1967 júliusában az amerikai haditengerészet HS-2 jelű helikopterszázada egy nagyon intenzív időszakot élt meg. Három napon belül három harci kutató-mentő feladatot repültek. Az első nap sikere után a második napon elvesztették a helikopter személyzetének egyik tagját, a harmadikon pedig a teljes személyzetet, amikor az ellenséges légvédelem lelőtte a Big Mother hívójelű Sea King helikoptert. Történetük jól ábrázolja, hogy milyen körülmények közepette dolgoztak Vietnamban a harci kutató-mentők.

A három nap története egy nappal korábban, 1967. július 16-án kezdődött. A USS Oriskany repülőgép-hordozó egyik F-8 Crusader gépére, Hanoitól mintegy ötven kilométerre, Phu Ly mellett három rakétát indított az észak-vietnami légvédelem. A pilóta, Demetrio Verich korvettkapitány kettővel még elboldogult, de a harmadikkal már nem. Pillanatok múlva az ejtőernyőjén lógott, körülötte felrobbant F-8-asának darabjai hullottak alá.

Verichet másodszor lőtték le. Az első alkalommal, 1966. augusztus 18-án sikerült a tenger felett katapultálnia és viszonylag gyorsan kimentették. Most valamivel több mint száz kilométerre a tengertől, ellenséges területre ereszkedett le és aznap már nem számíthatott mentésre.

Az Oriskany fedélzetén értesültek az F-8-as elvesztéséről, de a sötétség, a tengertől való távolság és Hanoi közelsége miatt bizonytalan volt, hogy indul-e mentőakció. Egy A-4-es pilóta, Marv Reynolds korvettkapitány, a század- és ezredparancsnokán keresztül végül elérte, hogy másnap megkereshesse a rejtőzködő Verichet, és azonosíthassa őt a mentés megkezdése előtt. 

1967. július 17.

Hajnali három órakor Reynolds és kísérője egy-egy A-4 Skyhawk fedélzetén, egy E-1B Tracer kíséretében felszállt az Oriskanyról és Észak-Vietnam felé vette az irányt. Kísérője az E-1-essel együtt a tenger felett maradt – a két gép így rádió átjátszó állomásként és korai előrejelzőként is működhetett – ő pedig egyedül indult Verich felkutatására.

Verich a karsztvidék egyik kisebb barlangjában húzta meg magát éjszakára és a felette elhúzó Skyhawk hajtóművének hangjára ébredt. Miután a túlélőkészlet rádióján sikerült kapcsolatba lépnie kollégájával és az azonosítás is megtörtént, Reynolds az E-1-es útján üzent a hordozónak, hogy indíthatják a mentőakciót. Ezután kirepült az észak-vietnami légtérből, megtankolt az időközben megérkezett tankerből és várakozni kezdett. Várt a napkeltére és várt a mentőcsapatra.

A mentést a USS Hornet HS-2-es százada kapta feladatul. A HS-2-es volt az első helikopterszázad, amely a gázturbinás SH-3 Sea King helikoptert megkapta és az első, amely képes volt a HIFR-re azaz a függés közbeni tankolásra a hajóról csörlővel felhúzott töltőcsőről. A nevükhöz fűződött egy 1965 novemberi, rekord időtartamú kutató-mentő bevetés, amelynek során tizenegy óra tizennyolc percet repültek a Tonkini-öböl felett és közben négyszer tankoltak egy hajó felett függve. A négy tankolásból három éjszakai volt.

A HS-2-esek tizenkilenc napon át - amíg a Hornet egy tengeralattjárók elleni gyakorlaton vett részt - a Tonkini-öbölben hajózó USS Constellation fedélzetén települtek egy kutató-mentő különítmény formájában. Neil Sparks hadnagy helikopterparancsnok tudta, hogy a parttól közvetlenül a Verich rejtekéül szolgáló helyhez vezető útvonal egy légvédelemmel jól megtűzdelt, sűrűn lakott sík vidék felett vezet, ezért úgy határozott, hogy délebbre repül be a szárazföld fölé, nyugatra tartva elrepül a hegyekig, majd északra fordul és a domborzat takarásában közelíti meg Verich rejtekét.

A terv bevált. A partvonalat Hon Ba szigeténél keresztezték, amely egyben navigációs támpontként is szolgált. A szárazföld fölé úgy repültek be, hogy senki nem nyitott tüzet rájuk és a hegyek felett is nyugodtan repülhettek.

Marv Reynolds eközben egyenesen visszarepült Verich rejtekéhez. Ő nem úszta meg a légvédelmet; három rakétát indítottak rá, de szerencsére egyik sem talált. Közben beazonosított és megsemmisített egy csöves légvédelmi tüzelőállást, amely veszélyeztette volna az érkező helikoptert. Afféle légi előretolt repülésirányítóként rávezette a közeledő Sea Kinget arra a pontra, ahol Verich várakozott, majd veszélyes alacsony áthúzásokat hajtott végre, hogy a mentést biztosítsa.

A HS-2-esek egyik SH-3A Sea King helikoptere. A kutató-mentő gépek M60-as géppuskát kaptak, miután kiszerelték belőlük a tengeralattjárók elleni hadviselésre használt berendezéseket. A kutató-mentők gyakran kisebb hadihajók fedélzetére települtek, hogy a gyorsabb mentés érdekében közelebb hajózhassanak a partokhoz.

A közelítő Sea Kingre továbbra sem lőtt senki egészen addig, amíg a helikopter függeni nem kezdett. A kabinszemélyzet - Teddy Ray és Al Masengale tengerész altisztek - M60-as géppuskával válaszolt, de a helikoptert többszörös találat érte.

Mindenhol lövedékek csapódtak be. A pilóták orra előtt a műszerfalban robbant szét az egyik sebességmérő műszer és a tehertér felett találatot kapott az egyik generátor is. Szerencsére a létfontosságú berendezések tovább működtek.

Az már nagyobb probléma volt, hogy egy másik lövedék a pilóták ülése mögött futó hidraulikarendszert rongálta meg. Kiesett az ASE nevű, automatikus stabilizáló berendezés és ezzel a pilóták munkaterhelése nagyban megnőtt. ASE nélkül a helikopter vezetése komoly erőfeszítést igényelt.

Egy másik lövedék a gép orrában elhelyezett UHF rádiót tette tönkre. Ezzel megszűnt a kommunikációs lehetőség a helikopter, a mentést fedező Reynolds és a mentésre váró Verich között. A kommunikációval a másodpilóta, Robin Springer hadnagy foglalkozott, akinek azonnal feltűnt, hogy baj van a rádióval. A túlélőkészletéből egy pillanat alatt előrántotta a saját rádióját, majd a sisakját levéve, a hajtóművek és a forgószárnyak zaját túlkiabálva pontosította Verich tartózkodási helyét. Ezután még közel húsz perc telt el, mire Al Masengale végül az instabil helikopter fedélzetére csörlőzhette Verichet.

A többszörös meghibásodás miatt kerülő nélkül, egyenesen a tenger felé vették az irányt. Szerencsére az előrelátó Reynolds kiiktatott egy olyan légvédelmi állást, amely a távozó helikopter útjában volt. A tenger fölé kirepülő Sea King maga mögött hagyta az ellenséges területet, amely felett két óra huszonhárom percet voltak, jelentős részben ellenséges tűz alatt. Verich az egyik ülésbe rogyva mondott köszönetet az életmentésért.

A bevetésből visszaérkezett helikoptert azonnal körbevették a század tagjai és a harci sérüléseket vizsgálták. Közöttük volt John Bender, Dennis Peterson és John Scholz hadnagyok, Donald Frye zászlós valamint David Chatterton, William Jackson, Donald McGrane és Wayne Noah altisztek. Másnap, július 18-án Bender, Scholz, Chatterton és Noah állt kutató-mentő szolgálatba, Petersonra, Frye-ra, Jacksonra és McGrane-re 19-én, a végzetes napon került sor.

1967. július 18.

Másnap az Oriskany VA-164-es százada egy Hanoi közeli hidat támadott, amikor a céltól távolodó egyik A-4-est találat érte. Richard Hartmann korvettkapitány a tenger felé próbált menekülni, de akárcsak két nappal korábban Verich, végül ő is Phu Ly felett kényszerült katapultálni.  

Az előző nap sikeres mentőakcióján felbuzdulva, a VA-164-esek egyik gépe Hartmann felett maradt, a többi a környéket biztosította, John Bender hadnagy és személyzete pedig elindult a kutató-mentő helikopterrel.

Hamar kiderült, hogy Phu Ly felett időzni nem biztonságos. Még negyed óra sem telt el, amikor egy újabb Skyhawkot ért találat. Larrie Duthie hadnagy szintén a tengerhez akart eljutni, de félúton, Nam Dinh felett katapultálnia kellett. A Vörös-folyó deltájában lévő város közelebb volt a tengerhez és a megmeneküléshez, de komoly légvédelem oltalmazta.

Egyszerre két mentést kellett végrehajtani, ezért a légierő is bekapcsolódott az akcióba. Légcsavaros A-1 Skyraider gépeket és egy HH-3-as helikoptert irányított a helyszínre.

Az erős légvédelemmel oltalmazott Nam Dinh felett ismét érvényesült a nagy számok törvénye és egy újabb A-4-est – immár a harmadik gépet a VA-164-esektől – ért találat. Barry Wood hadnagy éppen a nem irányított Zuni rakétákkal végrehajtott támadásból húzott fel, amikor gépe üzemanyag-rendszere találatot kapott. A kerozin vészes gyorsasággal fogyott, ezért ő is a tenger felé fordult és el is érte azt. A parttól nagyjából tizenöt kilométerre kirepülve katapultált és a kutató-mentő szolgálatos USS Richard B. Anderson romboló kimentette a tengerből. A három katapultált pilóta közül ő már biztonságban volt.

Közben az Oriskany Skyraiderei elkísérték Bender helikopterét Larry Duthie közelébe. Amikor Bender süllyedni kezdett a vizuális kereséshez, elszabadult a pokol. A helikopterre egyszerre három oldalról nyitottak tüzet, olyan közelről, hogy a hajtóművek zaja mellett is lehetett hallani a fegyvereket. A Sea King személyzete ekkor látta meg a vörös jelzőfüstöt. A turbulens levegőben tíz percen át próbáltak függeni, hogy Noah altiszt a fedélzetre csörlőzhesse Duthie hadnagyot. A tűzharc közben még intenzívebb lett és Duthie a közeledő ellenség miatt nem tudott közelebb jönni. Ekkor érte lövés a fedélzeti géppuskát kezelő David Chatterton altisztet.

A helikoptert ért találatok és Chatterton kritikus állapota miatt Bender hadnagy megszakította a feladatot és a domborzat takarását kihasználva a tenger felé vette az irányt. Ettől kezdve a légierő Skyraider pilótája, Theodore Broncyzk őrnagy vette át a helyszíni parancsnok szerepét és az egyik haditengerészeti Skyraidert a helikopter kíséretére utasította. Hiába igyekezett azonban a Tonkini-öböl északi szektorának kutató-mentő szolgálatát adó rombolóhoz Bender hadnagy, a mellkasi lövést kapott David Chatterton még útközben meghalt.  

Phu Ly mellett tovább folyt a harc az ellenséges katonák és a Skyraiderek között, ráadásul egy MiG-17-es is átjutott a vadászok gyűrűjén. Olyannyira, hogy Broncyzk és kísérője, Bill Carr százados kénytelen volt a bombákat, a nem irányított rakéták blokkjait és a póttartályokat leoldani, hogy manőverezni tudjon. Mire megjöttek a figyelmetlennek bizonyult vadászok és a MiG elmenekült, a két légierős pilóta Skyraidere már nem játszott szerepet az akcióban. Fegyverzet nélkül, számos harci sérülést begyűjtve jobb volt kivonni őket. Helyüket másik két USAF pilóta, Paul Sikorsky és Jimmy Kilbourne századosok Skyraiderei vették át. Amikor a Navy és az Air Force együttes munkája révén az ellenséges tűz elfogadható mértékűre csökkent, jöhetett a légierő kutató-mentő helikoptere.

Glen York őrnagy - bár továbbra is lőttek rá, amikor kilométerekre a helyszíntől földközelbe süllyedt a helikopterével - jól tudta, hogy addig viszonylagos biztonságban van, amíg nagy sebességgel a fák lombjai felett repül, de azzal is tisztában volt, hogy rövidesen meg kell függenie a Skyhawk pilóta kimentése érdekében.

Az egyik tengerészeti Skyraider fordulózva mutatta azt a helyet, ahol a fák alatt Larrie Duthie lapult. A helikopterből jól látszott, ahogy a szomszédos hegygerincen torkolattüzek villantak. Újra a Skyraidereké volt a főszerep, amelyek ismét megdolgozták a környéket. Közben Duthie bejelentkezett a rádión és jelezte, hogy a helikopter túlrepült rajta. A visszaforduló HH-3-asról a másodpilóta, Billy Privatte főhadnagy látta meg a hadnagyot. Kezdődhetett a mentés. Miközben a helikoptert eltalálta egy-egy lövedék, a pilóták függésben tartották a gépet, hogy Theodore Zerbe őrmester leengedhesse a fákon áthatoló, dzsungel penetrátornak nevezett nehéz mentőeszközt.

Duthie pillanatok alatt ráült a mentőeszközre és Zerbe megkezdte az emelést. Megtette amit lehetett, gyorsemelésre kapcsolta a csörlőt, közben annak lassúsága miatt szitkozódott. York őrnagy a kiemelést gyorsítandó, függőleges emelkedésbe kezdett a helikopterrel. Amint a csörlő a fák fölé emelte a pilótát, azonnal gyorsított és a Skyraiderek fedezetével elhagyták a helyszínt.

A három balszerencsés hajózó közül kettőt kimentettek, de egy még a földön volt: Richard Hartmann, az első aki katapultált, akiért az egész akció elkezdődött. A következő reggelen a harci kutató-mentők visszamentek érte. Az észak-vietnamiak pedig várták őket.

1967. július 19.

A végzetes napon Dennis Peterson hadnagy volt a HS-2-esek kijelölt kutató-mentő helikopterének a parancsnoka. Peterson jól tudta, hogy mire számíthat. Két nappal korábban látta a harci sérüléseket Neil Sparks helikopterén, és előző nap látta leszállni John Bender gépét David Chatterton holttestével.

Ezért egy kerülő útvonalon végrehajtott éjszakai berepülés mellett döntött, hajnali érkezéssel a mentés helyszínére. Az útvonalat alaposan megtervezték, hogy elkerüljék az összes ismert légvédelmi állást. Egy légvonalban kilencven kilométeres útvonalat kétszázhúsz kilométeres kerülővel, eseménytelenül repültek le. A levegőben lévő Skyraiderek rádiókapcsolatba léptek Hartmann korvettkapitánnyal, aki készen állt a kimentésre. Hajnalodott, amikor a kutató-mentők terv szerint megérkeztek a helyszínre. Peterson arra kérte Hartmant, hogy adjon füstjelzést, amikor hallja őket. A Skyhawk pilóta eszerint járt el, de a helikopterről nem vették észre a füstöt és túlrepültek rajta. Továbbra is csendes volt minden. A Sea King egy völgy felett kezdett fordulni és a személyzet nem tudta, hogy több, időközben odatelepített légvédelmi gépágyú is célba vette őket. A fegyverek egészen addig hallgattak, amíg az amerikai helikopter pontosan eléjük nem ért és abban a pillanatban tüzet nyitottak a gépre. A háromszáz méteren repülő Sea King a találatok következtében azonnal irányíthatatlanná vált, lezuhant és felrobbant. A két pilóta, Dennis Peterson és Donald Frye valamint a kabinszemélyzet, William Jackson és Donald McGrane életüket vesztették.

Richard Hartmann korvettkapitány kimentését felfüggesztették. Az erőfeszítés öt ember életébe, két Skyhawk és egy Sea King helikopter elvesztésébe került. Hartmann még három napig menekült, amikor elfogták. A fogságot nem élte túl, földi maradványait 1974 márciusában adták ki a vietnamiak. 

*

A lelőtt Sea King személyzetéből Donald Frye, William Jackson és Donald McGrane maradványai 1982 októberében kerültek haza az Egyesült Államokba. Petersoné a helyszín feltárásakor, 2000-ben került elő, de az azonosításra 2012-ig kellett várni. A Big Mother négyfős személyzetét 2013 májusában, negyvenhat évvel haláluk után, az Arlington Nemzeti Temetőben helyezték végső nyugalomra.

* * *

Forrás: Skyhawk Association

Fotó: U.S.Navy, USAF