HUEY-VAL A HÁBORÚBAN

Az UH-1 Huey helikopterek a levegő dzsipjeiként szolgáltak a vietnami háborúban. Elsősorban szállító feladatokat teljesítettek, de fegyveres változatuk is repült Délkelet-Ázsiában. A korabeli filmfelvételeknek és persze a későbbi akciófilmeknek köszönhetően a típus egyfajta ikonná vált, akárcsak annak a hajózónak a figurája, aki a gép eltolható oldalajtajában állva a fedélzetre segítette a katonákat, vagy a géppuskát kezelve oltalmazta őket és a helikoptert. A típusról alkotott képhez ő éppen úgy hozzátartozott, mint a gép jellegzetes csattogó hangja. Wayne Mutza, több könyv és kiadvány szerzője, fiatal katonaként sok időt töltött el abban a bizonyos oldalajtóban, és repült harci bevetéseket a híres helikoptertípus fedélzetén.

Bevetésre indul a 174. AHC cápafogas UH-1C-je. (Fotó: Robert Brackenhoff)

Mi motiválta arra, hogy jelentkezzen a hadsereghez?

Az én motivációm a kalandvágy volt és az, hogy katona lehessek. Mindig is felnéztem azokra, akik a hazájukat szolgálták és állandóan a katonai témájú könyveket bújtam. Minden érdekelt, ami katonai volt, a hadtörténelemtől kezdve a haditechnikáig. Érdekes módon az, hogy apám a második világháborúban lövészkatonaként huzamosabb ideig szolgált Európában, nem volt hatással arra, hogy csatlakozzam a sereghez. Nem tudtam eldönteni, hogy hova vonuljak be, végül a hadsereget, a U.S. Army-t választottam. A másik erős motiváció az volt, hogy javában zajlott a vietnami háború. Folyamatosan figyeltem a híreket. Több barátom már bevonult, néhányuk meg is sebesült vagy elesett a vietnami harcokban.

Akkoriban mi kellett ahhoz, hogy egy fiatal bevonulhasson?

Jó egészségi állapot és betöltött 18 éves kor. Szülői beleegyezéssel 17 évesen is be lehetett vonulni. Még érettségit sem kértek, bár előny volt, ha valakinek már volt. Emlékszem, a toborzóirodán néhány olyan fiatal is volt, akinek a törvénnyel gyűlt meg a baja. Választhattak, hogy a sereg vagy a börtön. Többségük inkább bevonult katonának.

Műszakiak és fedélzeti lövészek, akik közül nem mindenki tért haza Vietnamból. Wayne Mutza jobbról a negyedik. (Fotó: Wayne Mutza)

Milyen kiképzés után került helikopteres alakulathoz?

Első lépés az alapkiképzés volt, mint mindenkinek. Ez nyolc hét volt a Kentucky állambeli Fort Campbell-ben. Nagyon örültem, hogy oda kerültem, mert ez volt a 101. Airborne Division otthona és én szívesen lettem volna ejtőernyős. A kiképzés nehézségei közepette mindig a fejünk felett elhúzó C-130 Herculesek látványa adott erőt a továbbiakhoz. Az ejtőernyősök egy nagyon büszke és elit társaságnak számítottak és én nagyon szerettem volna közéjük kerülni. A repülés csak a második helyen szerepelt a terveimben és nem is gondoltam arra, hogy a sereg majd oda helyez, ahol éppen a leginkább szüksége van az emberekre. Így hát az alapkiképzés után az alabamai Fort Ruckerbe helyeztek UH-1 Huey típustanfolyamra, szerelőnek. Nekik akkor éppen ott kellett az ember. Ezután újabb áthelyezés következett a Georgia állambeli Fort Benningbe, ejtőernyős kiképzésre. Addigra már teljesen bizonytalan voltam abban, hogy végül is hol fogok szolgálni. A következő parancs Észak-Karolinába szólított, Fort Bragg-be, ahol a híres 82. Airborne Division állomásozott. Először, mint ejtőernyős lövész szolgáltam, majd a 82. Air Cavalry-hoz helyeztek, mint UH-1-es helikopterszemélyzetet. Az egységem akkoriban stratégiai fontosságú volt (STRAC), akiket 24 órán belül bárhol a világon be lehetett vetni. Ezért ők nem is mentek Vietnamba. Én azonban mindent vagy semmit alapon az áthelyezésemet kértem és önként jelentkeztem a vietnami szolgálatra.

"Peace Maker". Lelőtt repülőgépek személyzetének mentésére felszerelt UH-1H. A kabin felszerelésének részletezését lásd a következő képen. (Fotó: Wayne Mutza)

A fenti papírkép hátuljára feljegyzett adatok. (Fotó: Wayne Mutza)

Melyik egységhez került Vietnamban?

A 240. AHC (Assault Helicopter Company) lett az egységem, amely Dél-Vietnamban, a 3. hadtest területéhez tartozott. Bázisunk a Camp Bearcat volt. A századnál három szakaszba voltak beosztva a helikopterek. Kettőben a szállító feladatú UH-1D és H modellek, a harmadikban fegyveres Huey-k vagy AH-1G Cobra harci helikopterek repültek. Én magam többnyire a „slick” becenevű szállító Huey-k fedélzetén repültem. Később, amikor a századot feloszlatták az OH-6A Loach könnyű megfigyelő helikoptereken repültem.

Hogyan teltek a mindennapok Vietnamban?

Lényegében rögtön bevetettek, amint 1971 júniusában az egységhez kerültem. Mindennap repültünk, de nem minden bevetés volt harci, persze attól még veszélyesnek számítottak. Nagy ritkán jutott egy-egy pihenőnap is. Amikor a gép nem repült, a gépfelelős és a fedélzeti lövész feladata a helikopter és a fedélzeti fegyverek karbantartása volt.

A feladatokat a műveleti részlegtől kaptuk meg az előző este. Támogattuk a hadsereg különleges erőinek katonáit, titokban vittük őket az ellenséges területre vagy felderítő feladatra repültünk velük. Dolgoztunk a haditengerészet SEAL katonáival is a Rung Sat nevű különleges műveleti területen. Ez egy 400 négyzetmérföldes, büdös, sűrű mangrove mocsárral borított terület volt a deltavidéken. Repültünk amerikai tengerészgyalogosokkal, thai, koreai és dél-vietnami hadsereg katonáival. Ez utóbbiakkal nem szerettünk dolgozni. A harci bevetések mellett szállítottunk utánpótlást, postát, VIP-eket és sebesülteket is, ha kellett. Az egységünknél a csapatszellem kiváló volt. Nagyjából egy évet töltöttem el a háborús zónában.

Sajátos névjegy a 204. AHC "Mad Dog" szakaszának kunyhóján, Camp Bearcat-ben. Az épület közvetlenül a helikopterek állóhelye mellett állt. (Fotó: Wayne Mutza) 

Ez alatt melyik bevetés volt a legemlékezetesebb?

Ennyi idő alatt sok minden történik, de a legemlékezetesebb egy Rung Sat-i bevetés volt (Rung Sat annyit jelent: Gyilkosok erdeje). Egyetlen helikopterrel indultunk egy SEAL-csapat mentésére. Rendesen belenyúltak a darázsfészekbe és azonnali kiemelést kértek rádión. Egy ilyen mentőakcióban garantált volt az izgalom. Azért, hogy a SEAL-ek jó eséllyel túléljenek egy ilyen akciót, az a helikopter személyzet ment értük, amelyik kihelyezte őket. A kilátások ezúttal nem voltak túl fényesek, de a harci- és a csapatszellem egyaránt a csúcson volt. A SEAL-eket még nappal vittük ki és az egyik bázisukon várakoztunk. Kosárlabdáztunk, a fegyvereinkkel gyakoroltunk és alvással csaptuk el az időt.

Wayne Mutza és helikoptere egy UH-1H. A fénykép a Nha Be tengerészeti bázison készült, ahonnan a SEAL-eket vitték bevetésre. Mutza kezében az AK-47-es egyik változata, egy AK-51-es van. (Fotó: Wayne Mutza)

Néhány órával sötétedés után megszólalt a rádió. A kihelyezett SEAL-csapat parancsnoka jelentkezett és meglepően nyugodt hangon jelentette, hogy menekülnek, azonnali kiemelést kérnek. Még szinte a végére sem ért az üzenetnek, mi már a Huey fedélzetén voltunk. Felvettük a sisakokat és a golyóálló mellényeket, csatlakoztattuk a sisakok kommunikációs vezetékeit, és már csattogtak is a kapcsolók, indult a hajtómű. A lövész és én lőszerhevedereket töltöttünk a fedélzeti géppuskákba. Felszálltunk és a mocsárvidék felé fordítottuk a helikopter orrát.

Miközben alacsonyan és csúcssebességgel repültünk az éjszakában, a pilótánk és a SEAL-parancsnok folyamatos rádiókapcsolatban maradt. Ki kellett őket emelni, mielőtt a nagyobb ellenséges erők elfogják őket. A rádiókapcsolat ellenére nehéz volt megtalálni őket, és ők sem látták a mi elsötétített helikopterünket. Amikor úgy gondolták, hogy már a közelben vagyunk, lelassítottak, de ezzel az ellenség is közelebb jutott hozzájuk. Amikor már lassan repültünk a mocsár felett, nyomjelzők közelítettek felénk és lövések érték a helikoptert. Nem volt más választás, a pilóta felkapcsolta a kereső fényszórót. Ekkor tizenöt méterrel alattunk, a fényárban megláttuk a SEAL-eket. Javában zajlott a tűzharc és mi leszálltunk egy magas fűvel borított területen. A talpak alig érték a talajt, a SEAL-ek már ugrottak is be a gépbe. Én is folyamatosan lőttem, és az érzékszerveimen eluralkodott a tűzharc minden részlete: a fültépő géppuskaropogás, a lőpor szaga, és a nyomjelzők rózsaszín és zöld fénye, amint eltűnnek a sötétségben. Amint a SEAL-ek a fedélzeten voltak, ők is bekapcsolódtak a tüzelésbe. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg összeszámoltuk a fedélzetre vett katonákat. Éreztem, hogy megmozdul a helikopter és arra gondoltam, hogy mindenki megvan, ki fogunk jutni innen. Ekkor láttam meg egy embert, aki a forgószárny lapátok miatt lehajolva futott a magas fűben. Túl nagydarab volt ahhoz, hogy ellenség legyen ráadásul a SEAL ruhát viselte. Látszott, hogy meglőtték a lábán. Ösztönösen ugrottam ki a gépből, a rádióvezetékem is szétcsúszott emiatt, a pilóta nem hallott. A helikopter kezdett emelkedni, de szerencsére a lövészünk látta, hogy kiugrom és ordított egyet a pilótának, hogy „ne!”

Az egyik Huey fedélzeti lövésze a jobb oldali ajtóban ül, tőle balra a pilóta ülése látható. A helikopter ajtók nélkül repül. A fotó azután készült, hogy a gép katonákat tett ki az ellenséges területen. A lövész a fotó elkészültekor még nem tudta, hogy sisakját egy AK-47-es lövedéke szakította fel. (Fotó: Wayne Mutza)

Sikerült megragadnom a sérült SEAL katonát és a helikopterhez támogattam. A gépből erős karok nyúltak ki és a fedélzetre rántottak minket. Folyamatos tűzharc közepette emelkedtünk a sötétségbe. A gépben érezni lehetett a mocsár áporodott bűzét, az elázott SEAL-ek, a vér és a lőpor szagát, de ez akkor senkit nem érdekelt. Túléltünk még egy napot Vietnamban. Néhány nappal később, éppen egy repülésről jöttem vissza, amikor mondták, hogy egy nagydarab SEAL katona keresett. Visszagondolva, amikor besegítettem a helikopterbe, annyira igyekeztünk menteni az életünket, hogy fel sem tűnt, hogy milyen nehéz ez az ember. Soha nem találkoztunk, de a mai napig büszke vagyok rá, hogy segíthettem és, hogy nem hagytuk őt ott.

Össze lehet-e hasonlítani egyáltalán egységük békeidős életét az éles bevetésekkel?

Nem. Nagyon nehéz volt megszokni, hogy lőnek az emberre, sokan soha nem is tudták megszokni. Én a leszerelésem után fél évvel mondhattam el magamról, hogy a háború hatása elmúlt. Olyan hatásokra gondolok, mint a rossz álmok, alvajárás és az, hogy óvatossá váltam mindenkivel szemben.

Felszállásra készen az egyik UH-1C. A helikopteren XM-157-es nem irányított rakétakonténer van függesztve. A hőség miatt a gépek gyakran repültek ajtók nélkül. (Fotó: Wayne Mutza)

* * *