. Kiálltunk a hangár elé, ellenőriztük a járműveket. Időnként beálltunk, hogy ne lásson minket a műhold, majd amikor elhaladt, kijöttünk. Éleslövészetre is készültünk, de végül takarékossági okokra hivatkozva nem jutottunk ki a Szovjetunióba.

541 napot úgy eltölteni, hogy jól érezd magad, az nehéz. Az első (kopasz) időszak gyorsan eltelt, a második (gumi) is, de az utolsó (öreg) nehezebben. Olykor látszólag értelmetlen feladatokat is kaptunk, mint unaloműzőként egy futballpályányi sóder elterítését 30 nap alatt, amit az utánunk jövő, készültségi feladatokat ellátó csapat méretes kupacokba lapátolt össze. Szerencsére volt szakmai érdekesség is. Például egy nagykanizsai vagy győri harckészültségi feladat, 30-35 napos áttelepüléssel, vagonírozással. Az ilyen feladatra több héttel korábban kezdtük a felkészülést. Ezt mindannyian nagyon komolyan vettünk és az eredménye sem maradt el. A kalocsai légvédelmi ütegek sokszor kaptak kiváló minősítést. Minden gépet sokszor átnéztünk, naponta többször daruztunk. Beálltunk egy futballpályányi területen kialakított, csirkelábnak nevezett helyre, ahol mindenkinek megvolt a helye. A lényeg a működés ellenőrzése volt. Ez a repülési napokon volt, főleg a kecskeméti repülőgépekre dolgoztunk. Aztán mindent beládáztunk, tartalék anyagokkal, kézifegyverekkel és iratokkal együtt. Útnak indítottuk az üteget, ott lepakoltunk, belaktuk a helyet, őrséget adtunk. Lényegében egy háborús helyzetet szimuláltunk.

A sorállomány alkotóműhelyének egyik darabja, egy obsit „Vitéz Tandari Gábor az megvénhedt dalia részére”. A papír szegélyét készítője nyílt lánggal „antikolta”. A tárolásra szolgáló papírhengert középen nemzeti színűre festették, a hengert gyufaszálakkal dekorálták.

Volt, amikor olyan hosszú volt csak a mi vasúti szerelvényünk, hogy nem fértünk be bizonyos vasútállomásra. Ilyenkor várni kellett, olykor egy teljes napig, hogy egy olyan vonat jöjjön, amire felcsatolnak minket.

Ha volt egy kormányzati repülés, akkor ráálltunk és folyamatosan kísértük, hogy, ha idegen repülőgépre éles célt adnak, három perc alatt élesbe állhassunk.

Az ütegeknél egyféle rangot is jelentett, hogy ki, hányszor volt készültségi szolgálatban, azaz a 30 napos elvezényléseken. Bizonyos esetekben az ütegek kölcsön kértek, s kaptak kezelőket, harcjárművezetőket. Ez még inkább elősegítette a barátságok létrejöttét. Mivel az ország különböző pontjairól érkeztek az ütegtársak, így sokféle emberrel és velük együtt szokásaikkal is találkoztunk. Néhányukkal még tartjuk a kapcsolatot, s kivétel nélkül szép emlékekkel gondolunk vissza a történtekre.

Keményfedeles, hivatalos szolgálati emléklap. A keretes részre a csoportkép került.

Az utolsó 50 nap már nyugis volt, kevés szolgálatot adtunk, a katonai dolgokkal már nem kellett foglalkozni. Valamivel a leszerelés előtt aláírtuk a titoktartást. A leszereléstől számítva öt évig nem beszélhettünk a technikáról, a telephelyről és a csapatmozgásokról. Mindent összevetve, a sorkatonai szolgálat 20 százalékát elfelejteném, de a többi élmény volt.

Gábor és leszerelő zászlója 2014 nyarán, néhány nappal a leszerelés 25. évfordulója előtt

A leszerelő zászló ábráinak csak az alkotók fantáziája és kézügyessége szabott határt. Két motívum egyikről sem hiányozhatott: a nők és a technika. Itt a technikát mi más képviselhetné, mint egy SzPU rajza!

*

Az 1962. október 30-án 15. önálló könnyű kivonuló légvédelmi tüzérezred (MN 2314) néven létrejött alakulat 1991. március 15-én vette fel a 15. Kalocsa Légvédelmi Rakétaezred nevet. 1991. január 1-én a 3. gépesített hadtest, majd 1991. december 9-i hatállyal a Légvédelmi Parancsnokság alárendeltségébe került. Az 1992-ben végrehajtott szervezeti változások során a győri 14. és a nagykanizsai 18. légvédelmi rakétaezredektől átvett két légvédelmi rakétaüteggel ötüteges légvédelmi rakétaezreddé szervezték át, majd 1995-től szervezete ismét háromüteges lett. 1996. szeptember 12-én kiváló értékeléssel hajtotta végre légvédelmi rakéta éleslövészetét a Lengyel Köztársaságban. 1997. augusztus 31-i hatállyal felszámolták.

Forrás: MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred

* * *

Fotó: Tandari archív