Az Air Base blogon két cikk is foglalkozott egy magyar származású amerikai pilóta történetével. Az első arról a kalandos történetről szólt, ahogyan Jónás Józsefből, a Magyar Honvédség hadnagyából az Egyesült Államok légierejének hadnagya lett, a második az A-10-es repülőgépre történt átképzését érintette. Most essék szó a jelenleg századosi rendfokozattal szolgáló pilóta afganisztáni tapasztalatairól és tavaszi, magyarországi látogatásának pillanatairól. Az interjú 2010 nyarán készült.

Először ejtsünk néhány szót az afganisztáni szolgálatról. Hogyan telnek egy műveleti területre települt A-10-es század napjai?

Harci körülmények között bizony nincs se szabadnap, se ünnepnap. Megy a daráló a nap huszonnégy órájában. Felkel az ember, és rendbe szedi magát, aztán átmegy a századhoz. Az ügyeletes tervezőtiszt addigra már előkészíti a feladatot, én pedig átnézem azt. A vezérnek illik valami repülés előtti eligazítást tartani, hogy mégse az legyen a vége, hogy két A-10-es véletlenszerűen kóborol az égen. Egy gyors eligazításra bejön az elhárító tiszt és a szárazföldi összekötő, aztán a repelőtti eligazítás alapján megbeszélem a kísérőmmel a konkrét feladatot. Ez nem tart túl sokáig, ha már számtalanszor csináltunk hasonlót. Aztán fel a cuccot, és mint a Michelin-bábu, úgy megyünk ki a géphez. Van mit cipelni, mert sose tudod, hogy meddig maradsz, vagy hová lyukad ki a géppár, ha változnak a körülmények. Indítás után aztán hadd szóljon, ami belefér. A repülés utáni teendők ugyanilyen sorrendben visszafelé történnek. Mindenkit eligazít az ember, átnézi a történteket és kitaláljuk, hogy mit csinálhattunk volna jobban. Ha marad idő, akkor egy kis mozgás se árt. Általában jól edzett a társaság, mert mi mást lehet csinálni, mint vasat gyúrni? Én a csekély szabadidőmben az interneten dolgoztam az egyetemi tanulmányaimon. Ha nem repül az ember, akkor is akad mit csinálni, mert közben szolgálatot is kell adni. Aztán kezdődhet minden elölről. 

Mennyiben különbözik egy harctéri tapasztalattal rendelkező pilóta egy olyan hajózótól, aki éles bevetésen még nem volt?

Az igazság az, hogy mivel az amerikai légierőben a kiképzésünk rengeteg olyan feladatra is kiterjed, amire a jelenlegi konfliktusokban nincs szükség, bizony berozsdásodik az ember agya, ha mást sem csinál, csak négyezres fordulaton a GAU-8-as 30 milliméteres lövedékeivel dolgozik. Mindig lehet valamit találni, amit jobban csinálhattunk volna a harctéren, de mivel a kiképzés az otthoni körülmények között is intenzív, azt mondanám, hogy igazán nincs különbség. Inkább presztízskérdés, hogy „én is voltam”. De repülési és harcászati készség szerint nincs különbség.

Számodra mi volt a legnagyobb tapasztalat, amit Afganisztánban szereztél?

Visszatérve arra, amit az előzőkben mondtam, a kiképzésünk realisztikus, de végül is a problémák szimuláltak. Van úgy, hogy kiképzés közben nem lehet minden kis részlettel egyformán foglalkozni. Ilyenkor úgy alakítjuk a dolgokat, ahogy a kiképzési célok megkívánják. Kiképzés közben lehet mondani, hogy a kockázat túl nagy. Például, ha bonyolult időjárási körülmények között, éjszaka, töksötétben, turbulenciában kell légi utántölteni, majd határesetnek mondható időjárási körülmények között alkalmazni az A-10-est. Harci körülmények között ez nem is merül fel, ott a fogaskerekeknek együtt kell dolgozni, hiszen mégiscsak emberéletek vannak veszélynek kitéve. Ott bizony leizzad az ember, de hát itt válik el, hogy kinek van a „pendely a helyén”.

Egy gyakorlaton mekkora a jelentősége annak, hogy egy kiképzőszázaddal vagy egy harci századdal gyakorolsz?

Az talán attól függ, hogy mire készül egy alegység. Fontos, hogy egy gyakorlat tervezésének az elején minden résztvevő alegység egyértelműen a többiek elé tárja a konkrét kiképzési céljait. "Csak úgy" sose repülünk még a napi karbantartó feladatokon sem. Ha a körülmények engedik, akkor egy csepp kerozin se menjen kárba. Ha a résztvevők kölcsönösen úgy tudják a feladataikat alakítani, hogy minden résztvevő fél tanul belőle valamit akkor nem számít, hogy kivel gyakorol az ember. Igazából jobb is, ha az alegységek spektruma széles. Sose tudni ki milyen tapasztalattal rendelkezik.

Milyen érzés volt annyi év után ismét belépni egy magyar légibázisra? Valaha magyar vadászpilótának készültél.

A srácok nagy részét ismertem még azokból az évekből, amikor itthon éltem és tanultam. Kecskeméten nagyszerű volt a vendéglátás. Kellemes volt visszaemlékezni azokra az időkre mikor még "ártatlan fiatalok" voltunk. Kicsit elfelejtettem, hogy milyen nehezek a hétköznapok a magyar légierőben. Jó volt felidézni az emlékeket. Egyszer főiskolásként kint voltunk a leszállás irányító helyén és, ha jól emlékszem talán a MiG-29-esekről beszélgettünk, meg hogy mi lehet a magyar légierőből, ha nagyok leszünk. Még első oktatóm, Horváth László akkori százados mondta egyszer, hogy: "Apa, ha akármilyen vadászpilóta lehet belőled, akkor sose alkudj meg a lehetőségekkel, ELŐRE!" Talán nem volt ilyen drámai, de lényeg ez volt. Ez jutott eszembe, ahogy végigjártam az épületek között és gondolatban felidéztem a főiskolai és a pápai éveket. Érdekes volt, lehet, hogy már öregszem?

Hogyan sikerült összehozni, hogy magyarországi látogatásod alkalmával szakmai beszámolót tarts a kecskeméti állománynak?

Gróf Gergely őrnagy, volt főiskolai évfolyam- és szobatársam volt magyar részről a főszervező. Támogatást kellett kérni mind a magyar, mind az amerikai felsőbb parancsnokságoktól. Azután már csak az anyagiakat kellett letisztázni, és természetesen a résztvevő felek kiképzési céljait. Nem kis erőfeszítésbe tellett, de Gerivel kitartottunk a dolog mellett, mert szerintünk mindannyian profitálhatunk a tapasztalatcseréből.

Miről szólt a beszámolód?

A szárazföldi csapatok közvetlen légi támogatásának az alapjairól (CAS-Close Air Support).

Milyen volt a fogadtatása?

Meglepően jó! Úgy indult a dolog, hogy a Kecskemétiek szerettek volna hallani a dologról, de érdeklődést mutatott a szolnoki helikopteres alakulat és a tapasztalatcserén a szárazföldiek részéről is részt vett három fő előretolt repülésirányító (JTAC). Az A-10-esen szerzett tapasztalataimat és kiképzettségemet használtam arra, hogy a megfelelő irányba tereljem a magyar fél érdeklődését. Igazából ők azt kezdenek vele, amit akarnak, én harcászati tanácsokat nem adtam, inkább elmondtam, hogy mi az amerikai légierőben hogyan gondolkodunk. Azt, hogy mit alkalmaznak belőle, azt már nekik kell eldönteni a saját igényeik, lehetőségeik és feladataik szerint. Minden alkalommal, amikor más nemzet katonáival sikerül együtt dolgoznunk, a legfontosabb az, hogy kitaláljuk, hogyan tudnánk ezt együtt csinálni, például Afganisztánban. Én nem akarom a mi felfogásunkat rájuk kényszeríteni. Azzal kell mindenkinek tisztában lenni, hogy mit várhat el a másik féltől. A NATO tagság nem azt jelenti, hogy a résztvevők minden harcászati kérdésben megegyeznek, hanem hogy együtt tudnak dolgozni.

Mibe kaptál még betekintést itthon?

A mai világpolitikai helyzetben és a jelenlegi válságokban a szárazföldi erők kapnak nagyobb szerepet. Betekintést nyertem a Magyar Honvédség jelenlegi kiképzettségi szintjébe ezen a téren, valamint sikerült meglátogatni egy éleslövészetet is Hajmáskéren. Gróf Geri közbenjárásával, és a magyar vezetés jóváhagyásával sikerült egy MiG-29-es hátsó ülésében egy feladatot repülnöm.

A látogatásom célja egyébként nem a gyakorlati repülés volt. Ez inkább szakmai megbecsülés, amikor sikerül egymásnak megmutatni egy repülési feladatot. Az A-10-esnek nincs kétüléses változata, így, ha szeretném, se tudnám viszonozni ezt a kedvességet. A sors úgy hozta, hogy Takács Géza alezredes vitt el a Nagyvassal. Tíz éve, még hadnagy voltam Pápán, amikor ugyanő vitt el az utolsó hátsó üléses felszállásra MiG-21-essel. Az nem sokkal az ezred utolsó repülési napja előtt volt, a tizenöt gépes kötelék közepén nézelődtem ki a hátsó ülésből az egyik gyakorló napon. Egyébként szakmailag az volt a legnagyobb élmény, hogy egyáltalán összejött ez a látogatás. Az eredménye pedig az, amit Gróf Geri írt egy e-mailben nem is olyan régen, hogy mennyire előre haladtak a kiképzésben és már úgy repülnek CAS feladatot, hogy egy JTAC van a légtér alatt rádióval.

A másik kellemes élmény nem szakmai, de nagyon emberi volt, amikor Szatyi – Szatmári László százados, ő is szobatársam volt a főiskolán – bevitt a garázsába és ott volt a régi ötsebességes Csepel versenybringám, amit akkor adtam el neki, amikor visszaköltöztem Amerikába. Szatyi gondját viselte, jó állapotban van. Tizennégy éves voltam amikor a szüleim megleptek vele. Most harmincnégy vagyok…

Harctéri tapasztalattal a hátad mögött, mi lesz a pályafutásod következő állomása?

A közelmúltban kezdtem el az oktatói kiképzést T-38 Talon típuson Texasban. A Sheppard légierő bázison kaptam beosztást, a NATO repülőkiképzésen. Legalább nem olyan feltűnő az akcentusom. Kiképző alakulatnál más a mentalitás, itt csak arról beszélünk, amiről egy harci században szinte sose. Itt a munka az, ami a harci századnál csak jövet-menetnek számított. Nem kevés tanulásra van szükségem, mert azok az apró részletek, amikkel a harci századnál nem foglalkozik az ember, itt felszínre kerülnek. Itt aztán felboncol az ember mindent, a felkészüléstől a reputáni sörözésig. De így lehet kiváló légierőt fenntartani. 

* * *

Fotó: USAF, Jónás-archív