A világ első nukleáris meghajtású repülőgép-hordozóját 1960 szeptemberében bocsátották vízre. Ekkor még csak két és fél év telt el azóta, hogy az építést elkezdték.  A tizennégy hónappal később hadrendbe állított repülőgép-hordozó a nyolcadik amerikai hadihajó volt, amely a USS Enterprise nevet kapta. Fél évszázadon át szolgálta az Egyesült Államok érdekeit, majd 2012. november 4-én hazatért utolsó bevetéséről. A USS Enterprise-t december elején kivonták a hadrendből.

Az amerikai hadihajógyártásban dolgozó mérnökök még az ötvenes évek elején kezdték el módosítani az eredetileg tengeralattjárókba szánt reaktorokat, hogy azokat majd a világ első nukleáris meghajtású repülőgép-hordozójába, a leendő USS Enterprise-ba építhessék. A négy hajócsavaros hordozó meghajtásához nyolc reaktorra volt szükség, csavaronként kettőre. A gépészeti berendezések végül a hajó teljes középső szekcióját elfoglalták.

1958. Épül az Enterprise a virginiai Newport News hajógyár 11-es számú dokkjában.

Az Enterprise a tervek szerint készült el, közel kétszer annyiért, mint egy hagyományos meghajtású hordozó, pl. a USS Kitty Hawk. Végül egyedi hajó lett, mert bár hatot terveztek ebből az osztályból, a számlát még az amerikai katonai költségvetés tervezői is soknak találták. Annyira, hogy a hajó saját fegyverzetére sem jutott pénz; az Enterprise e nélkül állt szolgálatba.

Azonban a magas költségeket kompenzálta az a műveleti rugalmasság, amit a nukleáris meghajtás biztosított. Az Enterprise-nak – olajtüzelésű társaitól eltérően - nem kellett hetente találkozni az ellátóhajóval, csak azért, hogy a saját meghajtását biztosító üzemanyagot áttöltsék. Az ellátóhajóval való találkozásra, erre a korántsem veszélytelen műveletre csak azért kellett sort keríteni, hogy a hajó fedélzetén települő repülőezred kerozin felhasználását pótolják és a legénység ellátmányát valamint a fegyverutánpótlást átrakodják. Mivel az Enterprise nem igényelt olajat, 50 százalékkal több repülőgép-üzemanyagot vihetett magával, mint a hagyományos hordozók. Ebből kifolyólag gyorsabban érhetett a műveleti területre, hosszabban ott tartózkodhatott és repülőgépei több bevetést teljesíthettek, mint az a hagyományos hordozók esetében történt. A USS Enterprise egyébként nem csak a legnagyobb amerikai hordozó volt, hanem a hajótest formájának köszönhetően a leggyorsabb is.  A későbbi Nimitz-osztálynál a hajótest alakját módosították és a sebességtöbbletet feláldozták annak érdekében, hogy az új hajók még több repülőgép-üzemanyagot vihessenek magukkal.

A felépítmény még a régi, de az F-14-esek már ott vannak a fedélzeten. 

Rendszerbe állításakor az Enterprise a CVAN-65 jelet kapta, utalva csapásmérő feladatkörére, később azonban az A (Attack) betűt törölték és maradt a CVN-65. Az új hajó első tengeri útja egy három hónapos „összerázó” út volt, amelynek során immár műveleti körülményeket szimulálva tesztelték a hajó saját rendszereit és a repülőgépek fedélzeti üzemeltetését. Éppen úgy, mintha valahova sok ezer tengeri mérföldre, háborúba küldték volna.

Az első „igazi” műveletre sem kellett sokáig várni. Az Enterprise éppen egy rövid Földközi-tengeri fordulóról tért vissza Norfolkba, amikor szerepet kapott a kubai rakétaválság néven elhíresült eseményekben, a blokád betartatásában. Ez volt az első azokból a műveletekből, amelyekben a hordozó 51 éves szolgálata alatt részt vett. Még kétszer tért vissza a mediterrán vizekre, mielőtt ’64 októberében az első fűtőelem cserére és nagyjavításra sor került. Az 1964-es úton a három „atomhajó”, az Enterprise, a USS Bainbridge és a USS Long Beach alkotta harci kötelék körbehajózta a Földet.

1965-től a keleti partról a Csendes-óceáni flottához került át, 1972-ig hat bevetési ciklust teljesített, és kivette részét a vietnami háborúból.  Ebbe az időszakba 1970-ben belefért a második fűtőelem csere és a következő nagyjavítás is.

1973-ban az első, F-14-es századokkal felszerelt hordozónak az Enterprise-t szemelték ki. Ehhez azonban néhány átalakítást kellett végezni, például a sugárterelőknél, hogy a hajó alkalmas legyen a Tomcat üzemeltetésére.

Valahol az Atlanti-óceánon.

Az elkövetkező több mint 10 évben – egy két és fél éves nagyjavítást leszámítva - a hajó a Csendes-óceánon és „mellékvizein” operált. Ez volt az a bizonyos nagyjavítás, amelynél a teljes felépítményt lebontották és a helyére egy másikat építettek. Ezzel a karbantartók nagy örömére eltűnt az Enterprise-ra oly jellemző doboz jellegű felépítmény, oldalain a nehezen karbantartható fix radarokkal és a tetején a három emelet magas, az elektronikai hadviselés antennáinak elhelyezésére szolgáló kúppal.

1986-ot mutatta a naptár, amikor az Enterprise, az első nukleáris meghajtású hordozóként áthajózott a Szuezi-csatornán, és 22 év elteltével ismét a Földközi-tenger vizét hasította. Ettől függetlenül továbbra is a Csendes-óceáni flottához tartozott. Felbukkant a Perzsa-öbölben és a Fülöp-szigetek környékén is szükség volt rá. 1990 márciusában ismét körbehajózták vele a Földet és a hajó immár végleg átkerült az Atlanti-óceáni flottához. Mielőtt azonban a mediterrán és a Közel-keleti térség felé küldték volna, egy olyan mélységű nagyjavításra került sor, amely komplexitásában a valaha végrehajtott legnagyobb ilyen jellegű munka volt az amerikai haditengerészet történetében. Ezzel az Enterprise kimaradt az 1991-es Öböl-háborúból. Gyakorlatilag a hajó valamennyi (!) rendszerét modernizálták.

Az ellátóhajó szivattyúi repülőgép-üzemanyagot pumpálnak az Enterprise tartályaiba.

A hordozó ezt követően elsősorban a Földközi-tenger és a Perzsa-öböl térségében hajózott, repülőgépei Bosznia majd Irak fölé repültek. 2001. szeptember 11-én a hazafelé tartó Enterprise-t visszafordították, repülőgépei közel két hónapig az Afganisztán elleni műveletekben kaptak szerepet.

A USS Enterprise aktív szolgálatának utolsó bő 10 évében még háromszor költözött szárazdokkba, szinte „hazajárt” a Földközi-tengerre és a Perzsa-öbölbe, de részt vett a kalózok elleni küzdelemben is.

A szlengben csak Big E-nek nevezett hordozó idén márciusban indult el utolsó bevetésére, majd közel nyolc hónapos távollét után végleg visszatért honi kikötőjébe. A legöregebb aktív amerikai hadihajó 27 bevetési ciklust teljesített, amelyből a legrövidebb egy, a leghosszabb kilenc hónapos volt. Az első úton a Crusaderek, Skyhawkok voltak a meghatározó típusok a fedélzeten, az utolsón a Hornetek és a Super Hornetek. Természetesen az összes híres tengerészeti típus üzemelt az Enterprise-ról: Phantomok, Intruderek, Corsairek, Tomcatek és a Sea King helikopterek, de a sort még lehetne folytatni a kevéssé ismert típusok sorával is.

*

A katasztrófák és a tragédiák nem kerülték el az Enterprise-t sem. Az első még 1963 februárjában történt, amikor az egyik repülőgép-felvonó lenti helyzetében egy nagy hullám átcsapott azon és a tengerbe sodort négy tengerészt. Ketten eltűntek, a két kimentett egyike később belehalt a sérüléseibe. Még ugyanabban a hónapban történt, hogy egy repülőgép szerencsétlenül járt a fedélzeten és a tűzben ketten haltak meg.

A következő eset sokkal súlyosabb volt. 1969. január 14-én a hajó Hawaii közelében járt, amikor egy F-4 Phantomra függesztett nem irányított rakéta robbant fel. A rakétát annak a starterkocsinak a mini gázturbinájából kiáramló forró gáz robbantotta fel, amelyet a repülőgépek hajtóműindításához használtak. A gyorsan terjedő tüzet csak órák alatt sikerült megfékezni. Az eredmény 27 halott, 85 sérült, 15 elégett vagy megsérült repülőgép és három lyuk a repülőfedélzeten.

Tűz a fedélzeten!

Ami a tűz után maradt ...

A hetvenes években is volt három tűzeset, és gépet is vesztettek egy, a fedélzeten bekövetkezett balesetben.

A nyolcvanas évek első felében az Enterprise két alkalommal is megfeneklett, mindkétszer a kaliforniai partok közelében. Az elsőnél egy nyolc hónapos útról hazatérőben a „célegyenesben”, San Francisco előtt sikerült fennakadni a tengerfenéken. A második komolyabb volt, az egyik hajócsavar és a hajótest is megsérült. Ennek ellenére a Big E még részt vett egy háromhetes gyakorlaton és csak utána állt be a szárazdokkba!

1998-ban rendkívül súlyos eset történt, amely emberáldozatokkal is járt. Az éjszakai kvalifikációk során az egyik S-3B Viking a leszállást követően a tervezettnél tovább foglalta el a leszállófedélzetet. Ezért a leszállásirányító tiszt átstartoltatta az érkező EA-6B Prowlert, amely a manőver végrehajtásakor rásüllyedt a Vikingre. Az S-3-as kétfős, és a Prowler négyfős személyzete egyaránt katapultált, azonban ez utóbbi teljes legénysége odaveszett. A Viking pilótái sérülésekkel, de túlélték az esetet.   

Legutóbb 2011-ben történt baleset, amikor egy tengerészt valószínűleg egy repülőgép hajtóműve fújt le a fedélzetről. Szerencsére a repülőüzemnél állandóan a levegőben lévő helikopter azonnal kimentette.

*

Sokan megmozdultak azért, hogy a kivonás után egyszer majd múzeumhajó legyen az Enterprise-ból, és ne végezze a hajóbontóban. Ez nem is csoda, hiszen fél évszázad alatt tengerész- és pilóta generációk szolgáltak a hordozón. A költségek azonban akkorák lennének, hogy ez szóba sem jöhet. A Big E lebontásra kerül, de az is biztos, hogy egyes darabjai múzeumi tárgyak lesznek a jövőben.

A Big E hazatér utolsó bevetéséről.

Amerika első nukleáris repülőgép-hordozójának a reaktorait helyben, Norfolkban bontják majd ki a hajótestből és a Washington állambeli Hanfordba kerül. Arra a helyre, ahol a haditengerészet 1986 óta más, többnyire tengeralattjárókból kiépített reaktorait is tárolják. A fűtőanyagot Idahóba szállítják majd, az üres hajótestet pedig a nyugati partra, Bremertonba vontatják, a szétbontásra ott kerül majd sor. Addig azonban még évek telnek el.

Az utóbbi időben egyre többen – szakmabeliek és civilek egyaránt – jelezték, hogy éppen elég hajót neveztek már el politikusról. Ez is közrejátszott abban, hogy a CVN-80 jelű, Ford-osztályú repülőgép-hordozó neve USS Enterprise lesz majd. Szolgálatba állítását 2025 körül tervezik.

* * *

Fotó: U.S. Navy, U.S. Naval Historical Center